Halandó Istennő

by Mido

26. rész

Seyako lassan, aggódva nyitotta fel tengerszín szemeit. Nem volt benne biztos, hogy minden zökkenő mentesen sikeredett. Ismét olyan volt, mint egykoron a Csontok kútjánál… ösztönből jött az egész, valahonnan nagyon mélyről, megfoghatatlan távlatokból. Teljesen a szavak értelmével sem volt tisztába, melyeket csak úgy elméjében formáltak, meg hiszen azon gondolatok sosem szöktek fel ajkaira.

Abban a pillanatban, hogy szemei kipattantak, azonnal felült. Kissé döbbenten kellett tudomásul vennie, nem tudja hova is idézte át magát. A szikla borzongatóan hűvös volt alatta, majd ahogy lerakta lábait a tejfehér, gomolygó köd alatt szilárd talajt tapinthatott. Ekkor döbbent rá, nem hogy anyagi teste tűnt el a káoszban, lelke materizálódott lényének mezítelen képét rajzolta ki ebben a különös, világos-ködös időn túli teremben. Abban a pillanatban, mikor felemelkedett volna, kuncogó hang ütötte meg a fülét.

-                Ki van ott? – kérdezte dermedten, miközben akaratával hófehér ködpamacsokat rántott csupasz teste elé.

-                 Hito wa kami no aida… (istenségek között ember) - a hangnak különös, bársonyos puhasága volt.

-                Gishinboku? – kérdezte a lány bizonytalanul.

A köd váratlanul gomolyogni kezdett előtte, pár pillanatra látni engedve a négyzet alakú járólapokkal kirakott padlót, majd felemelkedett és sziporkázva emberi alakot öltött. Magas, karcsú, kissé szálkás nő mosolygott vissza az elképedt hercegnőre. Hullámos világoszöld haja, csokoládészín szemei, hófehér, leheletnyit sárgás bőre volt, s vele ellentétben vékony zölden fénylő ruhát viselt.

- Goshinboku, te nő vagy? – Seya képtelen volt visszatartani megdöbbent felismerését.

- Az vagyok, ami lenni akarok. Az vagyok, aminek te látni akarsz… - az asszony finoman mosolyra húzta vékony, kecses ajkait, miközben látomásként alakja terebélyes dúslombú fává váltott – Így ismernek engem a halandók, de egy félkaminak mutathatok másformát is.

- Akkor tényleg te vagy… - nyugtázta a lány, mire enyhén szkeptikus mosoly volt a válasz.

- Igen, én én vagyok, Halandó istennő… de te ki vagy? – kérdezett vissza váratlanul a tündérszerű nőszemély.

- Tessék? – Seya zavart mosolyt villantott.

Az álombeli kikami nem is foglalkozott a lány zavarával, úgy tűnt igen kellemesen érzi magát a csillogó fehérlő ködfátylak között.

-                Hito wa kami no aida… elárulod nekem, miért rántottál ki békés időntúli szendergésemből? Miért idéztél ide, ebbe a köztes világba?

-                A segítséged kell kérnem Goshinboku-sama! – Seyako nagy levegőt vett – Nem hiszem, hogy el kéne magyaráznom a helyzetem, hiszen te tudsz mindenről, amiről a fák, a virágok, a rügyek tudhatnak…

-                Sajnálom, de nem avatkozom a halandók ügyeibe, sem pedig a démonokéba. Felelőtlenség lenne részemről… - az asszony szemei csalfán megcsillantak, jól sejtetve direkt az érem másik oldalára kíván figyelni.

-                Nem kérem, hogy állítsd meg a háborút, vagy lehetetlenítsd el az esküvőm. Azt kérem, hogy old fel a pecsétet az elmémből!

-                Fuuin? – a kami szemei ismét mást állítottak, mint a szavai – Milyen pecsétre gondolsz Halandó Istennő? – kérdezett vissza, mint aki nem érti a dolgot.

-                Goshinboku, onegai! Tudom, hogy meg van rá a hatalmad és az erőd is, hogy meg tedd. Hiszen neked nem lehet akadály egy egyszerű halandó zárjának feltörése… - Seya nyitva hagyta a mondatot.

-                Rosszul hiszed, hogy ez nálam beválik… a fiú, aki oly sok évet pihent a törzsemhez láncolva talán cselekedne ilyen átlátszó buzdítás hallatán…

A lány nem válaszolt, csak rettentően morcosan nézett a mélybarna, végtelen tudásról árulkodó, csillogó szemekbe.

- Pont olyan vagy, mint az apád! – kuncogott újra a kami.

- Honnan ismered te az apámat? – Seya szemei vékonyra szűkültek.

- Nem hittem hogy ilyen buta vagy! – sóhajtott nagyot az asszony – Sosem gondolkodtál még, miért is vagy te hanyou? Miért kaptál akkora erőt, amihez még anyád vérvonala is kevés…

- Gondolkodtam – vallotta be Seya – De sosem jutottam semmilyen értelmes magyarázatra!

- Akkor elárulom, apád is közénk tartozik.

Seyakóban már régóta élt a gyanú. Távoli emlékei voltak a pletykáról, hogy édesanyja milyen rejtélyes körülmények között esett teherbe, aztán meg ez a sok váratlan esemény is elgondolkodtatta. Valójában ez volt az az egy kérdés, amire soha nem kereste a választ, maga sem érteve miért.

-                Őt is megtudnám ide idézni? – a hercegnő szemeiben mérhetetlen mennyiségű remény csillogott.

-                Meg. Ha tudnád a nevét.

-                Könyörgöm… - kezdett bele a lány, de még csak az első szót sem fejezhette be.

-                Nem tehetem. Ne faggatózz, mert nem fogok segíteni! – fonta karba kezeit a faistennő.

-                Akkor segítesz? – Seya azonnal feledve a csalódást, ismét az elsődleges célra koncentrált.

-                Még megfontolom. Nem vagyok biztos benne, hogy jó utat rakok a lábad alá, ha felszabadítom mindazt, amit Kiyoshi lezárt benned. Nem ok nélkül tette.

A hosszú csend elárulta a kikaminak, valami olyant mondott, amit nem állt szándékában elárulni. Ám mosolygó, kortalan vonásokkal rajzolt arcáról nem lehetett leolvasni, egy fia szem érzelmet sem.

- Te ismered a mesterem!?!? – tört ki a döbbent felkiáltás a hercegnőből.

- Miért ne ismerném… hiszen ismerem az anyaföld minden teremtményét.

Látszott, hogy a válasz ismét csak terelés, de az isteneknek meg voltak a maguk titkaik.

-                Értem… - a lány elgondolkodott, végül nem kérdezősködött tovább - Szóval akkor hajlandó vagy feltörni a pecsétet?

-                Előbb egy próba! Ha kiállod, megbízhatok abban, hogy nem térsz le a helyes útról.

-                Legyen! Biztos, hogy teljesíteni fogom! – Seya minden idegszála megfeszült az izgalomtól.

Az asszony elmosolyodott kivillantva gyöngyfényű kis fehér fogait, majd a kép összemosódott a lány szemei előtt. Eltűnt a hófehér csillogás, pillanatok alatt kietlen szürkeség váltotta fel. Hosszú percekig kavargott, tisztult, a lassan színes pacákra oszló kép, mire Seyako ki tudta venni két alak sziluettjét, majd felnyögött, ahogy felismerte őket. Szereplője, részese lett ennek a különös valóságnak, karnyújtásnyira, még is mérföldekre volt tőle az egymással csendben diskuráló páros. Hangokat nem hallott, színeket is csak olyanokat látott, mikben a sötét dominált.

Megdöbbenésére saját magát látta, sötét fekete-vérszín egyenruhában, alázatosan meghajolva ura előtt. A férfiben meglepetten ismerte fel azt a Sesshoumarut, azt a Sesshoumarut akit még Edóban látott. Legalább is azt a gőgöt és kegyetlenséget látta az arcán és szemeiben. A táj kietlen maradt, inkább hasonlított egy kegyetlen csatatér maradványaira, mint a fényűző nyugati fővárosra, noha tudta, hogy ott játszódnak az események.

A néma képben hamarosan újabb, ismerős alak jelent meg. Szintén fekete harci ruhás asszony tűnt fel. Felkötött ében haja lebegett a füstös a szélben. Különös fegyvert tartott balljában, és ahogy közelebb ért Seyako felismerte benne Ayashio hercegnőt, akinek aranysujtásos mellvértjén már Nyugat uralkodóházának címere villogott, egybe olvadva az északi jégpáncélt jelképező ötszöggel .

A pislogva figyelő Seya meglepődött, ahogy nővére váratlanul lendült támadásba, olyan mesterien forgatva fegyverét, mint egy igazi harcos. Az egyedi, duplavégű kard mind két pengéje elől, s hátul is arasznyi vastag, s fekete volt akár a legsötétebb éjszaka. Az eddig alázatosan fél térden hódoló Seyako úgy rugaszkodott el, akár a macska, s kezében az izzó Muramassa pengével hárította a támadást, mely az életével lett volna hivatott végezni. A két nő összefeszült a látomásban, majd energia szikrák és kavargó por kíséretében szétváltak. Ayashio dühödten kiabált valamit, mire mind feketeruhás énje, mind a különös Sesshoumaru arcára döbbenet ült ki, habár a tehetetlenül, mezítelenül, ácsorgó hercegnő nem értette mit.

Két pillanat volt, a látomás Seya kezéből kirepült a kard, ahogy az inuyoukai váratlanul ellene fordult. Hirtelen, eszeveszett szédüléssel meglódult a tér s a valós Seyako ott találta magát, ahogy Sesshoumaru tépésre kieresztett karmai beleszántanak a vállába. Sikoltott a fájdalomtól, ami már nem volt képzelt, őrjítően valós volt. Kitépte magát a férfi szorításából, és használhatatlanná vált jobbját szorongatva hátrálni kezdett. De a démon nem kegyelmezett, s még mielőtt a menekülő lány bármit tehetett volna újra lecsapott. A nő ismét felordított, majd huppanva elterült a porban. Úgy tűnt egy pillanatig már meg is halt.

Váratlanul dühödt fekete fény öntötte el a remegő fájdalomban úszó testet, majd az előbb végzetesen megsebesült lány újraformált, gyönyörűséges istennői mivoltában állt gyilkos pillantások kereszt tüzében. Ám koránt sem úgy nézett ki, mint ahogy kellett volna. Eszét féktelen, vad harag öntötte el, hófehér testére fekete dereka és mellkasa köré csavart selyemdarabokat idézett, miközben csípője körül megjelent a fekete vastag kardhüvely, lábain a bőrcsizma karjain az alkarvért. Aranyszín haját őrjöngve tépte az elemi szél.

Seyako döbbenten tért magához a valósággá vált álomban, ismét kívül a látomás béli énjének testéből, most valahogy újra önmaga volt. Aztán épp hogy csak kicsodálkozta magát ismét egyé vált annak a dühös, őrjöngő kaminak a lényével, aki valószínűleg lelkének egy félve elzárt darabja volt. Megrettent a fékezhetetlen energiától és erőtől mely a tomboló istennő testét bejárta, annyira ledöbbent, hogy hagyta had őrjöngjön tovább ez a szörnyeteg.

Először Ayashio támadt, mire a földöntúli kék fényben úszó katana kirepült hüvelyéből. Két gyors gyilkosan pontos mozdulat volt az egész. A yashának esélye sem volt ellene, anélkül halt meg, hogy felfoghatta volna mi történt. Seyako lobogó zafír szemeit az eddig tétován álldogáló inuyoukaira emelte. Háromszor csaptak össze, mire a lány használva minden túlvilági erejét, súlyos sebet mért ellenfelére, majd letépte övéről az eddig hüvelyében nyugvó kardját, a Tenseigát.

Seya ismét, fájdalmas erővel elhagyta őrjöngő énjének testét, mint egy zsinóron rángatott rongybaba, s döbbent hitetlenkedő némasággal figyelte a porban térdelve, a továbbra is hangtalan jelenetet, majd remegő lábakkal felegyenesedett, végig követte a precíz mozdulatot, ahogy a fekete istennő felemeli fegyverét, hogy döntő csapást mérjen a harcképtelen férfire.

-                Iie… - ez volt az első hang, ami megtörte az illúzió dermesztő csendjét, ám különösebb hatás nélkül halt el.

A penge elérte holtpontját, ahonna