2. rész: A titkos hely

Halk léptek vonták magukra nemesvérű démonok figyelmét: egy szolgálólány sietett feléjük, majd pedig meghajolt, mikor odaért. Szemét mindvégig a földre szegezte; nem mert ilyen hatalmasságok tekintetébe nézni.

– Shiwue nagyúr, az ebéd tálalva van – tájékoztatta a kastély urát halkan.

– Rendben, induljunk – intett Kiba apja, mire a szolgálólány nagy hajlongások közepette elvezette őket az ebédlőig, ahol kitárta előttük az ajtókat.

Mindenki bevonult, s mire az asztalhoz ültek, már nyoma sem volt kísérőjüknek. Shiwue nagyúr és neje az asztalfőn ült, míg Kiba és Sesshoumaru egymás szemben foglaltak helyet a hosszú asztalnál, közel a lány szüleihez. Egy pillanat múlva már szolgálók sürögtek-forogtak körülöttük, hogy uraik és úrnőik élvezhessék ebédjüket.

Kiba végre összecsukta legyezőjét, egy utolsó mély sóhajt elnyomva és letette azt az asztalra. Így Sesshoumaru végre rendesen meg tudta nézni magának: finom vonásai voltak, mégis, sötétlila szeme erőt tükrözött. Talán a lány tekintete volt a legkarakterisztikusabb. Sőt, most, hogy a tiszta fény ráesett, a férfi látni vélte, ezüst haja halványlila színben játszik. Elégedetten vette tudomásul, hogy megérzései nem csaltak, mikor a lány arcára képzelte az egy-egy mélyvörös méregcsíkot.

Sesshoumaru megengedett magának egy néma mosolyt, de ez alig volt észrevehető, s csupán a pillanat töredékéig volt látható. A démoni jegyek nem csupán azt mutatták meg, hogy egy szellem milyen családból származik, hanem hatalmáról is tudatta azokat, kik rá pillantanak. Ezt tekintetbe véve, a férfiben remény csillant, talán nem a nyafka-mentsenek-meg-minden-apróságtól fajta hercegnővel hozta össze a Sors – vagy inkább apja, Inutaishou.

Az ebéd csendben telt; inkább Kiba szülei kérdezősködtek, de a férj-jelölt csupán annyit beszélt, amennyi a legszükségesebb volt. A lány pedig szintúgy inkább hallgatott, lévén semmi elmés megjegyzés sem jutott eszébe.

– Miért nem sétáltok egy kicsit a kertben, fiatalok? – javasolta Shiwue nagyúr, alighogy befejeződött az étkezés.

– Ez remek ötlet! Szép idő van kint és Kiba körbevezethet, Sesshoumaru! – csillant fel Kakero asszony szeme.

Lánya már elbújt legyezője mögé, onnan küldött szúrós pillantásokat édesanyja felé, ám amit tekintete összetalálkozott apjáéval, beletörődve bólintott, jövendőbelije felé fordulva:

– Szívesen megteszem, feltéve, hogy uram nem kíván lepihenni a hosszú út után.

„Talán szerencsém lesz és békén hagy! Talán szer...”

– Nem, egyáltalán nem fáradtam el – hallatszott Sesshoumaru hangja.

„Fenébe is!” Kiba egy apró bájmosolyt varázsolt arcára, amit természetesen eltakart legyezője, így nem látszott, hogy félig vicsorog:

– Akkor induljunk! – emelkedett fel a lány, azzal elsétált az ajtóig, ahol bevárta a férfit.

Még egy rosszalló pillantást lövellt szülei felé, amint Sesshoumaru tessékelésére kilépett az ebédlő ajtaján.

– Mondd csak, előbb a kertet mutassam meg, vagy inkább a kastélyt szeretnéd körbejárni? – érdeklődött Kiba, igyekezve, hogy a lehető legkedvesebb modorát vegye elő.

– Hmm...

A lány picit oldalra biccentette a fejét, még mindig várva a válaszra:

– Nos, mit szeretnél?

Sesshoumaru üres tekintettel pislogott arájára, végül mégis megszólalt:

– Előbb talán a kertet.

– Jó – félig-meddig látta, ahogy a legyező mögött Kiba elmosolyodik.

„Vajon csak udvarias akart lenni vagy tényleg érdekelte? Na, nem mintha ez olyan fontos kérdés lett volna...” töprengett el Sesshoumaru. Eddig csupán olyan nőkhöz volt szerencséje, akik folyton azt hajtogatták, ők mit akarnak, nem is nagyon figyeltek rá, még akkor sem, ha ők tették fel a kérdést és várták rá a választ. „Talán Kiba más lesz... ki tudja?”

A lágy, tavaszi napfényben kellemesnek ígérkezett a séta, miközben Kiba megmutatta a virágágyásokat, majd a messzeségben gyakorló katonákat, aztán pedig az istállókat, ahol szebbnél szebb és erősebbnél erősebb lovak toporogtak. Végül aztán elérkeztek egy kis ligetbe, a kert hátuljába. Az apró tisztást a közepén gyümölcsfák ölelték körbe, viráguk bódító illata pedig kellemesen körbelengte őket.

Sesshoumaru fülét vízcsobogás ütötte meg, ahogy betette lábát e helyre. Hirtelen arra lett figyelmes, hogy Kiba megragadja a kezét és húzni kezdi maga után.

– Gyere, mutatok valamit... erre van – mondta, visszafelé sem fordulva, a sűrű fák-bokrok felé véve az irányt.

Összecsukott legyezőjét maga előtt fogta, széthúzva a növényfüggönyt maguk előtt, ahogy egyre beljebb haladtak, mindeközben Sesshoumaru egyre erősebben hallotta a vizet, de még mindig döbbenten nézett az övére rákulcsolódó kis női kézre. De sokáig nem töprengethetett ezen, mert végre megérkeztek, s Kiba hangja visszazökkentette a valóságba:

– Itt vagyunk! – jelentette be boldogan sugárzó arccal, ahogy elengedte a férfi kezét és közelebb lépett a parthoz.

Sesshoumaru még egy hosszú pillanatig a kezét nézte, s úgy érezte, mintha még mindig ott lenne a nőé, holott az már rég nem érintette az övét. Furcsán hiányérzete támadt, míg az előbb még kissé kényelmetlenül érezte magát, amikor Kiba fogta. Aztán végre kiszakadt álomvilágából és körbetekintett.

Egy gyönyörű szép vízesés zubogott alá a kristálytiszta tóba, mely lábai előtt csupán néhány méterrel terült el. Az egész nagyon vadregényesnek tetszett; a dús növényzettel és az apró kis tisztással, melyet smaragdzöld fű fedett be, s az oltalmazó árnyék a nap sugarai elől. Kisebb-nagyobb sziklák vették körbe az apró tavat, a levegőbe szimatolva Sesshoumaru pedig valamilyen kellemes aromát érzett.

– Ez az én titkos helyem. Szeretek itt lenni, főleg, ha egy kis gondolkodásra vágyom – szólalt meg váratlanul Kiba. – Azért hoztalak ide, hátha Neked is tetszeni fog... – pillantott rá a férfira, szeme sarkából.

Sesshoumaru közelebb lépett, s mellette állt meg, tekintetével fürkészve a nyugodt kis helyet.

– Szép – mondta nemes egyszerűséggel, mire Kiba óvatosan elmosolyodott, s tovább folytatta meséjét:

– Az a különlegessége – azon kívül, hogy szerintem csak én ismerem, legalábbis eddig így volt –, hogy hiába hideg a víz, ami a vízesésből alázuhan, mégis, a hőforrás, ami alatta van, felmelegíti a kis tavat...

Nem volt benne biztos, miért meséli mindezt el neki, vagy egyáltalán miért hozta ide Sesshoumarut. Talán, mert valamit meg akart osztani vele. Talán, mert már nem sok alkalma lesz ellátogatni ide. Fogalma sem volt, miért tette.

A férfi kicsit furcsállva nézett rá a szeme sarkából. Most, hogy kijöttek a kastély erős falai közül, a természetbe, s a szüleit is hátrahagyták, a lány kicsit kinyílt, és barátságosabb volt vele. „Lehetséges volna, hogy nyomasztotta a benti légkör?” morfondírozott Sesshoumaru, de ez esetben egyet kellett értenie a lánnyal; ő is hasonlóképp érzett.

– Mi az...? – kérdezte egy apró, meghatározhatatlan mosoly kíséretében Kiba, mikor meglátta a férfi pillantását.

A kérdezett megrázta a fejét és visszatért a zavartalanul csobogó vizet bámulni, gondolatait azonban lekötötte a mellette lévő nő.

Kiba hamar ellazult – hamarabb, mint gondolta volna, ha jövendőbelije társaságában van – és lehuppant a füves kis dombra, melyen állt. Kinyújtotta lábait és levette szandálját, hogy a kellemes vízben áztathassa végtagjait. Mosolyogva tekintett fel a gyönyörű égboltra, elkapva egy-egy pillantást a csodaszépen szikrázó napból, ahogy ráesett arcára a fénye. Kezein támaszkodott, egyikben a legyezőjét tartva, másikkal pedig a fűvel babrált. Élvezte a nyugalmat, mely mindig úrrá lett rajta, ha idejött.

– Van egy hasonló liget az én kertemben is – szólalt meg Sesshoumaru.

A nő egy pillanatra összerezzent, elfelejtkezve arról, hogy ő is itt van.

– Tényleg? – kíváncsian tekintett fel rá, egyik kezével eltakarva szemét a Naptól, mely most pont a férfi háta mögött ontotta örök fényét.

– Igen – biccentett Sesshoumaru árnyéka, miközben arcát a lány felé fordította.

– És... sokat jársz oda? Vagy nem szoktál...? – érdeklődött Kiba, reménykedve, talán sikerül valami beszélgetésnek kialakulnia.

– Sajnos csak ritkán tudok odamenni – felelte egy apró, alig észrevehető sóhaj kíséretében a férfi. – Ha már nagyon elegem van és el akarok vonulni valahová, ahol nem zavarnak.

– Én is pont így érzek! – mosolyodott el óvatosan Kiba, még mindig Sesshoumaru árnyékba burkolózó tekintetét figyelve.

Újabb csöndhullám, amit megint csak a nő tört meg:

– De, ha gondolod, most lazíthatsz. Ez a hely arra való, hogy gyönyörködjön benne a démon, nem pedig, hogy aggódjon a külvilág miatt – nézett fel rá ismét Kiba.

Sesshoumaru nem tudta, mi jött rá, hogy mindezt elmondta neki, sőt, valamilyen megmagyarázhatatlan okból nyugodtnak és elégedettnek érezte magát, mikor a lány a közelében volt. Egy percnyi gondolkodás után sikerült megfontolnia a dolgot és letelepedett mellé. Hamarosan a nő kérdő tekintetét érezte magán és ahogy felé fordult, felvonta egyik szemöldökét, mire Kiba szája szegletében egy félénk mosoly jelent meg, arcán pedig mintha alig látható rózsaszín foltok jelentek volna meg. A férfi gyanúját csak alátámasztotta, mikor a lány egy villámgyors mozdulattal felemelte legyezőjét, s még ugyanazzal a lendülettel kinyitotta, elrejtve vőlegénye elől az arcát.

– Nem kényelmetlen kicsit a páncélban? – érdeklődött; hangjában ártatlanság csengett, de volt ott valami más is, amire nem tudott rájönni Sesshoumaru – még legalábbis.

Kiba ajkait egy csalódott sóhaj hagyta el, hogy nem jött semmilyen válasz kérdésére és inkább a tó felé fordult, legyezőjével pedig szüntelen mozgatta az álló levegőt maga körül, hogy egy kis hűvöst csaljon arcára. Tudta, milyen kényelmetlenek azok a páncélok, hisz ő maga is szokott hordani olyat, azonban azzal is tisztában volt, milyen veszélyes nélküle és hogy egy harcos számára nélkülözhetetlen dolog – védelmet nyújt és tiszteletet követel a fegyverzet.

Így igencsak meglepődött, mikor csörgést hallott maga mellől, s egy oldalpillantást vetve meglátta, amint Sesshoumaru kiszabadítja magát páncélzatától, majd pedig két kardját is maga mellé teszi le, a fűbe.

– Mi az? Te javasoltad, hogy vegyem le – tekintett rá ismét egyik szemöldökét felemelve a férfi, arcán színlelt összezavarodottsággal.

Kiba ismét csak elfordult, még hevesebben legyezve magát. Akármennyire sem akarta, mégis be kellett ismernie, hogy jövendőbelije milyen jóképű, de maga sem értette, miért dobban meg olyan hirtelen a szíve, mikor csak egyik szemöldökét felvonva néz rá a férfi. Érezte, hogy arcába tódul a vér és tudta, hogy elvörösödött, így még inkább legyezője mögé bújt és inkább a másik oldalán lévő virágokat-bokrokat kezdte el fürkészni.

– Csendes vagy – állapította meg a férfi egy idő után. Utálták bevallani maguknak, de mindketten szerették hallani a másik hangját. Sesshoumaru a lány édesen csengő, szinte zenének ható szavait, Kiba pedig vőlegénye mély, férfias hangját, mely kellemesen megnyugtatta őt, bármikor hallotta.

A nő megvonta a vállát, miközben tovább legyezgette magát és végre visszafordult a víztükör felé.

– Hm. Most nincs mit mondanom – felelte őszintén, de mikor megpillantotta Sesshoumaru arckifejezését, teljesen felé fordult:

– Miért nézel így rám? – kérdezte, s ezúttal ő vonta fel egyik szemöldökét.

– Csak még sosem találkoztam olyan nővel, akinek ne lett volna semmi mondanivalója. Az a tapasztalatom, a nők akkor is beszélnek, ha tényleg nincs miről.

– Hmm... ezt most vehetem bóknak? – kérdezte egy cinkos mosoly kíséretében Kiba, váratlanul összecsapva legyezőjét.

– Vedd, aminek akarod – vonta meg Sesshoumaru is a vállát.

A nő sóhajtott egyet és elfordult tőle, ismét a vízesést véve szemügyre. Lábait maga alá húzta, legyezőjét pedig ölében pihentette, úgy tekintett az álmosan csobogó vízre.

– Sesshoumaru... – szólította meg a férfit.

– Hm?

– Mesélj valamit magadról... – kérte csendesen, de aztán még hozzátette:

– Persze, csak ha nem bánod, uram.

Újabb hosszú hallgatás következett, mire a férfi végre válaszolt:

– Nincs mit mesélnem.

Kiba szomorúan sóhajtott. Remélte, hogy legalább tudnak egy kicsit beszélgetni, hogy jobban megismerjék egymást, de ez nem nagyon ment, főleg, mivel minden szót szinte harapófogóval kellett kihúzni a férfiból – már ha egyáltalán hajlandó volt valami érdemlegeset válaszolni.

– Gyere – húzta fel szandálját, s tápászkodott fel a földről. – Megmutatom neked a kastélyt – ajánlotta fel, leporolva kimonóját.

Sesshoumaru biccentett, s ő is felszedelőzködött – pár pillanat múlva már rajta volt páncélja és kardjai az oldalán lógtak. Ahogy elindult a nő után, lendületes lépteire ritmikusan csapódott össze egyik pengéje a másik kardhüvelyével. Kiba hátrapillantott egyszer, keresve a különös zaj forrását, de aztán ismét előrefordult. Mikor végre kiszabadultak a sűrű növényzettel benőtt titkos helyről és a ligeten haladtak keresztül, végül megkérdezte:

– Hogy-hogy két kardot viselsz? – pillantott le a férfi derekára, majd vissza az arcára.

Jegyese rátekintett szeme sarkából. Csupán tiszta kíváncsiságot vélt felfedezni a nő szemeiben. Aztán visszafordult, újból az utat fürkészve, úgy válaszolt:

– Az egyiket apámtól örököltem. A másikat pedig csináltattam.

– De miért kellett még egy? – faggatózott tovább a lány. – Hiszen...

– Miért érdekel annyira? – kérdezte élesen Sesshoumaru, ahogy felé fordult, megállva a nő előtt, ezzel elérve azt, hogy ő is megtorpanjon.

– É-én... csak kíváncsi voltam, ennyi – hebegte Kiba, aztán összeszedte magát. – Bocsáss meg, ha tolakodó voltam, nem akartam az lenni...

A férfi még egy hosszú pillanatig élesen nézett rá, aztán megfordult és elindult a kastély felé. Kiba szomorúan sóhajtva követte őt. Csendben haladtak tovább, mindkettejüket saját gondolataik foglalták le. A nő úgy döntött, inkább nem próbál meg beszélgetést kezdeményezni, ha ez az eredménye, pedig csak egyszerűen a kíváncsiság hajtotta őt, mikor a kardok felől érdeklődött. „Pedig már épp kezdtem azt hinni, hogy talán nem is lesz olyan rossz ez a házasélet, mint először gondoltam, erre meg... Áh! Egy újabb hím egyed, ékes példája a férfi EGÓnak, aki szerint az asszony alá van rendelve a férjének. Remek! Ez egyszerűen csodálatos!” füstölgött magában Kiba. „Ilyen természettel nem tudom, meddig fogjuk kibírni egymást...” sóhajtott halkan.

Sesshoumaru érdeklődve pillantott rá, mikor meghallotta a halk sóhajt, de aztán gyorsan elkapta tekintetét, az utat fürkészve maga előtt. Kíváncsi volt, mi járhat a lány fejében. „Talán mégsem kellett volna így ráijesztenem.” észrevétlenül beleszimatolt a levegőbe. „Nem, nem érzek félelmet. De akkor miért viselkedik ilyen furcsán...?” lopva vetett még egy aggódó pillantást a nőre. „Ha nem gyanúsítom meg, még most is hallgathatnám édes hangját...” Hamarosan azonban már nem töprenghetett ezen, mert visszaérkeztek a kastélyba, s amint szemük hozzászokott a félhomályhoz, mely bent uralkodott, Kiba azonnal elkezdte végigvezetni őt a rengeteg termen és megszámlálhatatlanul sok folyosón, lépcsősoron. Azonban ez nem okozott gondot neki, hiszen az ő palotája sokkal nagyobb volt ennél. A szíve egy picit azért összeszorult, mikor hallgatta a lány beszédét – inkább kissé keserű volt, semmint a megszokott lágy hang. „Talán... megsértettem volna...?” ráncolta össze szemöldökét töprengve Sesshoumaru.

Hamarosan beesteledett és a vacsora feszült csendben telt el. Aztán Kiba megmutatta a férfi szobáját. De még akkor is, mikor jó éjszakát kívánt neki, komor volt a nő arca. Gyorsan el is sietett, miután elvégezte feladatát, hogy minél hamarabb a saját szobájába érhessen. Ott aztán amint behúzta maga mögött az ajtót, az ágyra vetette magát és egy hatalmas gondterhelt sóhaj szakadt ki belőle, melyet elnyomott rengeteg párnáinak legnagyobbika, amibe az arcát fúrta bele.

„Ez nem lesz egy könnyű menet...” gondolta keserűen, kipillantva ablakán. „Hiába próbálom megismerni és elfogadni, az egész nem ér semmit, ha csak én igyekszem, ő nem.”

Folytatása következik...