-                Egy szamuráj házába lépett be uram, így a tisztesség megköveteli, hogy szamuráj módjára fogadhassa önt a hercegnő! – Kiri-san fejet hajtva válaszolt, majd eltűnt immáron végleg a házban.

-                Késő van már a látogatáshoz! – Seya szemei vészesen összeszűkültek, miközben balkézbe vette a hüvelybe zárt pengét – Talán bocsánatot kérni jöttél?

-                Kedvesem, a magánügyeinket majd négyszemközt megbeszéljük a palotában… Most nem hozzád jöttem!

Feszült csend lett, mit csak halk fegyvercsörgés tört meg. Sesshoumaru lelépett a gangról, majd a lány előtt megállt. Zadei formálisan biccentett, mire ugyanezt megtette a kutyadémon is.

-                Nem akarok vérontást Sesshoumaru-san. Azért jöttem, hogy megkérjelek, ne maradj itt éjszakára. Nyílván megérted hogyan érzek, hiszen jegyesem házában töltenéd így az éjjelt, egyedüli férfiként.

-                A hercegnőért nem kell aggódnod. Tökéletes biztonságban lesz, hiszen egyedüli férfiként is képes vagyok megvédeni… - az inuyoukai ugyanolyan álkedves, formális hangon válaszolt.

-                Félreértesz Sesshoumaru-san – mindenkinek feltűnt hogy Zadei nem a nagyúr megszólítást használja, csupán a kötelező tisztelet jelét ragasztja a kutyaszellem neve mögé - Én csupán azt nem szeretném, hogy jegyesemnek becsületén csorba essen…

-                Talán akkor meg tanulhatnád türtőztetni magad Zadei-san!

Az eddig szinte barátságosnak tűnő beszélgetés azonnal vadabbá váltott.

-                Semmi közöd hozzá Sesshoumaru, a saját asszonyoddal kéne foglalkoznod! Most pedig hagyd el Seya Hime házát!

-                Felejtsd el! A hercegnő hívott meg, nem bánthatom meg azzal hogy elutasítom! – a démon akaratlanul megengedett magának egy vigyort – Sajnálom, hogy hiába fáradtál…

Zadei előre lendült, minek következtében minden távolság megszűnt a két férfi között. A kvantói a tőle telhető leghalkabban sziszegte vetélytársa arcába.

-                Tudom, mit akarsz, de nem engedem, hogy egy ujjal is a hercegnőmhöz érj!

-                Majd pont egy magadfajta mondja meg mit csináljak! – az arany szempár fenyegetően összeszűkült, mire Zadei hátrébb lépett kettőt.

-                Lehet, hogy Suwatari képes szemet hunyni ez felett… Talán túl gyáva és ezért. De én nem félek tőled, és hidegvérrel megöllek ha még egyszer a menyasszonyom közelében látlak! – hírtelen repültek elő hüvelyükből a szabják.

-                Akár most rögtön elkezdheted! – Sesshoumaru válaszul a Toukijint vonta elő.

-                Elég! –Seya akkorát ordított amekkora a torkán kifért majd a két férfi közé lépett – Ha olyan ostobák vagytok, hogy mindenáron összeakarjátok verni egymást hát tegyétek. De nem az én házamban, nem az én udvarom, nem az én telkemen! – csak egy villanás volt a két szabja zörögve hullott földre odakint az utcán, a Toukijin pedig egy könnyed mozdulattal eltűnt a házban.

Ez kevésnek bizonyult, a két démon még mindig morogva egymást figyelte, szinte ügyet sem vetve a lányra vagy fegyvereik eltűnésére.

-                Nem hagylak Seya Hime közelébe, hogy bemocskold őt!

-                A magad nevében beszélj, én soha nem tennék vele olyant amit nem akar… Veled ellentétben!

-                Ő is akarta volna… De ez már több a soknál, most véged!

-                Csak a szád jár baka, puszta kézzel sosem mernél nekem támadni. Úgyhogy itt az ideje, hogy visszamenj a palotába. Nem hagyom, hogy elrontsd Seya utolsó estéjét… hiszen az elkövetkezőket úgy is elfogod…

Egy pillanatra csend lett. A két démon kitartóan egymást nézte, Aiko és Kiri az egyik ajtó mögül kémlelt ki, Seya csupán dühösen várta a következő lépést.

-                Gyönyörű nő igaz? – Zadei kérdése egy másodpercre eltűntette a magabiztosságot az inuyoukai arcáról – Gyönyörű nő ugye? Szebb, mint a fajtánkból bármelyik asszony. Legalább is mi így látjuk… Te is magadnak akarod, és én is… De a sors nekem rendelte. Fogadd el Sesshoumaru te sosem kerülhetsz a közelébe! – a démon kiegyenesedett, majd a hatás kedvéért még a tekintetét is elfordította.

Erre a kutyaszellem is kiegyenesedett, maga előtt összefonta karjait, majd figyelte mikor néz újra rá a másik. Zadei a nagy csöndre végül visszafordult, mire egy elégedett mosollyal találta szembe magát.

-                Hidd el, már közelebb kerültem hozzá, mint amennyire te valaha is szeretnél…

A levegő újra szikrázni kezdett, de még mindig nem ugrottak egymásnak. Seya kezéből még a kard is kidőlt, ezzel együtt hihetetlenül szellemes arckifejezés ült ki arcára. „Úgy veszekednek, mint két kisgyerek! Épp hogy csak a nyelvüket nem öltögetik egymásra!” – ám mire összeszedve magát felnézett, a csata váratlanul elkezdődött. 

Vérpiros karomtámadás szelte a levegőt, de még pislognia sem maradt ideje azonnal jött a válasz.

-                Dokkasou!

-                Iie!!! – Seya éppen az utolsó pillanatban lépett közbe.

Félúton hírtelen kék fényfal jelent meg a csatázók között, ami gond nélkül elnyelte mint a két támadást. Sesshoumaru mérgesen pillantott a lányra, ám dühe azonnal saját magára irányult. „Nem lehet! Megint az erejét használja! Baka… baka! Hát nem ez ellen kéne tennem inkább valamit?”– szisszenve fordult el, ahogy a nő testét körülvevő kék aura egyre erősebbé és vakítóbbá vált. Seya nyakán teljes ragyogásával égett a jegy: Istennő.

-                Mondtam, ma itt nem fogtok harcolni! Nyugalomban akarom eltölteni ezt az éjszakát!

A két férfi csupán annyit érzett, számukra leküzdhetetlen erő ragadja meg testüket, miközben az erős fénytől elvakulnak. Mire ismét átvette a helyét az éjszakai sötétség már senki nem volt az udvaron.

-                Mit csináltál? – kérdezte Sesshoumaru, mikor visszanyerve látását a szobában megtalálta Seya alakját.

-                Mit csináltam volna? Visszaküldtem a palotába. – a nő neki háttal állt – Ez lesz a szobád. Most pedig menj fürödni…

A hercegnő kilépett a nyitott shoujin ám a démon utána iramodott és visszahúzta. Ahogy egyik kezével a csuklóját másikkal a lány derekát elkapta már érezte milyen gyenge is valójában.

- Engedj el! – a lány fáradt hangon tiltakozott, ám hátra tántorodott.

Szerencséjére egy valódi falnak így az megtartotta súlyát.

-                Ne használd többet az erőd! Látod mit tesz a testeddel! – Sesshoumaru már a lány mindkét csuklóját fogta. Mintha csak szavait igazolni akarná Seya hírtelen köhögni kezdett, amit alig tudott elnyomni.

-                Ugyan… nem te fogod megmondani, mit csináljak! Csak legyengült az életerőm ennyi az egész. Hagyjuk ezt.

-                Úgy beszélsz, mintha ez semmiség lenne!

Seya újra köhögő rohamot kapott, de hamar úrrá lett rajta.

-                Mert az. Nagyjából értem már a képességeim, ugyanis az éjjeli harc előtt a Goshinbokunál meditáltam. Tudom, hogy félig isten vagyok és azt is tudom mivel jár ez! Vigyáznom kell az életerő szintemre különben…

-                Olyan ostoba vagy! – a youkai magához akarta ölelni a lányt, ám ő nem engedte.

-                Most eressz el. Elegem van belőled is…

-                De…

-                Elegem van abból, hogy te és Zadei úgy veszekedtek rajtam, mintha csak egy darabka tárgy lennék. És igaza van, nem kéne itt lenned! És főleg nem kéne minden ostobaságot beszélned!

-                Seya?

-                Nem vagyok a te tulajdonod sem, és semmivel sincs több közöd hozzám, mint neki! – a lány kísérletet tett arra, hogy ismét elhagyja a szobát.

-                Ez nem így van! – a nő háta keményen koppant a falon – Nem érdekel, ha rájöttél, hogy nem ezt akarod, de akkor mond azt! De te is tudod, hogy ez nem így van! Az enyém vagy azóta a nap óta, hogy odaadtad magad nekem 15 éve!

A démon felemelte a hangját mikor beszélt, így a beálló csend még erősebb lett. Az állólámpa fényében figyelték egymás arcát.

- Tévedsz! Én nem az a lány vagyok. Én nem vagyok a tiéd… - Seya lassan mérgesedni kezdett, el akarta lökni a démont, ám az előbbi akciózása és két elő test párhuzamos mozgatása teljesen kifárasztotta. Most valahogy még sem rémült meg, ismét kísérletet tett, arra hogy kicsusszan a fogásból, de ismét csak háta csapódott neki nagy erővel a falnak.

- Akkor lennél az enyém, amikor csak akarom! És te nem tiltakoznál! – a szellem elszántan nézett a szikrázó kék szemekbe, majd válaszul a lány újabb szabadulási kísérletére könyörtelenül szájon csókolta őt.

A hercegnő vadul próbált szabadulni, de a férfi sokkal erősebb volt nála. Csuklóit a feje mellett a falhoz nyomta, miközben testével is elállta az útját. A csók, amit kapott követelőző és féktelen volt, küzdött ellene de legszörnyűbb rémületére teste egyre inkább feladta a harcot. Lassan élvezni kezdet az egészet. Akármennyire is küzdött lassan viszonozni kezdte, de ahogy erre rájött ismét szabadulni kezdett. Egy pillanatra úgy tűnt a férfi elengedi, ám a következő pillanatban még akaratosabban követelte magának, s egyik karját elengedve keze lassan becsúszott a selyem yukata alá.

- Seya-san a fürdő… - Aiko kővé dermedten állt meg a félig nyitott ajtóban.

Kellett egy pillanat mire felfogták a lány jelenlétét, s a démon csak akkor vált el a hercegnő ajkaitól kissé lehajtott fejjel. Egy gyors mozdulattal visszahúzta a nő vállára az addigra lehúzott ruhát, de mást nem mozdult. Hosszú ezüst haja eltakarta elfordított arcát így nem lehetett tudni ő mit gondol. Kínos hosszú csend lett. A lány csak bámulta őket. Bámulta szeretett Seyáját, ahogy a zihálva, elgyengülten a falnak támaszkodva, zavart tekintettel esdeklően rápillant. A kép magáért beszélt. Aiko rettentően megrémült, nem igazán értette, hogy mi történt.

Sesshoumaru lassan elengedte a lány kezét, majd ellépett tőle. A hercegnő összeszedte vonásait, majd erőtlenül a lányra mosolygott.

-                Aiko kérlek… Sesshoumaru mindjárt megy fürdeni!

Aiko még mindig rémülettel szemeiben bólintott, majd kirohant az ajtón.

Vad csattanás visszhangzott a szoba csendjében, ám a démon nem mozdult. Érezte, hogy ezt a pofont megérdemelte. Szemeit lehunyta, nem nézett a lányra, kinek jobbja még mindig az arcán pihent. Várta a szidalmakat, melyeket Seya jogosan a nyakába fog zúdítani. De ez nem következett be, a jelentéktelen kis fájdalom csípő érzését, hamarosan édes bizsergés váltotta fel, ahogy a lány lassan végigsimította a szellem arcát. Erre már ő is felnézett.

-                Olyan bolond vagy… Tudom mért akartad… de ne aggódj értem, magamtól is rendbe jövök… - a lány megfordult és kilépett a helységből.