Bűvöletben

Halandó Istennő

By: Mido

2. rész

Sötét, újholdas éjszaka volt. A távoli tenger felett sziporkáztak a csillagok. Fáradt voltam, de azért követtem a nyomaitokat. Egy barlangban találtam rátok, Aun és Jaken már régen aludtak. Te a barlang szájában álltál, és a távoli palotát nézted. Lehet nem akartad mutatni, de arcodon kétségbe esés ült.

Felugrottam én is a párkányra, majd zörögve, csörömpölve lepakoltam. Minden izmom fájt és hasogatott. Három napja voltam távol, rengeteget utaztam. A zajra sem pillantottál felém, csak Jaken fordult a másik oldalára. Ők mélyen a barlang gyomrában aludtak. Kisétáltam melléd és figyeltelek. Valahogy furcsa voltál.

-               Félsz? – kérdeztem, mire te összerezzentél.

-               Van valami, amitől félnem kéne? – kérdeztél vissza, ahogy rám néztél, még mindig ott csillogott szemeidben a kétség.

-               Nem tudod, hogy vissza akarsz-e menni… - összegeztem, amit az arcodon láttam.

-               Ugyan már! – sértő hangszínt akartál megütni, de most az sem sikerült.

-               Amit mondtam. Yokosenónál. Az ajánlatom még mindig él!

Láttam rajtad, hogy elgondolkozol, egy tincset a füled mögé tűrtél közben. Tetszett ez a mozdulat, habár nem mutattam jelét.

-               Mosakodj meg. Tiszta por vagy. Ha tovább mész Aunék mellett találsz egy kis csermelyt.

Nem akartál válaszolni, hát én hagytam. Nem fogok könyörögni. Halkan besétáltam a barlangba, meg is találtam a vizet. Megmostam kezeim, még éreztem rajtuk az aznap megölt onik bűzét. Aztán megoldottam obimat, de csak annyira hogy ki tudjak bújni haorim és az alatta lévő ing ujjaiból. Jól esett a friss hideg víz, hajamra is került belőle. Nem baj. Már nekem is hiányzott egy kiadós fürdés.

Felkeltem, megráztam magam, de nem öltöztem vissza. Figyeltem, ahogy kezeimről alácsepeg a víz. Halkan koppantak a cseppek a sziklapadlón. Visszaindultam, elhagytam hortyogó szolgáim, te még mindig ott áltál és a fényárban úszó kastélyt figyelted. Karjaid magad előtt összefonva tartottad, nem láttam de, éreztem hogy felsőd meglazítottad. Szó mi szó forró éjszaka volt. A levegő éjjelre sem hűlt le, néha már így youkai létemre is elviselhetetlennek tartottam.

Ahogy a tenger felől áramló sós szél befújt a barlangba felém sodorta az illatod. Nem tudom mit éreztem akkor, egyszeriben szemeim előtt megjelent első csókunk emléke. Nevetségesnek tartottam, amiért erre emlékezem. Aztán eszembe jutott a levegőben lógó háború, és a küszöbön álló esküvőm. Megborzongtam a gondolattól, miközben próbáltam régen látott menyasszonyom felidézni. Nem sikerült, valamiért mindig rád siklott inkább pillantásom.

Sóhajtottam, ahogy bele gondoltam, talán ez utolsó szabad éjszakám. Azon töprengtem mennyi mindent meg kellett volna tennem eddig életem során, amit már lehet, soha sem fogok. Eszem ágában sem volt se a csaták, se az esküvőm elől elfutni, csupán egyikhez sem volt kedvem. Valamiért nem vágytam harcra. És főleg nem akartam elvenni Ayasihot. Ahogy felidéztem magam előtt, még gyerek volt. Jóságos kamik – futott át a fejemen – ki tudja azóta mennyit változott. Biztos, hogy bele bolondulok, ha egy gyereket kell feleségül vennem! Nem emlékeztem hány évvel fiatalabb nálam, csupán azt tudtam, még meg sem fogant mikor apám és az ő apja megállapodtak abban, hogy összeházasodunk majd. Az sem rémlett mikor láttam utoljára, pedig nem lehetett olyan nagyon régen. Pár éve, még is emléke oly hamar megfakult. Lassan fekete hajú, fekete szemű tizenhárom év körüli démon lányka jelent meg a szemeim előtt. Én már akkor javában a százat taposhattam, jóságos istenek! – inkább megráztam a fejem és elfelejtettem az egészet.

Azon kezdtem töprengeni, ahogy a méterekkel előttem álló, karcsút, törékeny alakot figyeltem, hogy mit is kezdjek utolsó szabad, de cseppet sem gondtalan éjszakámmal. Nem voltam álmos, csak fáradt, de már azzal pihentem, hogy nem röpködtem, hanem csak egyhelyben álltam.

Gondolataimba ismét te férkőzted be magad. Már megszoktam, hogy távollétemben is sokat gondolok rád, bele törődtem, a kezdeti ellenkezések után. Elvégre különleges vagy, ezt el kell ismernem. Szinte mindig erősnek láttalak, sosem akartad feladni. Most még is, megtörtnek tűntél, és ez zavarni kezdett.

Lassan mögéd sétáltam, megrezzentél, ahogy megérezted közelségem. Hallottam, ahogy szíved hírtelen erősebben kezd verni, miközben légzésed is felgyorsult. Meg szoktam már. Sok nőn éreztem ugyan ezt, ha a közelükbe kerültem. Rajtad is, nem is egyszer. Azt hitted olyan jól titkolod, a szemed sem rebbent. Csak hát nekem még is kifinomultabb érzékeim vannak.

Ahogy mögéd léptem megütött a belőled áradó édes illat. Hihetetlen volt, de még harcok után is éreztem, folyamatosan ott lebegett körülötted. Kicsit élvezni akartam ezt, elvégre nagyon úgy nézett ki a dolog, hogy a halál és Aya illatán kívül más nem jut nekem mostanában. Észak urának levelei világosak voltak, csupán rólad felejtkezett el mindenki.

Gondolataimból halk szavaid zökkentettek ki:

-               Lehet, hogy valóban nem akarok vissza menni…

Más volt a hangod, megfogott a csengése. Szomorúnak tűnt, és én sajnáltalak. De többet nem tehettem érted, habár éreztem, az hogy visszaadom a szabadságod a Nobunagákkal szemben, nem sokat számít majd neked. Nem hittem benne hogy valóban csak ez bánt téged.

Újra beáramlott a tengeri, könnyű meleg szél, kisebb megnyugvást hozva bőrömnek, irritált ez a páradús, fülledt levegő. Láthatóan téged is, ahogy áttekintettem a vállad felett, már láttam is széthúzott haorid. Meleged volt, nem meg lepő. Néztelek, néztelek és már csak azon kaptam magam hogy szorosan mögéd lépek.

Jobb kezemmel magamhoz húztalak, úgy háttal, ahogy álltunk, átöleltelek. Éreztem, hogy egyszerre minden izmod megrándul. Nem tiltakoztál, hát ezért másik kezemmel elhúztam a válladra omló aranyszőke tincseket. Tudtam, hogy nem fogsz tudni ellen állni, ahogy bele csókoltam a nyakadba, újra megremegtél, ám kísérletet sem tettél rá, hogy szabadulj, vagy hogy ellökj magadtól.

Éreztem, ahogy ellazulsz, majd hátra dőlsz, hagyva, hogy én tartsalak. Nem is tudom mióta motoszkált a vágy a fejemben, hogy végre ezt érezzem. Megadtad magad némán, s csak halkan sóhajtva hagytad, hogy még jobban széthúzzam a ruhádat.

Elégedett voltam. Rettentően elégedett. Eddig mindig valami közbe jött, vagy tiltakoztál, ha veszélyesen közel kerültünk egymáshoz. Jöttek a pofonok meg a kiabálás, vagy éppen én nem találtam megfelelőnek a helyzetet, mint amikor egy kicsit leittad magad. Józanul, soha nem voltál hajlandó közeledni, igaz gyakran aludtunk együtt, illetve csak te aludtál, én néztelek.

Közben benyúltam az obid alá, óvatosan meglazítottam, és hallgattam, ahogy kardod a földre hullik. Még mindig nem tiltakoztál, reméltem hogy van annyi eszed, hogy rájöjj, egy idő múlva már hiába is tennéd. Persze erre nem került sor.

Megfordultál úgy, hogy az ölelésembe maradj, és a vállamra hajtottad a fejed. Lehúztam rólad a haorit, fürtjeid takarásában már láttam fehér, kecses hátad. Aztán mikor egy erősebb rántás hatására eltávolítottam az alsó ingedet is már mezítelen felsőtesttel simultál hozzám. Zavart hogy nem akarod felemelni a fejed, vagy hogy nem nézel a szemembe. Én tétováztam egy pillanatot, mire kellemes, fátyolos hangod villámcsapásként ért.

-               Mire vársz? Hát nem ezt akarod már hónapok óta…

Legszívesebben megsértődtem volna, aztán rájöttem, nem olyan közönségesen szántad, mint ahogy hangzott. Felnéztél, szemeid fényesek voltak, arcod halvány rózsaszín. Azért nem bírtam ki, hogy ne vágjak vissza.

-               Mond a szemembe, hogy te nem!

Persze hogy nem mondtad. Lehajtottam a fejem és megcsókoltalak. Ugyanolyan édes és bizsergető volt veled ezt csinálni, mint annak idején még a Nyugati palotában. Halandó létedre a világ legvonzóbb nőjének tartottalak. Még az felett is szemet hunytam – illetve próbáltam nem gondolni rá – hogy még csak 17 éves leszel.

Lassan hátrálni kezdtem, sejtve hol hagytam a prémemet, majd ledöntöttelek rá. Meglepődtem saját figyelmességemen, de közben éreztem, ahogy kezeid lejjebb siklanak és övemet kezdik jobb belátásra bírni. Ügyes lehettél, a szép masnit hamar kikötötted, addigra én már lehúztam rólad a hakamát. Hallottam, ahogy a nevemet suttogod, de nem figyeltem rá, mert még a végén ellenkezni szeretnél. Végig csókoltam a hasadat, te zihálni kezdtél, kezeid utánam nyúltak visszahúztál. Nem tehettem róla félig meddig rád estem, de te mire felocsúdtam már kiszabadítottad a lábaid az enyéim alól. Egyik kezeddel magadhoz öleltél, és valami hihetetlen szenvedélyesen megcsókoltál. Muszáj volt mosolyognom, soha nem hittem hogy ilyen dolgokat kihozok belőled. Éreztem, ahogy másik kezed végig simítja a hátam, majd a derekunknál becsúszik közénk, és könnyedén lejebb tolja a nadrágom.

Tudtam, képtelen leszek megálljt parancsolni ösztöneimnek, ha most tovább megyünk, annyira őrülten vágytam utánad. Ezt mindenképp el akartam mondani, de csodálkozásomra már az én hangom is elgyengült, rekedt volt mikor lihegve megszakítottam csókunkat.

-               Seya… ha most… - nem engedted, hogy eldadogjam, amit akarok.

Márt megint az az érzésem támadt, hogy olvasol a gondolatimban.

-               Nem tudom mért… de kívánlak… - súgtad a fülembe, miközben közös erővel megszabadultunk az alsó ruháidtól is.

Nem értettem, mért mondtad ezt akkor nekem, hiszen egyértelmű volt. Hírtelen megemelted a csípőd, korod ellenére nem tűntél tapasztalatlannak. Én még ölelni akartalak volna egy kicsit, de homályos még is gyönyörű szemeiden láttam, te már elszántad magad, hát ha azt akarod,  ám legyen…

Gondolatok cikáztak a fejemben, ahogy még jobban rád nehezedtem, nem hittem el hogy ez most a valóság. Felnyögtél, de nem attól, hogy nehéznek találtál, erre azért ügyeltem. A nyakadhoz hajtottam a fejem, éreztem vállaimon reszkető kezeid. Tudtam, hogy most megtörténik, és tudtam, hogy jó lesz. Valóban régóta vágytam erre, szégyen, de magamévá akartam tenni egy halandót. Most ebből csak az akarás maradt, a szégyent ruháimmal együtt levetkőztem. A nyakadba csókoltam és hallgattam kiszakadó nyögésed…

-               Sesshoumaru, te utolsó perverz disznó! – az éles hang olyan erővel vágta fejbe a férfit, hogy még ültében is megtántorodott.

Rémülten pislogott párat, miközben próbálta felismerni a helyzetet, amibe bele csöppent. 

-               Sesshoumaru, ne merészelj így nézni rám! Az nem én voltam, és neked is csak egy részed! – Seya megpróbált idegesnek tűnni, de inkább csak zavartnak látszott.

-               Ne hisztizz már! – vonta össze szemöldökeit a démon – Elvégre nem te akartad hogy emlékezzek!

-               De azt egy szóval sem mondtam, hogy éld bele magad… Az arcodra volt írva, hogy nem a temetésemről elmélkedsz!

Mérgesen fordultak el egymástól. Sokáig nem szóltak egy szót sem. Végül a nő nem bírta tovább, félve a mellette ülőre pillantott. Sesshoumaru már percek óta őt nézte.

-               Valóban megtörtént? – kérdezte nemes egyszerűséggel.

-               Meg – Seya érzete, ahogy arca pirosodni kezd.

-               Így is, hogy átugrottuk azt a kort? 

-               Azt hiszem igen. Fizikai értelemben véve nem egészen… - dadogta, egyre pirosabban - Ez egy olyan emlék marad, ami mindig a valóság és az álom határán mozog majd.

-               Nekem nagyon is valósnak tűnt! – nézett rá ártatlannak szánt kifejezéssel a kutyaszellem.

A lány megpróbált nagyon mérgesen visszatekinteni, végül szája megremegett és elnevette magát.

- Olyan idióta vagy! – azzal elfordult, hogy visszanyerje komolyságát.

- És ezek után? – kérdezte a férfi.

- Hát ezek után, volt képünk visszamenni az Északi palotába. Persze úgy tettünk, mint ha semmi sem történt volna. Főleg én. Bármikor is kerestél, mindig kerültelek és próbáltam hideg lenni veled. Rettentő lelkiismeret furdalásom volt, főleg amikor Aya Hime a nyakamba ugrott örömében, hogy viszont lát.

- Hidd el nekem sem volt jobb. Ugyan Aya már legalább 19 éves volt, és nem az a gyerek akire emlékeztem. Még is, folyamatosan hazudni, miközben előszeretettel kérdezett rá kényesebbnél kényesebb dolgokra.

- Mindegy. Az már elmúlott. Ezután majd ha koncentrálsz szépen lassan elő jönnek a palotában töltött napok. A következő fontos dolog éppen az nap történt, amikor Suwatari-sama beszélni akart veled az esküvőről. Az nap robbant ki a Második Nagy Démonháború.

- Meruseno… - suttogta maga elé gyűlölettel a nevet Sesshoumaru.

- Hai. A Kvantó 8 tartományának ura az nap este lerohanta Misimát. Sokan elestek azon az éjszakán, de reggelre visszavertük őket. Igaz hogy a város lángokban állt. Te aznap elindultál Nyugatnak, úgy volt, hogy 4 napon belül az egész hadsereggel visszatérsz. Könyörögtem, hogy veled mehessek…

- De én megtiltottam. Azt mondtam, maradj itt és védd meg Aya Himét.

- Pontosan… Igaz nem is mehettem volna, hiszen az Északi Területek Hadseregének vezetője ként, rajtam állt vagy bukott Misima védelme. Aztán 5 nap telt el, és te nem jöttél. Ryohmaru tartotta bennem a lelket, de egyre nehezebb volt küzdenem.

- Feltartottak. A határnál sereg fogadott minket. Azt hittem megőrülök, tudtam hogy ott vagy alig pár száz mérföldnyire előttem, és én nem tudtam menni.

- Már mindegy. Azon, az ötödik éjjelen történt minden. Rettentő rossz elő érzetem volt, és még az nap újabb ostrom indult. Amíg lehetett a falakat védtem, aztán már csak a palotára, a Nobunagákra, végül már csak Ayára koncentráltam.

- Elmenekülhettél volna, hiszen ők démonok. Vívják meg a saját harcukat!

- Te is tudod, hogy Aya-san soha egy kardot nem fogott a kezébe. Nem tehettem.

- Mi történt akkor éjjel? Senki nem tudta megmondani nekem… - Sesshoumaru már nem nézett a lány szemébe, előre fordult és a sötétségbe meredt.

- Ayát kerestem. A pánik teljes volt, a palota lángolt. Az emeleten találtam meg, akár egy rémült vad bolyongott a füstben. Elindultam vele lefelé, az előcsarnokig jutottam. Látszott nem voltam önmagam, a füstből hírtelen támadást kaptam. Akkor már tudtam, hogy meg fogok halni, ahogy az acél hegy kiállt a mellkasomból – a lány megborzongott, miközben ép keze felfutott mellkasára - Soha többé nem akarom azt az érzést átélni.

- Ki volt az? – Sesshoumaru már nem tudott nyugodt és higgadt maradni.

- Suyama. Ironikus nem? 16 évig abban a tévhitben élhetett, hogy ő végzett egy Minovarával. 

- Minovara? – a férfi meglepődött.

- Igen. A teljes nevem Seyako Yatsuha no Minovara. De ezt kevesen tudják, és szeretném, ha köztünk maradna.

- De akkor…?

- Igen, anyám volt Minovara. De most nem erről kell beszélgetnünk.

(Minovara: ősi nemesi család Japánban. Azon három nobilis család egyike, melyekből kikerülhettek a sógunok, Japán Hadúrjai.)

A szellem bólintott.

- Kitéptem a vesszőt és Ayára ordítottam, hogy rohanjon ki. Nem mozdult, erre kihajítottam az udvarra. Suwatari nagyúr ott harcolt, biztonságba jutott. Éppen idejében, mielőtt az előcsarnokot is elemészttették a lángok. Minket ez nem zavart, harcoltunk. Nekem már mindegy volt, feléltem az utolsó tartalékaim is. Végül is ő elmenekült. Biztos vagyok benne, hogy még most is él – a lány kezei ökölbe szorultak - Én pedig ott térdeltem a hideg kövön, miközben lángoló gerendák csaptak be mellém. Imádkoztam anyámhoz, imádkoztam a kamikhoz. És imádkoztam hozzád… De erről nem akarok beszélni, még nekem is furcsa ez az egész…

- De nem égtél bent a palotában, láttalak…

- Iie, valóban nem. Egyszer csak megjelent valaki a lángok között. Izgatottan lépkedett, hol neki lódult, hol megállt. Keresett valakit. Furcsa alak volt, az egész teste tűzben égett, mélyvörös szemeiben aggodalom fénylett. Alig ismertem fel, pedig alig változtatott emberi alakján…

- Ryohmaru. – szólt közbe az inuyoukai.

- Igen. Azt hittem elsírom magam, pedig elhatároztam, hogy nem fogok könnyes szemekkel meghalni. Értem jött, felkapott és kivitt. De már késő volt. Még láttam a fényes éjjeli csillagokat és vége lett. Egy pillanatra minden édes vagy fájó emlékem eszembe jutott, aztán már csak egy valami maradt… - Seya hangja melankolikussá és álmodozóvá vált.

Elhallgatott, úgy tűnt megviseli, hogy erről kell beszélnie.

-               Ha nem akarod nem muszáj. De lehet jobb lenne, ha nem tartanád magadban…

-               Furcsa ezt hallani tőled! – nézett a férfira Seya, majd maga elé bámulva folytatta – Te és Aya voltatok az utolsó gondolataim. Aztán jött a sötétség, a zuhanás. Utána alig emlékszem valamire, a másvilágra sem nagyon.

-               Ott találkoztál apámmal?

-               Honnan tudod? – lepődött meg a lány – Amúgy igen, ott. Viszont innentől neked kell mesélned!

Most a démonon volt a sor, megpróbálta összeszedni lassan előbukkanó emlékeit. Hangja most más volt, nem bírta érzelmeit teljesen elzárni.

-               Toltuk őket hátra, messze a legelső sorok mögött jártam. Akkor pillantottuk meg a lángoló Misimát. Szörnyű volt, tudtam, hogy valami nincs rendben. Menni akartam, ott akartam hagynia a csatát, de nem engedtek. Feltartottak. Feltartottak még 24 órát. Aztán akkor áttörtük magunkat, lassan felaprítottuk minden erejüket. Egy percre sem álltam meg, de így is csak sötétedés után értem el a várost. A palota és a házak nagy része csontig égett, semmi nem maradt csak hamu és korom. Aztán megláttam az északi Hadsereg maradékát, tőlük megtudtam, hogy a Nobunagák a kikötőnél vannak. Temetnek… 

A férfi nagy levegőt vett, de folytatta:

- Már akkor éreztem. Rohantam, fohászkodva, hogy tévedjek – a szellem hangja hol ironikus, hol csupán komor volt – Mikor elértem a partot már állt a máglya. Abban a pillanatban gyújtották meg, ahogy megpillantottam. Aya a homokban térdelt, azt hittem bele hal a fájdalomba. Mellette Hiroko úrnő állt, úgy tűnt ő is a végkimerülés szélén van. Ryohmaru állt a legközelebb a tűzhöz. Azt hiszem ordítottam, hogy oltsa el, de ő meg sem mozdult.

Seya elfordította a fejét, nem akarta hogy látszódjanak legördülő könnyei. Úgy érezte, megszakad a szíve, de már nem is saját halálát siratta.

-               Mire oda értem, már emésztettek téged a lángok. Minden hírtelen távoli és tompa lett miközben Ayát néztem, ő csak zokogott. Aztán hallottam Suwatari hangját. Azt hiszem – várakozó hosszú csend lett - A következő emlékem már csak az, hogy a Jedói fennsíkon állok. A Kvantó-i főváros romokban hever előttem. Minden üres volt, azt hiszem az eső is szitált. Holtak halottak hátán, a házak és a palota romokban. A ruháim már csak rongyok voltak, könyékig véres volt mindkét karom. Úgy ahogy a nyakam és az arcom is. Tudtam, hogy átváltoztam…

-               Mit tettél? – Seya nem bírta tovább, a férfira pillantott, könnyei egyre csak potyogtak.

-               Azt hiszem lemészároltam a Kvantó, Jedó tartományának összes lakosát…

-               De… - a lány lassan már a torkából elő törő sírás hangjait sem tudta elnyomni.

-               Nem emlékszem semmire. Ryohmaru talált rám. – a férfi nem folytatta, de gondolataiban tovább pörögtek az emlékek. Seya lehunyta szemeit és hallgatta őket – „Állítólag álltam a szakadó esőben és üvöltöttem. Elég nehéz elképzelnem. Ő meg leütött. Meg is akartam ölni érte később, de nem tettem. A Nyugati Palotában tértem eszméletemhez. Fáradt és tompa voltam, azt hittem ez csak egy rémálom. Nagami állt az ágyam mellett, egész testében remegett. Még azt a szolgálót is sajnáltam, ahogy megtudta a halálod hírét teljesen összetörött. Misimában megindultak az újjáépítések, én pedig fogtam magam, és ott hagytam a palotát. Évente egyszer, ha visszatértem, de nem bírtam megmaradni, minden rád emlékeztetett. Így aztán kényszeríttettem magam a felejtésre. És lassan sikerült, az emlékeke megkoptak, eltűntek valahol az elmém mélyében.”         

-               És ezek után? – kérdezte a lány, miközben letörölt pár cseppet az arcáról.

-               Elfelejtettelek.

Furcsán néztek egymásra, végül a férfi folytatta.

-               Elfelejtettem mindent, ami arra az évre emlékeztetett, és elindultam megkeresni a Tetsusaigát. Közben az öcsémet felébresztette az a különös halandó, és végül is az orrom elől elvitte.

-               Meg levágta a bal karod.

-               Igen. De most megint itt van – nézett a végtagra a szellem.

-               Amikor összeolvasztottalak titeket, akkor nőtt vissza. Illetve a múltad adta.

-               Gondoltam. Ezek után rátaláltam Rinre. Furcsa dolog volt, a Tenseiga műve az egész. Visszahoztam a halálból, úgy ahogy téged nem tudtalak. Azóta velem van.

-               És lágyítja vissza a szívedet, igaz?

A démon mérgesen fújt egyet. Nem maradt több mondani valójuk. Így is sok dolog maradt, amit még meg kell emészteniük. A múltat kivesézték, így hát csendesen nézték a csillagokat. Végül a lány sóhajtva oldalra dőlt, és a démon vállára hajtotta a fejét.

- Jó dolog újra élni. Főleg hogy majdhogynem előröl, kezdhetek mindent!

- Nekem is lehet ki kéne próbálnom… - Sesshoumaru nem bírta ki egy kis gúnyolódás nélkül, nem volt az elérzékenyülés híve.

- Légy szíves ne gonoszkodj! Nem neked kellett meghalnod!

- Boldog lettem volna, ha akkor én is meghalok.

- Beteg vagy? – tette kézfejét a szellem homlokára Seya.

- Azt hiszed olyan jó dolog volt a II. Nagy Háború után itt maradni? – tolta el a hideg kis kezet a férfi.

Nem beszélgettek tovább, csendesen figyelték a csillagokat. Úgy nézett ki a lány el is szundított. Végül is a kutyaszellem óvatosan átkarolta, hogy békésebben tudjon pihenni. Közben elgondolkodott: „Nem lehetsz még egyszer olyan ostoba! Itt az ideje hogy össze szedd magad, ha még egyszer valami érzel egy halandó iránt ismét csak gondokat szerzel magadnak! Ezt az egyik feled már tapasztalatból mondja! A másiknak meg véletlenül se engedd, hogy kövesse annak a példáját!”

-               Atya világ, már saját magammal beszélgetek! – sóhajtott nagyot a férfi.

Nem ülhettek sokáig így nyugodtan, már távolról megérezte öccsének egyik barátjának közeledését. A lány tisztes távolságra meg állt tőlük, érezte rajta a meglepetést és a bizonytalanságot. Végül megköszörülte a torkát.

-               Sesshoumaru. Szeretném ellátni Seyako sebeit.

-               Alszik – a férfi egyáltalán nem akart a lánnyal csevegni.

-               Még is, ha megtennéd… Sokkal hamarabb meggyógyulna.

Ideges sóhaj szállt Kagome felé, mire a lány rémülten megremegett. Átkozta magát amiért Inuyashának nem engedte hogy vele jöjjön.

-               Félsz, halandó? – kérdezte élvezettel a démon.

-               Nem! – húzta ki magát a lány.

-               Ostoba dolog – a szellem megmozdult, felemelte a mélyen szuszogó Seyakot, és elindult vele.

Kagome lábai remegtek, és sokára tudta csak összeszedni magát. Vontatottan követte a szellemet, majd mikor az lepakolta a lányt Rin mellé, már kezdte magát jobban érezni. Óvatosan leoldotta a lány vállvértjét, és lehúzta jobbjáról a ruhákat. Csendesen dolgozott, alig csapott zajt. Leszedte a kötést is, a hegedésnek indult sebre ismételten gyógyító krémet kent. Még is nem tudott elnyomni egy meglepett sóhajt.

-               Mi van? – vetette oda neki, az eddig háttérben figyelő szellem.

-               Lehetetlen!

-               Micsoda? – Sesshoumaru kezdett ingerült lenni.

-               A sebe, szinte már teljesen behegedt.

A youkai vállat vont, csak akkor pillantott fel kíváncsian amikor a lány csizmáját is lehúzta Kagome. Ott is fehér kötést pillantott meg, majd hamarosan megláthatta az újabb jelet. Már nem vérzett.

- Mikor jelent meg rajta? – kérdezte hidegen.

- Amikor fürödtünk.

- Te lány, tudod mik ezek?

- Nem nagyon. Én arra tippelnék, hogy megjelölték valamihez. Vagy még inkább, mintha erő jelek térnének vissza a testére.

- Ezt meg hogy érted?

- Hát… - a lány elgondolkodott – Például, ha a te erődet lepecsételnénk, ugyan úgy démon maradnál, csak sokkal gyengébb lennél.

Mire Kagome befejezte a mondandóját, már a sebek átkötözésével is végzett.