Sesshoumaru no Kiba
19. rész: Az üvegcse tartalma

– A vére? – bukott ki Kagoméból a döbbent kérdés. A gyógyító azonban rá sem pillantott; nagyurának magyarázott:

– Sesshoumaru-sama maga képes erősebb mérget is előállítani. A vére sokat segítene az ellenszer hatékonyságában.

– Pfeh... úgyse fogja odaadni – jegyezte meg Inuyasha, összefonva karjait, a falnak támaszkodva.

– Abban az esetben kisebb az esély arra, hogy hatni fog. Vagy, ha meg is teszi, korántsem olyan gyorsan lesz eredmény, mintha...

– Elég – szakította félbe Sesshoumaru, rideg arany tekintetét a gyógyítóra szegezve. A nő megremegett a kegyetlen szemek láttán. Ismét felötlött benne a gondolat, hogy Kiba hogyan képes hozzámenni ehhez a démonhoz. Tény, hogy jóképű, de a hideg, ami mindig árad belőle...

– Mennyire van szükséged?

Döbbent csend fogadta a démon nagyúr szavait. Inuyasha észre sem vette, hogy eltátotta a száját, csak mikor érezte, kezd kiszáradni. A gyógyító asszony meglepetten pislogott, de hamar felocsúdott.

– Csak annyi, amennyivel megtölthetjük ezt a kis fiolát.

– Hisz az majdnem a fele! – mutatott rá Kagome.

– Nyugalom, nem olyan nagy az az üvegcse... – tette a lány vállára a kezét Sango, de ő is legalább annyira ledöbbent, mint barátnője.

Sesshoumaru még egy pillanatig méregette az előtte álló gyógyítót, majd kikapta a fiolát a markából. Egyik kezével az üvegcsét tartotta, míg a másikat fölé emelte. Megnövesztette karmait és villámgyorsan belevájt tenyerének puha húsába. Arcán nem látszott fájdalom, csupán eltökéltség. Ha tudott tenni annak érdekében, hogy megmentse aráját, akkor semmi sem állíthatja meg.

Pillanatok alatt megtöltötte az üvegcsét, aztán átnyújtotta a sólyomszellemnek, aki azonnal bezárta egy dugóval és rázogatni kezdte a fiola tartalmát. Eközben az inuyoukai maga felé fordította a tenyerét, figyelve, hogyan forr össze a szeme láttára a négy kis vágás, s marad ott csupán egy csekély mennyiségű vér emlékeztetőül. Kagome remegő térdekkel fel akart állni, de nem sikerült neki, így aztán úgy ülve nyújtott át egy tiszta rongyot Sesshoumarunak, hogy a szellem letörölhesse a tenyerét.

A kutyadémon gyorsan eltüntette a vért kezéről, aztán egy biccentéssel visszaadta a rongyot Kagoménak, aki gyengén elmosolyodott. A lány még mindig falfehér volt. Most kezdte csak érezni az elmúlt percek hatását; olyan gyorsan pörögtek az események, hogy nem volt ideje bepánikolni vagy megijedni, hiszen azonnal cselekednie kellett. Azonban úgy tűnt, végre utolérte a sokk őt is, s nehezére esett elnyomni remegését.

A fiolában összekeveredtek az anyagok, s türkiz zöld színt vettek fel. A gyógyító odatérdelt Kiba mellé és levette a dugót az üvegcséről. Megemelte a hercegnő fejét és igyekezett valahogy kinyitni a száját, hogy beletöltse az ellenszert, azonban olyan erősen szorította össze még mindig az állkapcsát a démonnő, hogy képtelenség volt. Sesshoumaru gyorsan felmérte a helyzetet.

– Add ide –tartotta a kezét az üvegért, mire kis hezitálás után odanyújtotta neki a fiolát a sólyomdémon. Sesshoumaru mindenkihez intézte következő szavait:

– Menjetek ki. Majd én elintézem.

Újabb döbbent csend. Tény, hogy ezt a reakciót sem várták volna tőle. Azonban parancsa ellenére senki sem mozdult meglepettségében.

– Gyerünk már! – mordult fel, mire mindenki ijedten szedelőzködött össze. Sango felsegítette Kagomét, aki aztán Inuyashára támaszkodva hagyta el a helyiséget. A gyógyító óvatosan leeresztette Kiba fejét a makura*-ra, majd gyorsan felemelkedett és ő is eltűnt a folyosón. Utoljára Atsukane maradt bent. Megfordult és kilépett az ajtón. Mielőtt még behúzta volna maga mögött, hátraszólt a válla felett:

– Ugye tudod, mit teszel ezzel, fiam?

– Igen, Anyám – válaszolta Sesshoumaru. Hangja közömbös volt, ám Atsukane meg mert volna esküdni rá, hogy egy kis ingerültséget vélt kihallani, sőt... lehetséges lenne: aggodalom...?

– Akkor jó – bólintott a nő, áldását adva a dologra, azzal behúzta a fusumát és ő is távozott.

Sesshoumaru még egy szívdobbanásnyi ideig nézte a hercegnőt, de aztán nekikezdett a dolognak: egy hajtásra a saját szájába öntötte a fiola tartalmát, azonban nem nyelte le. Közel hajolt Kiba arcához, majd aztán finoman megcsókolta, ami aztán határozottságba váltott át. Jól sejtette, hogy ezzel kicsalhat némi reakciót menyasszonyából, aki ellazult és állkapcsa is engedett. Sesshoumaru igyekezett kényszeríteni őt, hogy nyelje le az ellenanyagot – aminek szerinte is borzalmas íze volt, de jobbnak látta nem belegondolni, miket tartalmazhatott még a saját vérén kívül –, ami szerencsére sikerült is.

Mikor felemelkedett és Kiba is lenyelte az italt, látta, hogy a nő szája sarkán azért egy csíkban kiszökött az ellenszer. Sesshoumaru megcsóválta a fejét és elővett egy zsebkendőt, hogy letörölje.

Még várt egy kicsikét, de aztán váratlanul felpattant és a fürdőhelyiség felé vette az irányt. Eltökélt szándéka volt, hogy azonnal kimossa ezt a borzalmas ízt a szájából...

Miután végzett, visszament a szobába és felnyalábolt egy párnát. Odalépkedett Kiba mellé és letelepedett, figyelve az alvó arcot, ami úgy tűnt, végre ellazult. Sesshoumaru magában felsóhajtott; ez arra engedett következtetni, hogy már nem gyötrik fájdalmak jegyesét. Már a homloka sem gyöngyözött és a légzése is kezdett lassan helyreállni.

A kutyadémon csak félig érzékelte, amint belép a szobába egy szolgáló és elkezdi takarítani a vérfoltokat. Bár a nagyúr tudta, hogy felesleges, hiszen már sosem fog kijönni a gyékényekből...

– Cseréld ki a tatamit, ne tisztogasd!

– H-hai, Sesshoumaru-sama... – rezzent össze a szolga a hangra, de gyorsan cselekedett. Szerencsére a kastélyban mindig voltak pót-tatamik, hogy ne kelljen megvárni, míg megérkezik az új, hanem azonnal ki lehessen cserélni, ha úgy kívánja a szükség. Így aztán pár perc múlva már tiszta volt a padló és a vér- illetve méregszag is hamar eltűnt, ahogy a szolgáló kitárta az erkély ajtaját, majd hangtalanul távozott.

Sesshoumaru ismét egyedül maradt gondolataival és eszméletlen menyasszonyával. Hirtelen felötlöttek benne édesanyja szavai: „Ugye tudod, mit teszel ezzel, fiam?” Azt válaszolta akkor, igen. De valójában nem is volt ideje azon töprengenie, milyen következményekkel járhat a döntése.

Egy démon vére értékes anyag. Ha pedig egy férfi démon adja egy nőnek, vagy fordítva, akkor egy szorosabb kapcsolatot hoz létre köztük. Majdnem olyan szoros, mint a párok közt; csupán annyi a különbség abban az esetben, hogy kölcsönösen adnak a másiknak saját vérükből. Ez az esküvői szertartáson történik meg általában.

Ezért aztán nagyon veszélyes egy démonnak a vérét adni...

Zavaró gondolataiból Kiba megváltozott légzése ragadta ki. A hercegnő álma úgy tűnt, nyugtalanná vált: időről-időre mocorgott és olykor még grimaszba is torzult az arca. Vőlegénye ennek ellenére csak azt látta, hogy bizonyára szenvedhet valamitől. Ismét gondolkodás nélkül cselekedett és kapott a keze után.

Csodák csodájára a démonnő szinte azonnal lenyugodott, amint megérintette őt. Kicsivel később pedig, amikor Sesshoumaru ujjai körbefonódtak a szellemasszony kecses kezén, Kiba alig észrevehetően mintha gyengéden megfogta volna a férfiét.

„Persze az is lehet, hogy csak képzelődöm...” vélekedett bizonytalanul Sesshoumaru, miközben hiába próbált rájönni, mióta érdeklik az ilyen égetően fontos kérdések. „Atyavilág...! Mi történt velem...?” morfondírozott. „Az utóbbi időben... annyira megváltoztam. Mi idézhette elő...? ... Ez nem is fontos... inkább az, hogy miért engedtem...?” Efféle gondolatok kavarogtak agyában, amelyek csak újabb nyolcmilliárdnyi kérdést szültek fejében, hogy a végén már szinte szédült a nagy áradattól.

És akkor ragadta ki onnan valami... pontosabban Kiba, ahogy egy kicsikét erősebben megszorította a kezét. „Nem is... inkább olyan, mintha kapaszkodna bele...”

*ˇ*

Egyik pillanatban még minden porcikája fájt és szeméből könnyek szöktek ki, a következőben már pihentető sötétség fogta körbe. A fájdalom valahol mélyen még mindig jelen volt, de egyre csökkent. Egészen addig a pontig, amíg a nyugalom el nem altatta Kibát.

„Feketeség. Fáradtság. Aludni akarok még...!” ezek voltak az első gondolatok, amik a fejébe ötlöttek. „Olyan kényelmes így...” mikor ezt kimondta magában, rájött, hogy már túl összetett mondatokat alkot ahhoz, hogy vissza tudjon aludni. Különben is, egy kéz, ami összekötötte a valósággal, úgy tűnt, szinte kirántja a fekete érzéketlenségből puszta jelenlétével.

Egy kicsikét erősebben megfogta, s ekkor rájött, hogy valóban valaki keze van a tenyerében; nem csupán képzelete szüleménye. Aztán lassan, elnyújtva felemelkedtek szempillái és megjelent még kissé ködös mélylila tekintete. Az első, aki meglátott, az Sesshoumaru volt. Pontosabban azok a gyönyörű arany szemek és a szép vágású arca, homlokán a sötétkék félholddal és orcáján a két pár magenta méregcsíkkal.

Kiba egy gyenge mosolyt küldött felé – agya még mindig tompa volt és az emlékei csak szakaszosan tértek vissza. Jelen pillanatban ott tartott, hogy éppen a tükör előtt ellenőrizte le esküvői kimonóját. Aztán a kivonuló nőcsoport képe jelent meg lelki szemei előtt, majd hirtelen eszébe jutott a fájdalom is és a nagy sötétség. A hercegnő szemei döbbenten kerekedtek el, majd Sesshoumaru kezében kapaszkodva – anélkül, hogy rájött volna, ezt teszi – feltornázta magát ülőhelyzetbe.

– Hogy érzed magad? – hallatszott még mindig kicsikét távolról vőlegénye hangja.

– Én... – Kibának rá kellett jönnie, hogy nagyon kiszáradt a torka. De Sesshoumaru még mindig fogta a kezét és nem akarta ezt a jóleső érzést elcserélni egy pohár hideg vízre. Még nem... – Azt hiszem, már jobban...

Lepillantott másik karjára, amin a sérülés volt és egy tiszta kötést látott rajta, kissé szokatlan anyagból. Majd megkönnyebbülve elkönyvelte magában, hogy szerencsére a ruháját nem sikerült összevéreznie. Megborzongott az emlékre és behunyta egy pillanatra szemeit.

– Kérsz valamit?

Kiba óvatosan biccentett.

– Egy kis... vizet szeretnék – bökte ki végül, majd hagyta, hadd bontsa ki Sesshoumaru a kezét a markából és menjen el a pohárkáért, ami a közelben lévő alacsony asztalon állt, egy kancsó víz társaságában. Csukott szemmel hallgatta, hogyan tölt neki a férfi, aztán jön vissza hozzá.

– Tessék – furcsa volt; olyan lágynak hangzott a hangja... „Biztos csak nem ébredtem még fel eléggé és már képzelgek is...” könyvelte el magában a hercegnő.

– Doumo arigatou – hajolt meg enyhén Kiba, ahogy elvette a poharat.

Fenséges érzés volt, ahogy a frissítő víz lassan lecsordogált torkán; úgy érezte, mintha legalább egy évszázada nem ivott volna!

– Áh, nagyon köszönöm! – mosolyodott el hálásan, Sesshoumarura pillantva. Ekkor meglátta vőlegénye komor arcát.

– Mi a baj? – kérdezte bizonytalanul, rosszat sejtve.

Az inuyoukai összevonta kicsikét a szemöldökét, tekintete pedig megkeményült. Végül néhány másodperc múlva meg is szólalt, határozott hangon:

– Miért nem mondtad el?

– Mégis mi... ja... hogy ezt... – Kiba tényleg nem tudta először, miről beszélt Sesshoumaru, de nem kellett hozzá sok logika, hogy rájöjjön. Letette poharát a futon mellé, sérült karját pedig az ölébe húzta és úgy nézett rá, másik kezével érezve a kötés alatt rejtőző sérülést. Vett egy mély levegőt – amit akár sóhajtásnak is lehetett értelmezni –, végül válaszolt:

– Én... tudod, nem akartam, hogy... hogy aggódjatok értem – bökte ki végül. Aztán, amilyen nehezére esett belekezdeni, olyan gyorsan törtek ki belőle a további szavak. – Egyébként is elég izgalom meg hercehurca van ezzel az egész esküvővel. Úgy gondoltam, felesleges ilye...

– Hogy felesleges?! – vágott közbe felháborodását nehezen leplezve Sesshoumaru. – Kiba, a kamikra! Hát az életedről van szó! – figyelte a nő reakcióját, de egészen következő mondatáig nem kapott egyet sem. – Bele is halhattál volna!

– É-én... – a hercegnő lesütötte a szemét és eltakarta sérült karját. Addig végig, míg az öltözés végére nem ért és el nem ájult, nem gondolta volna, hogy legyőzheti őt a méreg. Elég erősnek tartotta szervezetét ahhoz, hogy kisebb kellemetlenségek árán győzedelmeskedjen. Azonban úgy tűnt, majdnem belehalt.

Nagy levegőt vett és feltérdelt, a mellette ülő Sesshoumaru felé fordulva, majd mélyen meghajolt, hogy homloka majdnem a futon kakebuton*-ját súrolta.

– Sumimasen! Kérlek, bocsáss meg nekem, nem akartam bajt hozni Rád...

Néma csend fogadta szavait, majd váratlanul egy kéz érintette meg a – csodával határos módon épen maradt – hajkoronáját. A mozdulatra önkéntelenül is megrezzent. Majd az ujjak lejjebb csúsztak arcán, míg álla alá nem értek és fel nem emelték a fejét. Kiba kicsikét megszeppenve nézett vőlegénye arany tekintetébe, ami azonban mintha meglágyult volna az elmúlt pillanatokban.

– Ostoba... – Sesshoumaru szája szélén egy alig észrevehető mosoly játszadozott. – Nem rám hoztad a bajt, hanem magadra... amiért titkolóztál.

Kiba megint lesütötte a szemét, azonban a férfi határozott érintése nem engedte neki, hogy sokáig így tegyen. Alig egy másodperc múlva már ismét a másik tekintetébe pillantott.

– Ne tedd ezt többet.

Egy szívdobbanásnyi ideig csönd következett, míg mélyen egymás szemébe néztek. Aztán a hercegnő bólintott, s mikor Sesshoumaru végre elvette ujjait az álla alól, a menyasszony a sarkára ülhetett. Aztán kisvártatva a férfi felemelkedett ülőhelyéről és elindult az ajtó felé.

– Mo... – a férfi megfordult, várva a kérdés folytatását. Kiba hangja elbizonytalanodott. – Hova mész?

– Pihenésre van szükséged. Elhalasztjuk az esküvőt – a hercegnő nagyon megdöbbent és azt sem tudta, hirtelenjében mit mondjon. Arcán ez csupán annyiban látszott, hogy egy kicsikét elkerekedtek a szemei. – Ha elég erősnek érzed magad holnap, akkor délben megtartjuk.

– Értem – bólintott Kiba, azonban arcára váratlanul egy fájdalmas grimasz ült ki.

– Mi a baj? – hallatszott ki némi aggódás Sesshoumaru hangjából. – Talán nem hatott rendesen az ellenszer? Ha a kezem közé kerü...

– Nem arról van szó – igyekezett megnyugtatni a hercegnő. – Csak...

– Csak?

Kiba ajkain idétlen vigyor jelent meg:

– Ugye tudod, hogy most ítéltél minket arra, hogy újra átéljük a felöltözés és egyéb előkészületek kínjait...?

Sesshoumaru arcára szórakozott félmosoly ült ki, majd megcsóválta a fejét és elhúzta a fusumát. Mielőtt kilépett volna, még ezt mondta:

– Pihend ki magad, szükséged lesz rá.

Érezte, ahogy Kiba bólint, majd lassan visszaereszkedik a futonra. Ekkor végre behúzta maga mögött a tolóajtót és elindult, hogy bejelentse az új időpontot a vendégeknek... és elinduljon a felelős keresésére...

Folytatása következik...

------------

makura: az a kis négyszögletes párna

kakebuton: a takaró a futonon