Anna átka: Alverat

Írta: Alverat

2006-06-10

         Lassan beesteledett. Inuyasha és barátai egy tisztás szélén a bokorban lapultak. A tisztáson Sesshoumaru küzdött egy idegen lánnyal. Rin és két másik csaj a közelből figyelte őket. Az, akivel Sesshoumaru küzdött, nem lehetett odavalósi- barna haja és magassága elárulta. Sesshoumaru folyton piszkálta őt- a többiek nagy mulatságára- pedig úgy tűnt a lány nagyon igyekszik.
– Lassú vagy!… Ha így folytatod, örökre abbahagyhatjuk a gyakorlást!… Ne is próbálkozz, ezt soha nem tanulod meg!… Csak ennyire vagy képes?…
A másik három lány lassan megunta a nézelődést és elmentek sétálni. Sesshoumaru és a barna lány kettesben maradtak. A csaj leoldotta szeméről a kendőt, közben démon magához húzta, és a fülébe súgta:
- Jól haladsz… Nagyon jól.
A lány szégyenlősen elmosolyodott. Sesshoumaru aranyszínű szemeit a lány kéken csillogó tekintetébe fúrta, óvatosan közelebb lépett…
- Folytassuk a gyakorlást! - fordult el a lány. Sesshoumaru egy pillanatra behunyta szemét, aztán hátat fordított neki, és így válaszolt:
- Ma már nem, Alvie. Menj, keresd meg a lányokat! Reggel folytatjuk…
A démon eltűnt az erdőben, a lány pedig az ellenkező irányba, a folyó felé, indult el a fák között.

         Kagome ránézett Inuyashara:
- Ez meg mi volt?
– Nem tudom. Menjünk, keressünk szállást.
Elindultak a lány után az ösvényen. Remélték, hogy végül egy faluba érnek, és nem kell az erdőben éjszakázniuk… Út közben a folyó mellett mentek el. Miroku két fa között a vízre bámult- a többiek sejtették mi lehet ott. Négy lány fürdött a lemenő naptól vörös vízben: Rint már ismerték, Alvie, és a két másik idegen is ott volt.
– Alvie, ha így folytatod, haza leszel küldve!
– Kyra, hogy mondhatsz ilyet?- nyögte a barna lány.
– Mért, azt hiszed, hogy maradhatsz, csak, mert új nevet kaptál tőle?- kérdezte a másik fekete.
– Eämaru! - szólt rá Kyra- K. U. S. S. – tréfásan: KUSS!!!
– Figyelnek! - figyelmeztette a többieket Alvie- Ott a fák között…
- Ússzunk egy kicsit, hátha elmennek- ajánlotta Kyra.

         Sango tért magához elsőnek és dühösen elcsörtetett (a maga 25-30 kilójával…).
– Ez most meg mire volt jó? - kérdezte a fiúkat Kagome mérgesen és barátnője után szaladt. Inuyasha és Miroku tanácstalanul összenéztek, és a lányok után indultak.

         Sesshoumaru nyugtalanul járkált körbe- körbe. Egész délután érezte Inuyasha és kis csapatának szagát. Idegesítette, hogy elvonják a figyelmét Alveratról, pedig az idő sürgette, hogy minél rövidebb idő alatt, minél jobb teljesítményt hozzon ki a lányból. Érezte rajta, hogy nem teljesen kezdő, és most először vallotta be magának, hogy egyedül nem biztos, hogy képes lesz egyszerre megvédeni öccsét is, Rint is, és küzdeni Naraku és csatlósai ellen… Naraku pedig egyre erősebbnek tűnt.

         Eközben a lányok felöltöztek és elindultak a szállásuk felé. Alvie még egy kicsit kint maradt. Végre volt ideje rá, hogy végiggondolja az elmúlt időszakot. Egy hónapja találkozott a lányokkal. Ő már majdnem egy éve járta ezt a végtelen erdőt. Jó, korábban a lányok is jártak itt, de ők nem voltak idekötve… Mint ő. Kyra és Eämaru nem voltak hozzáláncolva Sesshoumaruhoz, míg őt magát a sorsa kötötte hozzá. Az a sors, ami elől a halálba sem menekülhetett; amit egy réges- régi hibáért kellett elszenvednie.
– Túlélem! - jelentette ki a tükörképének- Mást is túléltem már, ezt is túl fogom!

         Inuyashaék nem messze a folyótól táboroztak. Inuyashat idegesítette bátyja közelsége, na meg az is, hogy a lányok- mintegy tüntetésképpen- alig szóltak hozzájuk. Már- már oldódni látszott a hangulat, amikor Inuyasha és Kagome egyszerre pattant fel.
– Naraku!- sziszegte Inuyasha. A lány nem szólt semmit, ő „csak” ékkőszilánkot érzett a közelben, és megpróbálta beazonosítani a helyét.

         Naraku kivételesen nem Inuyasha, nem Kagome, de nem is Sesshoumaru ellen készülődött, hanem Alvie ellen. Mikor megérezte a lány közelségét, dühe egyre fokozódott:
„Mikor legutóbb találkozott a lánnyal, szörnyen összevesztek. Nagyon dühös volt akkor is. Ha nem olyan lett volna a hozzáállása… A lány ma már halott lenne. De ő hagyta futni… Persze azt is tudta az a kis csitri, hogy hova menjen: Sesshoumaru új nevet adott neki- azt hitte, így nem találja meg-  Sesshoumaru a szárnyai alá vette. Megérezte a lány erejét, és megtanította harcolni, hogy segítsen neki őt legyőzni- őt, Narakut! Ez nevetséges!"
Persze azért jött, hogy megölje a lányt. Ha Sesshoumaru befejezi a tanítását, olyan erőt szabadíthat fel, ami valóban képes lesz az elpusztítására. Ő pedig hülye lenne ezt hagyni…

         Rárontott a lányra. Csak centiméterekkel vétette el a törékeny testet. Alvie felugrott, félregördült, és pajzsot hívott elő a levegőből. Nem is olyan rendes energiapajzsot, inkább afféle lila ködöt, ami Narakut vette körbe, és saját magára verte vissza a támadásait.
– „Még nem vagy felkészülve- gondolta a lány- még nem gyakoroltál eleget!” Sesshoumaru szavai riasztócsengőként zengtek a fülében. A következő pillanatban Inuyasha vágódott közéjük. Néhány másodperccel később követte őt kis csapata is. Egyszerre ugrottak Narakunak. A lila köd eltűnt, a csapások találtak, de nem ejtettek tartós sebet a féldémonon. A csatazajra befutott Sesshoumaru, Kyra és Eämaru. Pont elegen voltak ahhoz, hogy végre végleg legyőzzék Narakut. Alvie azonban mást látott: lehetőséget sorsának beteljesítésére. Kagome megfeszítette íját… Alverat elrugaszkodott.
– „Csak ne néznének ilyen értetlenül… Csak ne bámulnának… Mi történik velem?…”

         Kagome nyílvesszője Alvie oldalából állt ki. Egyszerűen Naraku elé ugrott. Így kellett lennie… Csak a fájdalom ne lenne elviselhetetlen… Alvie a sötétségbe zuhant, aztán csak ott lebegett a semmiben. Lelki szemei előtt, a sötétségben, lilás fénnyel egy nő jelent meg előtte: a rémálmai valósággá váltak. Egész teste égett, és amikor a nő beszélni kezdett, ő némán, hang nélkül felüvöltött.

„Kóbor lélek, új életet kapsz,
Jóságodért fájdalommal fizetsz,
Más leszel, míg meg nem idéz egy árny,
Kiragad az idő viharából,
S nem dob el magától.
Neveden nevez,
De feláldozod magad,
És a halált választod, hogy
Visszakaphasd testedet.
Szenvedsz, hogy megtanulj szeretni és becsülni…”

         Alvie más hangokat is hallott, bár már- már nem tudta eldönteni, hogy valóban kívülről szólt hozzá, vagy csak a füle csengett. Ezek a hangok, szavak, mondatfoszlányok elhalóan kongtak az ürességben.
– „Megidézem a jövőt, hogy uralmam legyen fölötte…” Igen, Naraku mondta ezt, amikor idehozta, ehhez a helyhez láncolta őt.
– „Legyen a neved Alverat, az egyetlen…”- hallotta Sesshoumaru hangját. Ez is a saját emlékei közül való volt; a démon nem volt hajlandó Annának szólítani- ki tudja miért…
De most már a gondolkodás és az emlékezés is fájt.
– ELÉG!- sikította Alverat, és tudta, hogy végre megtalálta hangját. Teste lilás fényben ragyogott, és újra visszatért az életbe. A fény olyan erős lett, hogy teljesen betakarta.

         Hirtelen sötétség borult a tájra. Késő éjszaka volt már, a Hold sarlóját egy sötét felhő takarta. Naraku lelépett. Inuyasha elterelte onnan barátait. Kyra, Eämaru és Rin egyszerre indultak Alverathoz.
– Megtört az átok- állapította meg Rin a nyilvánvalót.
– Látjuk! – húzta el a száját Kyra. Az átok tényleg eltűnt: Alvie alig pár centivel volt magasabb, mint Eämaru, haja mélyvörös, szeme pedig zöld színű lett. Egy legyőzött macskadémon…
De még élt. Lassan felült- minden tagja sajgott és nehezen kapott levegőt. Szemében diadalmas fény villant. Felugrott, kecsesen meghajtotta magát Sesshoumaru előtt és eltűnt az éjszakában.
– Elment- mondta Rin.
– Visszakapta a testét, az erejét6, és Sesshoumarunak hála a nevét is… Miért maradna?
– Vissza fog jönni- nyugtázta Sesshoumaru.
– De mért védte meg Narakut? - értetlenkedett Kyra.
– Fel kellett áldoznia magát- válaszolta Eämaru.
– Nagyon szép lett!- sóhajtotta Rin.
– Igen- mondta Sesshoumaru, és elindult tábora felé.
A lányok némán követték.

THE END