Sesshoumaru és Hikari

by Aniyou

1. fejezet

Meleg, kora tavaszi nap volt. A fák már kinyitották első

virágaikat, és kellemes illatukkal megtöltötték az erdő

levegőjét. A felhőtlen, kék ég visszatükröződött az erdőt

kettészelő kristálytiszta vizű patak vizében. A patak egy

helyen kettévált, és a leváló ág nem sokkal arrébb egy

tisztáson elterülő tóba torkollott. A parttól párméternyire

egy fiatal lány ült, hátát egy széles törzsű fának támasztva.

Úgy tűnt, hogy alszik. A szemei le voltak csukva, az arca

pedig teljes nyugodtságot tükrözött. Hosszú fekete haja a

derekáig ért. Sötétzöld, fehér mintás kimonót viselt, hozzá

krémszínű szoknyát. A tó vize lágyan fodrozódott egy

gyenge, ámde hirtelen jött széllökés nyomán. A szél

megcirógatta a lány arcát is, aki álmában elmosolyodott a

hűvös fuvallat érintésére.

A táj mozdulatlanságát egy, a fák közüli ösvényről

előlépkedő fekete színű macska törte meg. Amint kiért a

fák közül megállt, s miután szemével megtalálta a fa

tövében ülő alakot, odaszaladt hozzá, és a kezéhez

dörgölőzött. A lány felriadt a mozdulatra, de mikor

meglátta a macskát, megnyugodva csak ennyit mondott:

- Kinen! Te meg hogy kerülsz ide, kiscicám?

A macska erre nyávogott egyet, és tett pár lépést az

ösvény felé, amerről jött. A lány arcán ijedtség suhant át,

és tekintetét az égre kapta, hogy megkeresse a napot.

- Jaj, ne! Elaludtam! Pedig csak pihenni ültem le… Mi lesz,

ha Kiyoshi úr megtudja, hogy ilyen sokáig otthagytam a

fogadót?

Felpattant és leporolta a ruháját.

- Gyere Kinen, siessünk! - mondta, majd a cicát a karjaiba

kapva sietős léptekkel elindult az ösvényen.

A tótól úgy húszpercnyi járásra egy falu terült el, abban a

faluban lakott Hikari is. Merthogy így hívták a lányt. És

Hikari nem nagyon szerette ezt a bizonyos Kiyoshi urat,

ami nem is csoda, hiszen alig volt olyan alkalom, amikor a

férfi ne lett volna részeg, és ennél fogva nem volt valami

kedves, szeretetre méltó természete. A lány szülei 8 éves

korában meghaltak, ezért volt kénytelen Kiyoshi úr

házában lakni, aki egy elég jó forgalmú fogadó tulajdonosa

volt. Ő fogadta be 9 évvel ezelőtt Hikarit,

mostohaöccsének lányát, amikor az nem tudott kihez

fordulni segítségért. Akkor még nem ivott ennyit, az ivásra

olyan 4-5 évvel ezelőtt kapott rá, amikor a fogadónak

elkezdett csökkenni a forgalma. A lánynak attól kezdve

kellett besegítenie a felszolgálásban. Igaz, Hikarinak nem

nagyon tetszett, hogy egy ilyen ember keze alatt kell

dolgoznia, e legalább Kiyoshi úr rendesen megfizette érte.

Telt-múlt az idő és a lány szépen felcseperedett. Viszont,

ahogy egyre idősödött, egyre több munkát is kapott. Mire

17 éves lett, szinte az egész napját a fogadó körüli munkák

tették ki. Csak néha-néha tudott elszökni egy-két órára.

Ilyenkor legtöbbször a kedvenc helyére ment, ahhoz a bizonyos tóhoz, ahol most is volt.

Egyszercsak az ösvény mentén ritkulni kezdtek a fák, és

egy kanyar után már látni is lehetett a falut. A lány megállt

az erdő szélén, és végigtekintett erdők közt megbúvó,

patakkal átszelt faluján. Egész eddigi életében itt élt. Egy

kis ideig még nézte a tájat, miközben elmerengett a múlton,

majd ismét elindult. Most már nem sietett annyira. Mielőtt

elért volna az első házakig, már látta a fogadót. Kiyoshi úr

már vissza is jött a szomszéd faluban tett látogatásából -

jelezte ezt az épület elé pányvázott lova.

“Na, hogy én ezért mit fogok kapni!” - gondolta Hikari.

“Legutóbb is, amikor rajtakapott, hogy az állítólagos

munkaidőmben ott hagytam a fogadót, elkezdett velem

kiabálni.” Közben odaért a fogadó elé, aminek ajtaján épp

most lépett ki az emlegetett. “És úgy látom, ma nincs a

legjobb hangulatában…” - szorult össze a lány gyomra. A

lány megállapítását megerősítendő, hogy amint Kiyoshi

meglátta Hikarit, elkiáltotta magát:

- Hikari! Szerinted, ha azt mondom neked, hogy vigyázz a

fogadóra azalatt azt értem, hogy menj el az erdőbe

kószálni?! Miért hagytad már megint felügyelet nélkül?

- Már ezerszer mondtam, hogy nem vagyok a rabszolgája!

Egy-két óra szabadidőm nekem is lehet! És különben sem

hagytam felügyelet nélkül, Miyuki itt volt.

Miyuki egy Hikarinál 2 évvel fiatalabb lány volt, néha ő is

besegített, amikor sokan voltak, vagy ha Hikari szeretett

volna egy kicsit elszabadulni.

- Vegyél vissza a hangodból te lány! - mondta bortól

vöröslő arccal a férfi. - Ha én nem fogadlak a házamba és

adok neked munkát, ki tudja, hol koldulnád most össze a

napi betevődet?

- Bárcsak inkább koldusnak álltam volna! - csúszott ki a

lány száján, mielőtt még végiggondolhatta volna, mit is

mond. Viszont amikor észbekapott, már késő volt. A férfi

feje még jobban elvörösödött, de ezúttal nem az

elfogyasztott alkohol mennyiségétől, hanem a méregtől.

- Hogy merészelsz ilyen pimasz lenni?! - mennydörögte.

- Ez nem pimaszság, hanem az igazság! - mondta szinte

már sírva a lány. Még soha sem látta Kiyoshit ilyen

dühösnek. Érezte, ezúttal túllőtt a célon. Mostmár bánta,

hogy nem hagyta csak úgy egyszerűen faképnél a férfit,

ahogy máskor is csinálta, ha összeszólalkoztak. Egy

darabig még farkasszemet néztek egymással, majd a férfi

megszólalt mély, fenyegető hangján:

- Hikari. Eddig kedves voltam veled, mert a

mostohaöcsém lánya vagy. De mostmár betelt a pohár! -

és pofonvágta a lányt, Vagyis csak vágta volna, mert Hikari

előre látta, mit akar tenni a férfi, és még időben elhajolt az

ütés elől, így Kiyoshi keze a faház kemény falához

csapódott. Az úr még dühösebb lett. A következő két

pofonja elől még ki tudott térni a lány, de a negyedik ütés

már célba talált, és Hikari lehuppant a földre. Kiyoshi úr

csak ekkor jött rá, hogy tulajdonképpen mit csinál, és hogy

a falba öklözés után igencsak fáj a keze, ennél fogva az

elkövetkező néhány másodpercben figyelmen kívül hagyta

Hikarit, aki így gyorsan felpattant, és elfutott egyik falubéli

barátnőjéhez.

,,Nem hiszem el! - gondolta sajgó arcát fogva Hikari. -

Még nem fordult elő, hogy megütött volna… azt hiszem,

most az átlagosnál jobban felöntött a garatra…”

Elért a barátnőjéhez, aztán elpanaszolta neki, hogy Kiyoshi

úr mit tett vele. Amaz szörnyülködve hallgatta végig, hogy a

férfi mennyire lerészegedett, és már a saját tettein is alig bír

uralkodni.

- Csodálom, hogy hazafele nem esett le a lóról - fejezte be

Hikari a mondandóját. - És nem elég ezt elviselnem, még

dolgoznom is kell neki, szinte egész nap. Jaj, Sakura,

annyira megijedtem, amikor megütött!

- El tudom képzelni. Jut eszembe, ha akarsz, ma este

nálunk aludhatsz - válaszolta Sakura.

- Köszönöm, de inkább hazamegyek. Van még némi elintéznivalóm. És különben is, láttam rajta, hogy amikor megütött, jobban megrémült, mint én, akin történetesen elcsattant az a hatalmas pofon.

- Nos, te tudod. Ha úgy látod jónak, akkor menj haza.

Már sötétedett, mikor Hikari elindult vissza a fogadóba.

Úgy gondolta, jobb lesz várni egy kicsit, amíg lenyugodnak

a kedélyek, azért indult olyan későn haza. Amikor beért az

épületbe, Kiyoshi úr már húzta a lóbőrt, és Hikari is

elvonult a maga kis szobájába, hogy alváshoz készülődjön.

Miután magára húzta a takarót, az ablakon át kibámult a

csendes, holdfényes éjszakába. Egyszercsak mintha egy

hullócsillagot látott volna. Ez szokatlan jelenség volt ebben

az évszakban, de azért úgy gondolta, mégiscsak kíván

valamit.

,,Bárcsak megváltozna az életem!” - sóhajtotta.

Elmosolyodott, és elfordult az ablaktól. Maga sem tudta

miért, de úgy érezte, teljesülni fog a kívánsága.