Bűvöletben

Halandó Istennő

By: Mido

4. rész

-               Uh… - nyögte Seya halkan, ahogy fájdalmas lassúsággal felnyitotta szemeit.

-               Mi a fészkes… - hőkölt hátra a démonnő, aki eddig a nyakán lüktető kék kis jegyet tanulmányozta.

A halandó lány idegei és izmai is egyből működésbe léptek, ültében csúszott hátrébb, de eközben már felmérte a terepet is. Hideg kis sziklahasadékban volt, balra maga mellett látta a kijáratot. Odakint ezüstösen világított a Hold. Aztán, ahogy a tereppel végzett, újra támadójára nézett.

- Hogy ízlett a vacsi? – kérdezte kaján mosollyal.

- Kitartó egy vakarcs vagy. Eddig te vagy az első, aki felébredt az álomporomból!

- Gondolom, jutalom nem jár érte… - fűzte tovább Seyako, miközben a sziklához lapulva felegyenesedett.

Nem maradt több idejük a beszélgetésre, odakintről zajok szűrődtek be. A szellem asszony mérgesen összehúzta vörös szemeit.

-               Mit akar tőlem az a kutya… - szimatolt a levegőbe, miközben pár lépést előre ment, hogy kilásson a repedésen.

-               Inkább kit! – helyesbített Seya angyali mosollyal.

-               Ugyan kislány azt ne mond, hogy… - a nő nem fejezhette be.

Hirtelen mozdulattal a mellkasához kapott, miközben hörögni kezdett. Seyako kihasználta az alkalmat, kirohant a nyíláson, és egyenesen bele futott egy emberbe. Megtántorodni sem tudott, a szerzetes elkapta, és magához szorította.

-               Isogi! Végezzetek vele! – hadonászott botjával, melyben a kő most lila fénnyel égett.

-               Hai!

-               Hai!

-               Hai! – visszhangzott minden irányból, mire a papok előre tartották kezüket, bennük a gyöngyfüzérrel.

Ahogy az imafűzért megszorítva körbe állták a barlang kijáratát, odabentről sikoly hallatszott, majd megjelent a démonnő is. Arcáról komoly fájdalmakat lehetett leolvasni, alig bírt megállni rogyadozó lábain. A szerzetesek azonnal körül vették, majd futásból tisztító lapokat szórtak rá. A lapok, ahogy az asszony bőréhez és ruhájához értek, sisteregni, fehéren égni kezdtek, mire ő ismét felsikoltott.

A vezető, ki továbbra is szorosan tartotta Seyakot, előre lépett és botjával a kínok közt vergődő szellemalakra mutatott:

- Pusztulj youkai! – ordította vad lángokkal kék szemeiben, mire botjának lila kövéből fény csapott ki, felerősítve a hamarfan lapok erejét.

A youkai onna teste hirtelen eltűnt, csak jakijának lénye maradt fehér és lila tűzben égve, melyből néha sárga villámocskák csaptak ki. Halálsikolya szörnyű és megdöbbentő volt, de a jelenség nem tartott sokáig. A lángokból hamar már csak villódzó füst maradt, mire a szerzetesek rizs sapkája alól megkönnyebbült sóhaj szállt ki. Seya csak most nézte meg őket jobban. Mindannyian a szokásos ruházatot viselték, barna és fekete színekben. Hátukon bambusz táska, fejükön a csúcsos rizssapka. Jobbjukon gyöngysor, baljukban élesített bot. Csupán vezetőjük különbözött tőlük, kék és zöld szín ruhájával, és a kezében tartott lila köves bottal. 

- Hn… - Seya halkan krákogott egy kicsit, mire a férfi elengedte.

- Buddha újra összevezérelte utunkat – biccentett az a nő felé.

- Hai. Arigatou, hogy megmentett!

- Kötelességem, hogy pusztítsam a gonosz démonokat, megvédve ezáltal embertársaim.

- Hát akkor én mennék is… - hajolt meg a lány. 

Még jól emlékezett, mit mondott neki az energia tolvaj szellemnő, Sesshoumaru már bizonyosan nagyon közel van. De tudta, a férfi nem fogja megmutatni magát addig, amíg ezek a papok a közelében vannak. A lány lassan már kezdte is megérteni elővigyázatosságát, most, hogy látta milyen félelmetes erők birtokosai ezek a souhei-ek. Így hát minél hamarabb meg akart szabadulni tőlük.

-               Nem mész sehova! – fonódtak bilincsként csuklójára erős ujjak.

A nő idegesen körbe pislogott.

- Mért hazudtál nekünk? – meredt rá a szerzetesek vezetője.

- De hát én…

- Miért hazudtál nekünk? Kid neked az a démon, akit rejtegetsz?

- De én senkit sem rejtegetek! – a tettetett felháborodás semmit sem ért.

- Tudjuk, hogy egy ezüsthajú démonnal utaztál.

- Igen, már mondtam…

- Iie! Az a démon férfi volt…

Seyako szája megrándult. „Oh, hogy mennétek már a pokol fenekére! Mi a frászt akartok tőlem? Szerintetek az orromra kötötte az az arrogáns inuyoukai, hogy hova ment? Igaz, ha tudnám, sem mondanám meg, főleg, hogy sejtem, már a közelben van!”

-               Te lány! Ne játssz a türelmemmel! Hol van?

-               Erre több dolgot is mondhatnék… - motyogta az orra alá Seya, csak, hogy időt nyerjen.

-               Mit mondasz? – förmedt rá a férfi, miközben a szerzetesek egyre közelebb jöttek hozzájuk.

-               Csupán annyit hogy erre két dolgot is mondhatok. Az egyik az, hogy nem tudom miről beszél, de akkor úgy sem hagyna békén. A másik meg az, hogy ha tudnám, sem mondanám el egy ilyen ostoba durva hitonak mint te! – a nő kirántotta csuklóját, és hátrálni kezdett.

-               Úgy látom onna, nagyon felvágták a nyelved. Úgy beszélsz, mintha egy rühes szellem jobb lenne nálunk embereknél!

-               Ha már így rákérdezett; a nyomába sem értek! – a lány beszélt, de közben szemei a menekülési útvonalakat mérlegelték – „Oh, a kamikhoz, hogy nincsen nálam egy rozsdás kés sem!”

-               Jól van, akkor velünk jössz! – a férfi nem tétovázott, elkapta a nála sokkal alacsonyabb könnyű kis alakot, és erősen megragadta a derekánál fogva.

-               Nem megyek! Hallja! Eresszen el! – kezdett rúgkapálni Seya, aztán már csak mérgesen összehúzta csillogó kék szemeit.

Egyszerre csak a szerzetes kezében a boton a kő ragyogni kezdett, majd kialudt. A lány rémülten hördült fel.

-               Minden spirituális síkon jövő támadást fel fog – közölte a lánnyal.

-               Nagyuram! Akkor elvisszük ezt a lányt csalinak a szellemnek? – lépett mellé egy fiatal, de Seyakonál idősebb fiú.

-               El. A youkai meg fog jelenni, ha valóban érdekli ez a lány. Ha meg nem… - nem fejezte be a mondatot, de így még jobb hatást keltett vele

-               Na most már azért elég legyen! – visított fel a nő tekeregve – Azonnal eresszenek el! Nem megyek magukkal sehova!

-               Sikoltozz csak, legalább előbb érted jön!

-               De nem jön értem senki! Értse már meg! Nem fog értem jönni! – a lány kezdett pánikolni.

Fegyverek és szellemi ereje nélkül teljesen védtelen és kiszolgáltatott volt. És valóban, sehol nem érezte Sesshoumaru közelségét, összezavart gondolatai között az is felmerült, hogy talán a taiyoukai magára hagyta. Végleg.

-               Ha egy démon és egy halandó együtt utazik, az eleve gyanús. De többen állították, hogy látták, nagyon jól megértettétek egymást, sőt beszélgettetek!

-               Hazudnak, csupán egy irányba utaztunk. Ő is Északra tart, csak el kell intéznie valamit, azért maradt el!

-               De vissza fog jönni, és keresni fog téged! Csak messziről éreztük a jelenlétét, de bizonyára nem közönséges oni…

-               Értse már meg, értem senki nem fog jönni… - a lány hangja elfúlt a kiabálás végére.

Sesshoumaru bent a fák takarásában lehunyta aranybarna szemeit. Nem mozdult, hallgatta a szerzetes és a lány vitáját, fontolgatva a közbe lépést. Érezte, amikor Seyako a telekintézist akarta használni, és azt is érezte, hogy nem sikerült neki. Viszont nem akart a papok közelébe menni, így azonban cserbenhagyta volna a lányt.

-               Eressz el! Nem akarok veletek menni! – kétség szülte könnyek sós szaga terjengett a levegőben, mire az árny alak a fák között megmoccant – Sesshoumaru-sama, segíts!!!

-               Sesshoumaru Nagyúr? – húzta fel kérdőn kék szemeit a szerzetes.

-               Engedjetek el! – nagy levegő – Sesshoumaru, Sesshoumaru…

A kutyaszellem feladta a vívódást, az erdőből csak egy apró zaj hallatszott. Mindenki arra kapta a fejét, a hoshi elengedte a lányt, de közben már ruhája alá nyújt. Abban a pillanatban elhajította a kis szent arany tárgyat, be egyenesen a sűrű fekete erdőbe a hang forrása felé. Sárga fény villant, ahogy az ereklye beért a szürke törzsek közé, majd robaj hallatszott és porral kevert füst emelkedett a levegőbe.

Ez sokáig kavargott előttük, miközben pár halk lépés hallatszott. Aztán lassan kivehetővé vált egy férfi sziluettje, majd feltűnt ezüst haja, erőt sugárzó testalkata, fényes vértje, miközben hideg szemeit az előtte állókra emelte.

-               Sesshoumaru… - nyögte erőtlenül Seya, szemeiben könyörgés ült.

Könyörgés talán, azért hogy mentsék meg, vagy azért hogy tűnjön innen. Rettegett, ahogy a démonasszony halálsikolyára gondolt.

A youkai hideg szilárdsággal nézett a szerzetesekre, a támadás utószele még lebegtette ezüst haját. Aztán a fiú, akivel a vezető előzőleg beszélgetett, hirtelen rámutatott:

- Ez az a szellem, akit a mesterem Jedóban nem tudott megállítani! – hangja jeges volt, és bosszú szomjas.

Felismerés gyűlölt moraja futott végig a társaságon. Jól mondta Sesshoumaru, mindannyian a Jedo-i templom leszármazottjai. Mestereiket, barátaikat, édesapákat vesztettek el abban a 15 évvel ezelőtti háborúban. Valakinek az egyszemélyes bosszú hadjáratában.

-               Ostoba youkai! – mordult rá a vezető szerzetes – Most nem csak Jedóért fizetsz meg. Ezt a lányt is bizonyára elvarázsoltad!

„Nézőpont kérdése!” – futott át egy gondolat Seya fején, de aztán ismét az eseményekre figyelt.

Sesshoumaru határozott, gyors léptekkel megindult feléjük. Egyenesen a lányt jelenleg botjával sakkban tartó ningen felé.

-               Nagyuram… - meredtek rá kérdőn a fiatal papok.

-               Hai. Ennek a szellemnek az undorító auráját nem kéne hagyni kárba veszni! – mutatott a kutyaszellemre botjával.

A tanoncok futásnak eredtek a démon felé, mire Sesshoumaru megállt, és szemével követte mozdulataikat.

- Hn… - húzta el a száját, mikor felismerte a kört, melyet a papok alkottak.

Azok sebesen rohantak körülötte, miközben vezetőjük Seyakora nézett:

- Te meg addig nem mész sehova! – parancsolt rá, mire nyomaték képen állához nyomta a lila köves botot.

A lányt annyira lefoglalták az események, hogy még tiltakozni is elfelejtett, ült a földön és figyelte a szédülten száguldó alakokat. Arcára rémület és aggódás ült ki, amin a szerzetes elfintorodott, és inkább embereire fordította figyelmét. Azok éppen egyesével felemelték gyöngyfűzért tartó jobbjukat. A nő tudta, bármi is fog történni, Sesshoumarun a fájdalom legkisebb jelét sem fogja észlelni. Még is rettegett, ahogy a folytatásra gondolt.

Ahogy a nyolcadik ember is felemelte jobbját, furcsa rázkódás keletkezett, majd a láthatatlan, csupán érezhető jelenség körbe vette a démont. Minden pont ugyan olyan volt, ugyan úgy jártak el, mint az előző szellemnél. A következő pillanatban tisztító lapok szálltak a levegőben, majd tapadtak rá a férfi prémjére, haorijára, vértjére, nadrágjára.

-               Tesse o youkai! (Tűnj el démon)- kiáltotta a pap, Sesshoumaru felé fordítva botját.

Azon a kő, vakítóan fényleni kezdett, egy pillanatra elvakítva az emberek szemét. Belőle lila villámocskák áradtak, rákapcsolódva és felerősítve a szent papírokat. A démon csak némán állt. Váratlanul hatalmas robbanás támadt, a lila fény szétáradt azon a helyen, ahol a taiyoukai várt eddig. Föld és por emelkedett a levegőbe.

-               Sesshoumaru… - Seya szemei elkerekedtek rémületében. 

Eközben Inuyasha és kiscsapata a csatazaj felé közeledtek.  Kagome és Sango az átváltozott nekon, Kirarán lovagoltak, míg a fiúk, Inuyasha és Miroku futva igyekeztek az úton, melyen előttük Seyát cipelte végig a démonasszony.

-               Mi volt az? – kapta a fejét, az égbe szökő vakító fény felé Kagome.

-               A szerzetesek, akiket láttunk az erdőben meg a faluban. Harcolnak! – válaszolta neki Miroku továbbra sem lassítva.

-               Inuyasha… én nem vagyok felnőtt, de… - Shippou a fekete hajú fiú vállára ugrott – láttuk Seyako-chant, és én… mintha…

-               Nyögd már ki, Shippou! – rivallt rá a fiú.

-               Én mintha Sesshoumaru szagát érezném…

-               Logikus összefüggés! – vonta le a tanulságot Sango.

-               Csak hagyjuk, hogy azok az ostoba emberek megpróbáljanak megidézni valami szánalmas varázslatot. Sesshoumaru könnyedén félre dobja! – nézett társaira a most emberi testben lévő hanyou. 

A robbanás keltette szél sokáig kavarta a levegőbe került földet és port, így a várakozás percei elviselhetetlenül hosszúra nyúltak Seyako számára. Még félni is elfelejtett, csak rendíthetetlenül bámult a szürke semmibe. Aztán egy fuvallat, és a démon újra láthatóvá vált.

Egyenesen állt, épp úgy, ahogy az őt ért támadás előtt. Semmi nem látszott rajta, csupán arany szemeiben tükröződött a szánalom, melyet ezen emberek iránt érzett. Rémült moraj futott végig a szerzeteseken. A youkai ismét elindult feléjük.

-               Még mindig él! – suttogta az egyik pap.

-               Ne habozzatok! – utasította őket vezetőjük, mire bólintottak – Állítsátok meg!

-               Hai! – a szerzetesek ismét futásnak eredtek.

Sebesen mozgó kört alkottak, követve a démon haladását, majd egyszerre álltak meg. Felkiáltottak, mire fehér fénylő gyűrű jelent meg a földön, köztük és a démon között. Az gyorsan szűkülni kezdett, míg nem megállásra kényszeríttette a kutyaszellemet. Ahogy felvette legkisebb formáját, a gyűrű fényes kék lángokkal égni kezdett. Körülötte lassan energia mező alakult ki, ami szintén szűkülni próbált, ráfeszülve ezáltal a youkai testére. Ahol a két aura találkozott, villanások, sistergő fényjelenségek keletkeztek.

A fő szerzetes előre lépett, kezében megpörgette a botot, melyet most különös fény lengett körbe. Aztán fegyverét keményen a földbe vágta.

- Tűnj el youkai! – kiabálta szokásos csata kiáltását.

A botot remegő spirituális energia járta át, majd a lila kő lüktetni kezdett, és fénysugarak törtek ki belőle. Azok örvényt alkottak, mik egyenesen a démonnak csapódtak.

Seya látta, hogy a szellem szemöldökei megrándulnak, miközben arcára az eltökélt akarás kúszik fel. Lassú mozdulattal az övében lógó kardok felé nyúlt, majd keze rákulcsolódott a Toukijin markolatára. Körülötte a levegő elhomályosodott, szinte vágni lehetne a botból áradó hatalmas erőt.

-               Édes kamik… - a lány lassan remegni kezdett ültében, sőt libabőrös lett, ahogy őt is megcirógatta a pap spirituális ereje.

-               Haaa… - kiáltott fel a hoshi, kinyújtott mutató és középső ujjával a kő felé mutatott, mire abból kavargó lila és fehér fények buktak ki.

Köröket alkottak, majd a démon teste köré fonódtak. Seya látta, ahogy a kis kék és sárga villámlások egyre jobban felerősödnek a kutyaszellem teste körül, próbálva bontani jakiját. Ám a férfi arcán nyoma sem volt fájdalomnak, inkább, mintha lassan mérgesedni kezdene. Egyszerre csak eddig hideg arany szemei vérpirosba futottak át, mire a szerzetesek döbbenten felhördültek.

Sesshoumaru teste változni kezdett, torkából mély morgás tört elő, ahogy vörös szemeit az égre emelve várta hogy átalakuljon. Arca nyúlni kezdett, fogai lassan nőttek szájában, mígnem már nem tudta elrejteni őket. Méregcsíkjai hullámosak lettek, összetorzultak, miközben haját és ruháját az elemi szél a magasba emelte.

-               Megmutatja az igazi alakját – összegezte a vezető szerzetes, miközben pillantását le nem vette a démonról.

Sesshoumaru félelmetes és rémisztő volt. Seyako hideg verítékben úszott, ahogy figyelte a vörös fénnyel körülölelt dühtől remegő alakot. Az eddig oly gyönyörű arc most megrettentette, a szép mindig fényes ezüst haj most nem puhán omlott a férfi vállaira, már másnak hatott, elvesztette eddigi ezüstös fényét, immáron inkább csak hófehér volt. A szellem homlokán szembetűnő lett a kék félhold, eddig azt mindig frufruja rejtette, most hogy jakijának szelétől félre lebegett, furcsának tűnt. A lány úgy érezte, kezdi megérezni, milyen rettegést élhetett át Jedó, amikor egy ilyen erejű szellem rátört. És tudta, ez még csak nem is a végleges, teljes démoni alakja a férfinek.

A lassan üvöltéssé erősödő morgásban a taiyoukai maga elé emelte jobbját, elengedve a Toukijin markolatát. Ujjai megvastagodtak, karmai még nagyobbra nőttek, miközben méregcsíkos karján lüktetve kidudorodtak az erek.

A bot keltette örvények és a szellemet eddig körülölelő vörös fény hirtelen eltűnt. Egy pillanatra viharos szél futott végig a tájon, majd a férfi alakjából az ég felé törő rózsaszín tölcsér csapott ki, teljesen magába nyelve a démont. A fények örvénylettek, belsejükben lassan vörös köd ereszkedett Sesshoumaru szemeire. Veszetten morgott, érezte hatalmas, rég nem használt erejét. Sötét énje ordított, hogy szabadítsa újra ezt az erőt a világra. Ám a férfi nem akarta végig vinni a változást.

Lüktetés futott végig az erdőn. Olyan, mint egy szív dobbanása, csak erősebb, elsöprőbb. A szerzetes arcára rémült megdöbbenés ült ki, karja libabőrözött. Botjában a kő hírtelen milliónyi szilánkra törött szét, miközben tárasainál a gyöngyfüzérek szétszakadtak és szemeik koppanva gurultak el a földön. Vörös robbanás lett az eddig örvénylő rózsaszín jakiból, ami mindenkit elsöpört és ledöntött a lábáról. Seya rémülten csúszott hátra ültében, ahogy mellé rogyott a souhei sensei. A férfi arca verejtékben úszott, rizssapkája elszállt. Kék szemei remegtek, szembogara icipicire szűkült.

-               Micsoda erő… - suttogta maga elé bámulva.

Az erdőben csend lett. Sesshoumaru némán, hideg tekintettel, emberi alakjában állt ugyan ott, ahol az átváltozás előtt. Mögötte mély árok húzódott, messze utat nyitva a fák között. Seyako észre sem vette, hogy az öröm megkönnyebbült könnyei kezdenek csillogni szemeiben, miközben lassan megpróbál lábra állni és előre indul.

Pár lépés után aztán már kezdett erőt érezni végtagjaiban. Egészen közel ment a férfihez, mellkasa előtt ökölbe szorított remegő kézzel állt meg előtte. Nem lehetett eldönteni, hogy dühösen vagy megkönnyebbülten néz a szellemre.

-               Te… te ostoba… - hangja rekedt volt és remegő, míg nem hirtelen elvékonyodva felerősödött – Én úgy féltettelek!

Fel sem fogta, mit tesz, a férfi nyakába borult. Egyik kezét a vállára tette, míg másikkal két tüske között megmarkolta a démon vértjét. Gyémánt fényű pici cseppek indultak lefelé sápadt, fehér arcán. A szellem nem mozdult, csak lepillantotta a lányra, várta hogy az megnyugodjon.

A könnyek végig gördültek a nő arcán, majd koppanva a páncélra hullottak és ott folytatták útjukat lefelé. „Sír” – gondolta Sesshoumaru – „Értem sír…” Nem mozdult, csak nézte Seya összeszorított szemeit, remegő száját. Nem értette ezt az egészet, még is, azért valahol mélyen boldog volt. Eddig sosem sírt őérte senki, maximum miatta.

Inuyasha, Sango, Miroku és Kagome csendben álltak a fák takarásában. Némán figyelték az eseményeket, szinte nem is akartak hinni szemeiknek. A hanyou még így emberként is vicsorgott, ahogy bátyja hatalmas erejét figyelte. Aztán a por elültével megpillantották Seyakot is. Meglepődtek, amikor a lány a szellem nyakába borult, látták hogy sír.

-               Én úgy féltettelek… - hallották távolról.

Mindannyian összenéztek.

Aztán Sesshoumaru lassan hátra lépett egyet, mire a lány kezei elengedték őt. Seya még mindig nem nézett rá, habár már lehunyt szemhéjai alól nem folytak könnyek. Jobbját még maga előtt tartotta, igaz már ökölbe szorított keze nem remegett.

-               Menjünk! – a taiyoukai hangja hideg volt, érzelemnek szikrája sem volt benne.

Inuyasháék akaratlanul megrándultak ettől a hangtól.

-               Hai! – nyelt nagyot a lány, ruhája ujjával letörölte könnyeit majd indult volna, de valaki elkapta a kezét.

-               Várj! De hát tudod hogy az egy szellem! – nézett rá őrült zavarral szemeiben a szerzetesek vezetője – Nem olyasvalaki, akivel egy embernek utaznia kellene!

-               Engedj el! – tépte ki magát a lány a szorításból, majd a kutyaszellem után indult.

-               Ne csináld! – kiáltott utána a pap – Az emberek és a szellemek két különböző világban léteznek! Soha nem leszel képes hozzá tartozni!

Seya lelassított, majd megállt, de nem nézett hátra.

-               Mindezzel tisztában vagyok, és azt is tudom, hogy ez az akadály örökké ott lesz a fajtáink között. Azt is tudom, hogy ha meghalok, ő ismét elfelejt… De mivel ember vagyok, nem tudok úgy parancsolni az érzéseimnek, mint ő, és addig azt fogom kívánni, hogy vele lehessek… - a lány tovább indult, majd futni kezdett, hogy beérje a már messze eltávolodó alakot.

-               Miért? – kérdezte magától a szerzetes, ahogy a távolodók után pillantott – Miért? 

Folytatás következik…