Halandó Istennő

By: Mido

22. rész

Seya bágyadtan bámulta a szürke esőfelhőket. Még mindig sötét volt, pedig már órák óta pirkadt, ám a napsugarak nem voltak képesek áthatolni a vastag felhőrétegen.

-                Háború a monszunban? Túléljük ezt mi? – kérdezte a meleg, fülledt levegőtől.

Alig aludt valamit az éjjel, képtelen volt nem az elmúlt nap eseményeire gondolni. Csatarendek, haditanács, háború. A lelke mélyén tudta, elkerülhetetlen akármilyen áldozatot hoz is. Mikor el is szenderedett egy kicsit, egyből szörnyű rémálmok kísértették, s mindegyikből ébredve csak egy valaki járt a fejében; Suyama. Rettegett ezektől, az álmoktól, mik már réges-rég óta kínozták. Még az előző háború előttről maradtak meg, gyermekkorából. Ő és riválisa. A rivális kiből kegyetlen gyilkos lett hála a tiltott kenjutsunak, (kardtechnika) amit elsajátított. S mint minden rémálom ez is ugyan azzal ért véget. Az érzéssel hogy ők azonosak. Seya próbált arra gondolni, hogy attól hogy ő is ismeri, és néha sajnos használja ezt a technikát még nem olyan, mint Suyama. De akármennyire is erőltette agyát az érzés lelke mélyén ott maradt. Ám ezen a fojtó éjszakán ellenszert talált rémképeire. Emlékeket, melyek nem is voltak olyan régiek. Örömmel tapasztalta, hogy a nyugati herceggel töltött éjszaka emléke úgy űzi a rémálmok félelmeit, mint fény a sötétséget.

Észre sem vette, ahogy jobbja teljesen tudatán kívül elindul, s remegve végig simítja nemakijának puha anyagját. Egy pillanatra eljátszott a gondolattal, hogy elsuhan a sötét folyosókon és beoson Sesshoumaru szobájába. Úgy gondolta a démon már bizonyára ébren van, s szólnia sem kéne. Bőre megborsózott a gondolatra, hogy újra vele lehetne, hogy újra érezhetné a férfi testének melegét, hogy újra szeretkezhetne vele.

Kéjelgő álmodozásából halk kopogás riasztotta fel.

-                Hai? – pillantott zavartan az ajtó felé.

-                Hercegnő, ugye már készen vagy? Tíz perc múlva indultok Aya Himével a shintou szentélyekhez!

-                Hogy mi? – Seya megdöbbenten meredt a szerényen faragott fa ajtólapra.

-                Hime, bejöhetek? – kérdezte sóhajtva a szolgáló.

-                Hai! – de a lány már őrült tempóban öltözködni kezdett.

Most hogy így jobban bele gondolt már rémlett is neki, hogy Suwatari említett valami ilyent. A ceremónia első része valami szentélylátogatás. Már az arcmosáson is túl volt, mikor a szolgáló becsukta maga mögött az ajtót.

-                Seyako-sama? – a cselédlány megdöbbenten figyelte az alsóruhákban rohangáló hercegnőt.

-                Kérlek, mond el miről fog szólni ez a nap! Tegnap nem nagyon voltam magamnál, amikor a Nagyúr mondta… - de közben Seya már a hátát mutatta a lánynak, s a kezébe nyomta obijának szalagját.

A lány szolgálatkésznek bizonyult, gyors ügyes mozdulatokkal megkötötte az övszalagot. A hercegnő közben már teljes erőbedobással fésülködött. Ez alatt a tükörben sietve végig szemlélte ruházatát, megfelelők-e. A sötétkék, kevésbé bőszárú hakama fölé egy térdig érő ruhát húzott, amit obival kellett rögzíteni. Viszont a ruha ujjai nem voltak bő szabásúak, hogy erre fel tudja húzni a halványrózsaszín hentent (kabátkaszerű felsőrész), mely két szárnyból ált, miket a lány mellei alatt kellett megkötni. Erre jött a vastag aranyszál mintás, kéthajtásos lila obi, ami a hercegnő lengőbordáitól egészen a csípőjéig terjedt, s hátul szép masniban lett megkötve.

Ahogy végzett ruházatának felmérésével már választotta is el tincseit és két oldalra fonta szőke haját. Közben a szolgáló kitárta a nagy erkélyajtókat, hogy a fülledt még is legelviselhetőbbnek bizonyuló hajnali levegőt beeressze.

-                Seya Hime, most le kell menned az előcsarnokba és Aya Himével és a kíséreteddel el kell indulnod az Északi Hét Szentélyhez.

-                Mind a héthez? – kérdezte fintorogva Seyako.

-                Hai, Seya-sama. Holnap délre kell vissza érned Aya Himével, és ebben a 36 órában nem vehettek magatokhoz mást csak vizet. Amolyan szűzi vezeklés ez…

Seyako fintorogva elhúzta a száját. „Ilyen fölösleges és értelmetlen dolgokra pazaroljam az időm, ahelyett hogy edzenék?”

-                Egész nap gyalogolunk, meg imádkozunk, meg éhezünk. Mindig is erre vágytam! – Seya hatalmasat sóhajtott.

-                Na de hercegnő! Ez a megtisztulási szertartás nagyon is fontos mielőtt férjhez megy az ember lánya!

-                Az, fontos és felettébb unalmas! – Seya felpattant miután mind két fonata rendben volt és követhetetlen gyorsasággal fegyvereket kezdett magához venni.

-                Hercegnő erre a szertartásra katonák kísérnek titeket. Nem kellenek… - de a lány ügyet sem vetett a zavart szolgálóra mind két kezére rejtett alkarvérteket csatolt, katanát és hosszú tőrt fűzött övébe s az obiba még pár kunait is elrejtette, majd még mielőtt a cselédlány újra szóhoz jutott volna kiviharzott a homályos folyósóra.

Hármasával szedte a lépcsőket lefelé, hiszen tudta, hogy nagyon nagy késésben van. Az egyik kanyarban azonban teljes erejéből egy szembeérkezőbe rohant. Feje jókorát koppant a kemény acélpáncélon.

-                Ju-ju-jujjj! – dörzsölgette fájdalmasan homlokán, miközben csillagok táncoltak a szeme előtt.

-                Elkésel – nyugtázta a lefejelés „áldozata”.

A hang hallatára aztán Seya kinyitotta könnyben úszó szemeit, és fájdalmasan nézett fel a páncélos alakra.

-                Sessh… - de aztán inkább újra két kézzel dörzsölte tovább növekvő púpját, majd maga elé motyogta gyomrának követelő korgására – a fene éhen halok…

-                Úgy látom ez nem a te napod! – sóhajtott nagyot a démon – Most 36 órán át nem ehetünk.

-                Hű de nem érdekel! – Seya még mindig szédelegve megfordult a lépcsőn – Merre is van a konyha? – kérdezte szinte csak saját magától.

-                Komolyabban kéne venned… - Sesshoumaru kiábrándult tekintettel figyelte a tántorgó alakot – Suwatari kiakad, ha még valamit elszúrsz…

-                Suwatari? – Seya megkapaszkodott a korlátban – Ó a fene elkések! – csapott piros duzzadó púpjára homlokán a felismeréstől, majd két fájó szisszenés között ismét lefelé indult a lépcsősoron.

Az inuyoukai megütközve figyelte a kótyagos hercegnőt, ahogy galoppozva szedi a lépcsőfokokat, miközben nem bírt elnyomni egy reménytelen sóhajt. A léptek hírtelen megtorpant mögötte, majd egy rántást érzett jobb karján. Ahogy hátra fordult Seya meglepetés szerűen szájon csókolta.

-                Ohayou! – mosolyodott el cinkosan a lány, s már el is tűnt a következő fordulóban.

-                Reménytelen… - dünnyögte maga elé a szellem, miközben megmászta a következő lépcsősort.

Alig tíz perc elteltével Seyako és Ayasiho már az al-várban voltak, méghozzá nem is gyalog, hanem két szép telivér ló hátán. A várost a palotától elválasztó nagykapu árnyékában álltak és éppen bőszen vitatkoztak a védelmükre kirendelt katonákkal.

-                Nem fogtok húszan velünk jönni! Ki van zárva! – tajtékzott a fiatalabbik hercegnő.

-                Ez valóban túlzás! Két-két ember is bőségesen elég lenne! – sóhajtotta a fekete hajú démonlány.

-                Sajnálom Hime, enyjien lettünk kirendelve.

-                De hát így inkább egy háborús osztagnak nézünk, ki mint szentélylátogató hajadonoknak… - Aya lemondóan babrál lova fényes sörényével.

-                Ki adta ezt a parancsot? – Seya egyre idegesebb lett, amit fájó púpja is tetézett.

-                Suwatari és Zadei nagyurak személyes kérése – lepődött meg a csapat parancsnoka.

-                Jó, akkor most arra válaszolj ki a te felettesed Suwatari, Zadei vagy esetleg valaki más? – a szőke hercegnő szemei szikráztak.

Lova táncolt, s idegesen fújtatott. Nem akart tovább itt ácsorogni.

-                Természetesen Seyako Hime neked tartozok első körben engedelmességgel, de…

-                Ki a felelős a Nobunagák és a főváros védelméért? – vágott közbe a lány.

-                Természetesen az oniwaban-shu, de…

-                Ki az oniwaban-shu jelenlegi kapitánya?

-                Te, Hime-sama!

-                Akkor ezt megbeszéltük! Sayonara! – a lány megfordította lovát – Öten jöttök velünk! – vetette még oda azzal kiügetett a kapun.

-                Gomen… - vonta meg a vállát Aya Hime is majd barátnője után fordította lovát.

-                Messze van még? – nyöszörögte a fiatal szőke lány a fülledt déli hőségben.

A nap egy órája előbújt baljós kinézetű szürke felhőtakarója elől, s most égetve a fojtó párában kísérte kis hét fős csapatunkat az előttük emelkedő hegyek között.

-                Ugyan-ugyan… - a fekete szemű démon lány szórakozottan legyintett egyet – Olyan reménytelen tudsz lenni Seya-chan…

-                Aya-neesan én lefordulok a nyeregből olyan éhes vagyok! – Seyako lova nyakára borulva nézte a felázott cuppogó sarat az állat lába előtt.

Kettes oszlopban lovagoltak, kivéve az elől haladó parancsnokot. Mögötte jött a két hercegnő, s hátul a négyfős védelem. A vezető elgyötört arccal hátra fordul:

-                Meg álljunk Hime-sama?

-                Nem azt mondtam, hogy fáradt vagyok, hanem azt hogy éhen-fogok-halni-ha-nem-kapok-valami-ételt!

-                Seya-chan ott volt a tegnapi lakoma, mért nem ettél annyit, hogy most kibírd? Hiszen tudhattad előre…

-                Hát képzeld, nem tudtam! – Seyako duzzogva a ló nyakának másikoldala felé hajtotta a fejét – „Mert olyan rohadt nagy étvágyam volt tegnap, ugye?”

-                Szerintem te teljesen feleslegesnek tartod ezt a zarándoklást… - sóhajtott az idősebb lány.

-                Telibe találtad!

-                Pedig ha jó feleség akarsz lenni, akkor itt az ideje, hogy változtass a nézeteiden!

Seya nem válaszolt csak grimaszolva forgatta a szemeit. Erre Aya tovább folytatta a hegyi beszédet, nem is sejtve micsoda veszekedést robbant ki vele.