9. rész

Csak egy kolonc

Sesshoumaru szemei hirtelen felpattantak, ahogy megérezte

azt a furcsa hiányt. Eleinte nem tudta, mi hiányzik, de

ahogy kardjaiért nyúlt, rájött. A Tenseiga.

Sarah is felébredt. Némán figyelte társát. Egy idő

után felállt, és elindult vizet keresni. Kisvártatva

talált is egy forrást. Megmosakodott, majd laposan

szemügyre vette a tükörképét. Semmit sem

változott. Az idő nem fogott rajta, érzelmeit is

elrejtette. Csupán egy fiatalnak tűnő lányt látott,

hullámos, kék hajjal, amiben két ezüstszínű tincs

csillogott. A hideg kék szemek nem tükröztek vissza

semmit a külvilágból. „Brighid! Miből áll a te erőd?

Miért van az, hogy már semmi értelmét nem látom

a létnek?” Sarah legnagyobb meglepetésére

megszólalt a fejében egy hang. „Sarah! Én nem

segíthetek semmiben, magadnak kell, hogy rájöjj…”

 A fagytündér lassan visszaindult a táborba. Amikor

közelebb ért, nekidőlt egy fának úgy, hogy ő látta

társait, de azok nem látták őt. Így még hallhatta

Sesshoumaru és Yaken

beszélgetésének végét.

-Yaken, fogd be!

-De nagyuram! Az a lány mindig csak kolonc volt a

nyakadon! Miért nem hagyod, hogy egyedül

harcoljon? Akkor sokkal kevesebb gondot okozna…

-Lehet, hogy néha gondot okoz nekem, de akkor is…

Itt marad.

A mondat végét Sarah már nem hallotta, ugyanis

felöltötte sas alakját és elrepült. Sesshoumaru némán

nézett utána.

-Eeeej.. nagyuram… Szerinted meghallotta?

-Ostoba!!!

Néhány pillanat múlva Yaken egy bokorban találta

magát, hatalmas púpokkal a fején. Rémülten vette

észre, hogy nagyura már régen elindult Rinnel.

Lóhalálában indult utánuk.

í

Miyoko épp úton volt Naraku kastélya felé. Övébe

tűzve a Tenseiga. Amikor feltűnt előtte a kastély,

megtorpant. A kardra nézett. „Vajon tényleg ez lenne

a helyes út? Vagy nem lenne szabad

engedelmeskednem Narakunak? Brighid most azt

mondaná, hallgassak a szívemre. Megfogadom a

tanácsát. A szívem azt mondja, ne tegyem ezt. De nem

vihetem vissza a kardot. Tehát itt maradok a kastély

közelében, és ha ők is ideérnek, akkor színre lépek a

kellő pillanatban. Ez lesz a megoldás.” Miyoko

árnyakba rejtőzve kényelmesen elhelyezkedett egy

fán. Egy darabig csak merengett, majd lassan

elnyomta az álom.

í

Sarah egy sivár vidék felett repült el. A kiszáradt

síkon állati csontok hevertek, néhány elsárgult

fűcsomó alkotta a növényzetet. Az egyetlen élőlény

egy csont sovány hiéna volt, aki miután meglátta a

hatalmas madarat fejvesztve menekülni kezdett.

Sarah fölérepült, és óvatosan felemelte. Egy olyan

vidékre akarta vinni, ahol van esélye élni. A

kiszáradt vidék nagyon nagy volt. Több, mit egy

órájába telt, mire átszelte. Keresett egy olyan helyet,

ahol a szerencsétlen állat békében élhetett, és letette.

Még egy pillanatra visszaváltozott tündérré, hogy

megmutassa igazi valóját, végül otthagyta a hiénát.

Az hamar talált magának ennivalót, és hálás

szemekkel nézett az egyre távolodó sas után. A

fagytündér csak repült tovább. Nem érzett

fáradtságot. Csupán bánatot. „Egész eddig csak

kolonc voltam a nyakán? Akkor… egész eddig

hazudott? Nem, az lehetetlen! Ki van zárva, hogy ezt

tegye!” A tündér tollas arcán könnyek gördültek le,

hogy aztán a szél felkapja őket. A sas okkersárga

szemeiben könnyek ültek. „Nem is tudtam, hogy a

sasok tudnak sírni… Meg kellene ismernem ezt az

alakot. Egész kellemes érzés madárnak lenni…”

Lassan beesteledett. A hatalmas madár leszállt. 

Sarah ismét felöltötte emberi alakját. Végigvetette

magát a füvön. Nem aludt el. Amióta úgy élt, mint

minden más társa, ne volt szüksége alvásra. „Eddig

annyira… annyira emberi voltam. Most pedig egyre

inkább

előtör belőlem a fagyos én. Egyre démonibb leszek.

Nem érdekelnek az emberek. Csak annyi a dolgom,

hogy megvédjem a halhatatlanság titkát. Nincs is

szükségem Sesshoumarura. Nem kell, hogy itt

legyen. Brighid ajándékát is megtanulom használni.

Akkor már legyőzhetetlen leszek!”

í

Miyoko rosszkedvűen indult útnak. Érezte, hogy Sarah

eltűnt. Arra gondolt, hogy elrabolja. Amíg az nem figyel.

Persze már nem Narakunak akart engedelmeskedni. Azaz

helyesebben: csak fel akarta használni a tervéhez. „Ha

Naraku megkaparintja a fagytündért, övé lesz az örök élet.

Akkor én megölhetem a Nyugat urát, ezzel letudnám a

bosszút. A halhatatlan korcsnak már nem lesz szüksége a

fagytündérre. Akkor majd én szépen meglógok vele, és

megölöm benne a tündért. Talán visszakaphatnám

Brighidet… Vagy legalább a lelkét. Nekem már az is elég

lenne…” Miyoko láthatatlanul száguldott végig a pusztán. A

sötétben a táj még kihaltabbnak tűnt. A csontok

hátborzongatóan meredeztek. Lassan, nagyon lassan elérte

azt a helyet, ahol a fagytündér pihent. A fűben ott csillogott a

lány vére. Valaki megelőzte.

í

Sesshoumaru ismételten átgázolt Yakenen, amikor

az arra akarta rávenni, hogy hagyja a tündért, csak

a saját dolgával törődjön. Egyenesen Naraku

kastélya felé tartott. Démon volt, nem lehetett

megtéveszteni. Pontosan tudta, merre kell mennie.

Rint

hátrahagyta, Ahunnal együtt. „Még hogy kolonc!

Sarah mindenkinél fontosabb nekem! Hiszen

megmentette az életemet…” Sesshoumaru gyorsított.

Nem ért rá. Már nem hallotta Yakent. Csak rohant,

ahogy csak bírt.

í

Naraku elégedetten mosolygott. Egy sötét teremben állt, az

ajtóval szemben lévő fal felé nézett. Valamit figyelt. Valakit

figyelt.

í

„Én ostoba! Átvert! Még időben oda kell érnem…”

Miyoko fekete felhőként szelte át a vidéket, Naraku

kastélya felé tartva.

Folytatása következik…