Sesshoumaru no Kiba
16. rész: Esküvői hercehurca

– Áh, nem gondoltam volna, hogy komolyan napkeltekor toppan be... – mormogott magában a hercegnő, ahogy meghallotta szülei hangját.

Szerencséjére előző este hamar aludni tért, így annak ellenére, hogy alig pirkadt, már tökéletesen kipihent volt. Az, hogy még mindig nem éber, már más kérdés...

– Kiba nee-sama! – robogott be kopogás nélkül ajtóján Rin. A hercegnő csak forgatta a szemeit, majd felült az ágyban. Úgy tűnik, ma mégsem lustálkodhat.

– Mi az?

– Ohayou gozaimasu!

– Ohayou.

– Mindjárt megérkeznek a szüleid! Már látni őket a kapuból! Képzeld, egy hatalmas hintóval érkeztek, ami a felhőkön repül! Nagyon csodás, Kiba-sama!– szökellt oda hozzá Rin.

A kislánnyal első pillanattól fogva jól kijöttek; Kibát teljesen megfogta a vidám és energiadús apró emberke és lenyűgözte bájossága. Rin pedig még aznap este, mikor megérkeztek már közvetlenebbül szólította meg, azonban a „sama”-t a neve végéről nem merte elhagyni vagy megváltoztatni, mert azért mégiscsak Sesshoumaru nagyúr jövendőbelijéről volt szó... az meg, ugyebár nem járja. Mégha meg is engedik neki.

– Mondtam már, hogy nem kell ilyen formálisan szólítanod. A „san” is elég lesz.

– De Kiba nee-sama Sesshoumaru nagyúr felesége lesz ma! Ez azt jelenti, hogy, ha Sesshoumaru-sama neve után is „sama”-t teszek, akkor Kiba nee-sama neve után is kell!

A hercegnő feje már most elkezdett zúgni a sok „nee-sama”-tól és „sama”-tól, így inkább csak ráhagyta a kislányra. „Kész csoda, hogy nem azt mondja, onee-sama*...” sóhajtott egyet Kiba, miközben reggeli teendőit végezte.

– Rin-chan, segítenél?

– Persze! – pattant fel azonnal a kislány a futonról, amint belépett a szobába a fürdőből a hercegnő.

– Tudod, az obimmal kéne...

– Mochiron! Persze, hogy segítek megkötni! – vigyorgott a lányka, rögtön odasietve a nőhöz.

Mire elkészültek és leértek az előcsarnokba, addigra megérkeztek Kiba szülei is, akik épp Sesshoumaruval találkoztak. A hercegnő mélylila szemei boldogan villantak meg, mikor észrevette a bejáratnál ácsorgó alakokat. Kézen fogta Rint és örömmel szaladt oda hozzájuk, majd átölelte őket.

– Enyje, micsoda dolog ez? Rohangálunk, Kiba? – fedte meg játékosan az apja, mire a hercegnő így válaszolt:

– Azt mondtad, addig viselkedjek jól, míg meg nem érkeztek...

– Én nem...

– Uram... – Kakero asszony Shiwue nagyúr karjára tette a kezét és kissé pironkodva megjegyezte:

– Tényleg ezt mondtad...

– Oh...

Ezek után Kiba édesanyjának figyelme a Sesshoumaru nadrágszárát markolászó kislányra tévedt és miután megtörténtek a bemutatkozások, a kis csoport elvonult reggelizni.

A nap hátralévő részében a jegyespár már nem sűrűn látta egymást. Kiba körül szobalányok hadserege legyeskedett; s miután megfürdették, megmosták a haját és letörölvén őt belebugyolálták egy yukatába, Kakero asszony és Rin utasításait követték, míg szegény mennyasszony alig tudott beleszólni, mi, hogy nézzen ki rajta.

Ám nagy volt a felfordulás Sesshoumaru nagyúr lakosztályában is, aki végül már annyira ideges volt, hogy elkergette a szolgálókat és maga látott neki az előkészületeknek, hallgatva Shiwue-sama tanácsait, azonban igencsak nagy önuralomra volt szüksége, ne penderítse ki jövendőbeli apósát is a szobájából.

Délben aztán egy pillanatra megdermedt az élet a kastélyban, mikor – szinte teljesen egyszerre – megérkeztek Sesshoumaru családjának tagjai. A kutyaszellem gondolta, hogy édesanyja megjelenik ezen a napon. De, hogy az öccse is komolyan vegye a meghívót, amit a hagyomány kényszere miatt küldött neki, arra semmiképp sem volt felkészülve. Az pedig még legmerészebb álmaiban sem jutott volna eszébe, hogy pont egyszerre számítson érkezésükre.

Végül aztán, ünnepi hakamájában, azonban felül még mindig alsóruházatban, Nyugat Ura kisietett az előtérben összegyűlt családtagok elé, nyomában szorosan Shiwue nagyúrral. Mikor beléptek, egy pillanat alatt dermedt csend telepedett a helyiségre, még a szolgálók is hangtalanul osontak el a közelükből – érezték, ennek nem lehet jó vége.

*ˇ*

– Há! Ezt neked, de túlméretezett ganéjtúró bogár! – kiáltotta harciasan Inuyasha, félelmetesen vigyorogva, mikor a Tessaiga egy csapásával kettészelte az óriásrovart. Aztán örvendezve nyúlt volna a tetemből kihullott ékkőszilánkhoz, ha Kagome nem kapja el előle.

– Hé! Az az enyém, megdolgoztam érte! – méltatlankodott, azonban látva a lány morcos tekintetét, gyorsan változtatott taktikáján. Fülei lekonyultak, ahogy folytatta:

– A-akarom mondani, úgyis neked akartam odaadni, nem tudom, mit türelmetlenketsz...

Hangja a végére vékonykává változott, mikor meglátta a vészesen villanó tekintetet. Ám, ahogy lány Sango felé fordult és végül beszélgetésbe elegyedett vele, miközben összeszedték dolgaikat, a félszellem felsóhajthatott, hogy ezúttal megúszta a varázsszót. „Ma már nem is tudom, hanyadszorra mondta volna ki... húsz után valahogy elvesztettem a fonalat...” gondolta borúsan.

Egy mélyet sóhajtva indult a lányok után, Mirokuval az oldalán. Amíg a szerzetes a hölgyek becses hátsójában gyönyörködött, melyek csábosan könnyedén ringatóztak előtte, mintha csak bátorítanák, érjen hozzájuk, addig a kutyafülű félszellem gondolataiba merülve haladt mellette; az ékkőszilánkok és Naraku foglalták le elméjét. Így aztán egyikük sem vette észre, hogy valami közeledik feléjük, amíg késő nem volt. Elsőnek Miroku kapta fel a fejét, megszólítva a félszellemet:

– Inuyasha, nem hallasz valamit?

Erre már ő is felpillantott, s valóban, mintha valami szárnysuhogást vélt volna kihallani a szelek sustorgásából.

– Nem tudom... talán valami... madárféle lehet? – beleszimatolt a levegőbe, hogy rájöhessen, ám nem érezte a szagot. Mivel pont a széljárással szemben haladtak, ez csak egyet jelenthetett:

– Mögöttünk...

Két izmos szárny préselődött neki a fiúk hátának, könnyedén elterítve őket a földön.

– Volt... – motyogta a fűszálak közé Miroku, ahogy felkönyökölt. Eközben az előttük haladó lányok is megálltak, így aztán tökéletes bepillantást engedve a szerzetesnek Kagome szokny...

– Perverz! – a diáklány olyan váratlanul kapta ki Sango kezéből a hiraikutsu-t és vágta kupán vele Mirokut, hogy percekig némán-bambán pislogott mindenki rá, mígnem Inuyasha magához nem tért, mikor valami a fejére pottyant.

„Hmm... kutyafülű és hanyou szaga van... biztos, hogy ő lesz az!” gondolta elégedetten a szárnyas futár, azzal újból felröpült és eltűnt a fellegek közt.

– Ez meg mi volt...? – kérdezte aztán Inuyasha, levéve a két füle közé szorult dolgot. Kiderült, egy boríték volt az, neki címezve. – Tegami...?

– Oh, az egy démonmadár volt! Nincs emberi alakja, de sok youkai tartja őket futároknak, mert intelligensek... – magyarázta izgatottan Sango, aki kezét a szeme elé emelve fürkészte az égboltot, míg el nem tűnt a lény. – Olyan régóta szerettem volna látni egyet! Békés lények, de ha kell, megvédik magukat.

– Che... békés démonokról beszél egy szellemirtó... levelet kapok a bátyámtól... ez valami vicc, ugye...? – kérdezte magától Inuyasha, majd váratlanul felpattant, mikor eljutottak tudatáig a szavak. – MICSODA? Levet kapok a bátyámtól?!

– Uh... hol vannak a piros hópelyhek...? – nézett körbe Kagome motyogva, azonban rajta kívül senki sem értette a csapatból a tréfát. Mikor a többiek értetlen kifejezésével találta szemben magát, jobbnak látta csupán megrázni a fejét.

– Sesshoumarutól? – tápászkodott fel végre Miroku is és azonnal Inuyasha mellett termett; minél távolabb a veszélyes hiraikutsu-tól. – Mit írhat?

– Nem tudom.

– Hát miért nem nézed meg? – faggatta tovább a barátja.

– Nem tudok... – nagyon elhalkult a félszellem hangja, így senki sem értette, mit motyog.

– Mit nem tudsz? – pislogott Sango értetlenül.

– Inuyasha, mi baj? – noszogatta Kagome is.

– Nem tudok olvasni! – fakadt ki végül paprikavörös arccal. Szégyellte, hogy egy nála sokkal fiatalabb halandó lány képes rá, ő pedig nem. Igaz, hogy Kagome a jövőből érkezett, azonban ez nem sokat segített a hanyou önbecsülésén.

– Te szerzetes vagy, Miroku. El tudod olvasni, ugye? – küldött felé egy lapos pillantást Inuyasha, azzal, meg sem várva a választ, a fiú kezébe nyomta a levelet.

– Khm... khm-khm... – köszörülte meg a torkát Miroku, majd a többiek arra lettek figyelmesek, hogy elkerekedik a szeme.

– Mi az? – kérdezte aggodalmaskodva Sango. – Talán sikerült találnia valami módot, hogy megszerezze a Tessaigát Inuyashától és most kihívta őt valami párbajra?

– Nem... esküvő lesz.

– Az jó – sóhajtott fel közösen a két lány, majd leblokkoltak, mikor eljutott tudatukig, amit Miroku mondott.

– Tessék?! – kapta ki a kezéből Kagome a levelet, s gyorsan átfutotta.

– Inuyasha! – pillantott fel a félszellemre a lány. – Ez tényleg egy meghívó a bátyád esküvőjére...!

– Tudtam... – motyogta a hanyou.

– Mit?

– Tudtam, hogy ez rosszabb, mintha a Tessaigáért jött volna személyesen...

*ˇ*

Mivel macskakaparásként szerepelt egy utóirat, melyben Sesshoumaru közölte, ha nagyon muszáj, esetleg magával hozhatja a „kis idegesítő halandó barátait”, ezért aztán csapatának győzködésére végül mindannyian megjelentek a nyugati kastélyban; figyelmen kívül hagyva a második utóiratot, amit szép nagy, cikornyás karakterekkel írtak. Azonban közülük senki sem tudta, ilyen kínos lesz időzítésük.

– Sesshoumaru... – fordult végül fia felé a démonasszony, aki eddig csendben figyelte környezetét. – Hát már nem is üdvözölsz?

Az inuyoukai végre úgy tűnt, felocsúdott, s előrelépve, enyhén biccentett fejével.

– Üdvözöllek, Haha-ue.

A démonok – de még a halandók is! – tisztán hallották, Inuyasha milyen élesen szívta be a levegőt orrlyukain keresztül. Kagome, hogy megnyugtassa, lágyan megérintette a félszellem karját, ami úgy tűnt, használt.

– Inuyasha és... – Nyugat Ura vetett egy sanda oldalpillantást a halandókra – többiek...

– Sesshoumaru... – mormogta öccse.

Feszült pillanatok következtek, amit Shiwue nagyúr bemutatkozásának sem sikerült megtörnie. Ám annál inkább valaki másnak. Valakinek, aki éppen egy oldalfolyosón settenkedett, s hátrafelé sandított minduntalan, követik-e. Még mindig csak a yukatája volt rajta, a haja pedig már fel volt teljesen fogva a hagyományos esküvői frizurába, azonban egyetlenegy ékszer sem volt még benne. Tabijában, mindenféle papucs vagy szandál nélkül osont, hogy minél kevesebb zajt csapjon, minden érzékét vadászaira összpontosítva – így aztán természetesen nem vette észre, hogy többen is ácsorognak az előcsarnokban a háta mögött, ahová kijutott.

A halk neszezésre azonban a kis csoportosulás felfigyelt, s meglepve figyelték az óvatosan hátráló alakot, aki lassan, de biztosan közelített végzete felé – nevezetesen, hogy beleütközzön a kastély urába. Ez utóbbi pillanatokkal később be is következett, mire az alak jól láthatóan megfeszült idegességében, miután sikkantott egyet és kissé félve fordult meg. Majd, mindenki legnagyobb döbbenetére megkönnyebbülve sóhajtott és elmosolyodott, ellazulva, mint akinek egy hatalmas kő esett le a szívéről.

– Áh, te vagy az... – lehelte, s igyekezett vadul dobogó szívverését lecsillapítani.

– Kiba! – csattant Shiwue nagyúr hangja, mire a hercegnő alig láthatóan összerezzent.

– Mit keresel te itt?! Nem készülődnöd kéne?

– Hát, tudod, apám, az úgy volt, hogy... – a nő már éppen belekezdett volna sanyarú bánásmódjáról tartott beszámolójából, mikor meghallotta üldözői hangját. Szemei elkerekedtek. – Jaj ne! Megtaláltak!

– Kik? – kérdezte az apja. Most már tényleg semmit sem értett, ahogy látta, lánya jobbra-balra pillant, valami menekülési útvonalat keresve.

Épp megtalálta tekintetével a következő mellékfolyosót, mikor befutottak üldözői: a szobalányok.

– Kiba-sama! Kérem, jöjjön vissza, még nincsen kész a haja!

– Nincs is felöltözve! – kontrázott egy másik.

– És nem illik így rohangálni a kastélyban! – fedte meg egy idősebb szolgálóasszony.

– Ajaj... – Kiba a szája szélébe harapott, azzal futásnak eredt a kiszemelt folyosó felé. Azonban, amire nem számított, az az ott közeledő két alak volt. Mire felismerte őket, már késő volt; hamarosan azon kapta magát, hogy két oldalról körül van véve. Innét a szobalányok hadserege feni rá fésűit, onnét pedig Kakero asszony és Rin néz rá bosszúsan. Kiba nagyot nyelt, s szemével ismét valami kiutat keresett. Azonban mögötte, a bejárat előtt állt Sesshoumaru és vendégei. Előtte pedig semmi, csak fal, fal ameddig a szem ellát és... egy belső balkon, ami egy folyosóban folytatódik...?

A hercegnő szemei izgatottan felcsillantak, mikor meglátta menekülésének utolsó esélyét és vigyorogva pillantott üldözőire. Apja azon nyomban felmérte a helyzetet:

– Kiba! Ne merészeld megt... – azonban elkésett, mert a hercegnő könnyedén elrugaszkodott a talajtól és puhán érkezett a több méter magasról letekintő erkély korlátjára. Ott aztán lehuppant a padlóra, s még éppen látta a megdöbbent tekinteteket, a szobalányok megsemmisült arckifejezését, szülei bosszús szemvillanásait, valamint Sesshoumaru és a kutyadémonnő szórakozott pillantását. És azt, mint vágja fejbe egy túlméretezett bumeránggal a feltűnően vigyorgó szerzetest az egyik lány az imént érkezett vendégek közül.

Kiba felvillantott egy diadalittas mosolyt, azzal eltűnt a hosszú folyosón, tovább menekülve üldözői elől. „Ha előttük érek a szobámba, akkor bezárkózhatok és nem kell tovább elviselnem a ténykedésüket!” gondolt boldogan a lehetőségeire, azzal már száguldott is arrafelé.

– Gyere, pontosan tudom, hová megy – jelentette ki még mindig villámló szemekkel Kakero asszony, azzal karon fogta Rint, aki csak úgy repült a démonnő mögött.

– Grrr... Kiba! – kiáltotta mérgesen Shiwue nagyúr, azzal ő is elviharzott. A szobalányok hadserege pedig nagy susmorgás után szétvált, hogy több oldalról közelítsék meg kiszemelt áldozatukat, aki minden valószínűség szerint visszamenekül a szobájába most, hogy mindannyian itt lent voltak.

Sesshoumaru édesanyja kérdő tekintettel nézett fiára, egyik szemöldökét elegánsan felvonva.

– Ő Kiba... – válaszolta lassan az inuyoukai, végül óvatosan befejezve a bemutatást:

– A mennyasszonyom...

A beállt csöndet egy visszhangzó kacagás törte meg, ami – mindenki legnagyobb döbbenetére – Inuyasha szájából indult útjára.

Folytatása következik...

Extra: Sesshoumaru no tegami! (Sesshoumaru levele)

Inuyasha!

Minthogy nemes apánk véréből sajnálatos módon neked is kijutott egy csöppnyi (igaz, az inferior része), a hagyomány úgy követeli meg, hogy kötelességem téged is tájékoztatni és meghívni az elkövetkező eseményre.

Három nap múlva, napnyugta előtt kezdődik az esküvőm.

Sesshoumaru

Ui.: Ha feltétlen szükségesnek érzed, hogy magaddal hurcold kis idegesítő halandó barátaidat, ha mégis úgy döntenél, megjelensz; akkor tedd meg.

Ui.2.: Nem muszáj eljönnöd.

----------------------

*nee és onee ugyanúgy nővért jelent, azonban az „o” még nagyobb tiszteletet fejez ki; erre utalt Kiba