Hetedik fejezet

Jégbe fagyott Rózsa

Sesshoumaru segíteni akart Rinán. Mi több, meg akarta menteni. Ha akadt volna valami kézzelfogható a közelében - egy ember, egy vadállat, egy hadsereg -, azonnal kivonta volna a kardját, hogy harcba szálljon Rináért. És hogy miért? Hát azt ő maga sem tudta.

Meghatotta, lebilincselte és elbűvölte a Királynő története. Határtalan nyugalma, amivel szembenézett a sorsával, egyszerre töltötte el csodálattal és csalódással a démont. Rina nem az a fajta nő volt, aki egy férfi vállán sírja ki magát. Habár Sesshoumaru bosszankodva gondolt arra, hogy szeretné, ha mégis ilyen lenne. Mármint, ha az a bizonyos férfiváll az övé.

Rina rendkívüli teremtés volt. Sessh küzdeni akart érte. "De hogy vívhat bárki is háborút a mágia ellen?"

Sesshoumaru eddig még sohasem került szembe semmiféle varázslattal. Démon volt és annak ellenére, hogy hitt a szerencsében, talán még a sorsban is, sokkal inkább bízott a cselfogásokban, harci tudásban és legfőképpen az izmaiban, erejében.

Hercegnek született, akit egy nap majd királlyá emelnek. Hitt abban, hogy egyszerre kell kemény kézzel és engedékenyen uralkodni. Bár ő maga nem volt a könyörületesség mintaképe.

Abban nincs igazság, ha egy ártatlan nőt az elődei bűnei, ostobasága és romlottsága miatt ítélnek örök börtönre.

Rina túl szép volt ahhoz, hogy elzárják a világtól. "Ráadásul túl apró, túl törékeny, hogy kérgesre dolgozza a tenyerét" tette hozzá gondolatban Sesshoumaru. Háziszőttes helyett inkább selymet és bársonyt kellene viselnie.

Még egy hetet sem töltött a Tél Szigetén, de Sesshoumaru máris színek és meleg után sóvárgott. "Vajon miként tudja Rina megőrizni a józan eszét úgy, hogy még egy egyszerű nyarat sem látott soha?" elmélkedik magában.

A démon magával akarta vinni a napsütésbe. Akkor talán még nevetne is. Sosem hallotta Rinát nevetni. Még szívől mosolyogni is csak ritkán látta. Elhatározta, hogy előcsalogatja a mosolyát, amilyen gyakran csak tudja.

Átgázolt a Kastély hajdani udvarát borító hótömegen. Úgy vélte, találnia kell valami elfoglalatságot, valami munkát magának, ha nem akar eltompulni. Ráadásul így legalább visszafizethet valamit Rinának és elfoglalhatja a kezét és a gondolatait, miközben végleg begyógyul a teste.

Visszaemlékezett az erdőben látott szarvasra. Ha elejtené, Rina végre húst ehetne. A napok óta fújó szél végre elcsendesedett és a nyugodt időjárás is egyre inkább csábította egy kis erdei nyomkeresésre.

Az udvar túloldalán keresztülvágott a széles árkádsoron. Majd megtorpant és csak bámult.

"Ez lehetett a Rózsakert" döbbent rá csodálkozva. Megfeketedett, göcsörtös szárak meredtek elő a hóból. Sesshoumaru maga elé képzelte egykori csodáját, a színeit és az illatát.

Amiből nem maradt más, csak jégcsapdába ejtett, hatalmas hómező.

Ezüstszín kövekből rakott ösvény osztotta ketté a kertet, melyről valaki elseperte a havat. A több száz bokor törékennyé fagyott a hidegben, a megfeketedett szárak pedig úgy meredtek elő a hó alól, mint megannyi csont egy sírbolt mélyéről.

Az ösvény kanyarulataiban ékszerként ragyogó padok álltak, melyeket szintén megtisztított valaki. Rubin, Zafír, Smaragd harcolt a mindent elborító, könyörtelen fehérség ellen. A kicsiny, nyíló rózsa alakú tavacskát fodros jégpáncél fedte. Halott ágak és veszedelmes tüskék jelezték az egykori lugast. Erőtlen, holt indák kúsztak fel az ezüstkövekből rakott falakon, mintha csak menekülni akarnának a tél elől, mely végül a halálukat okozta.

A kert közepén, ahol összefutott minden ösvény, jégoszlop emelkedett. Az üveges felszín mögött Sesshoumaru látta a meghajlott, megfeketedett ágakat, rajtuk az elszáradt virágokkal, melyek a haláluk pillanatában örökre csapdába estek.

"Jégbe fagyott Rózsák!"

"Erről a rózsabokorról szakították a hazugság virágait" gondolta a démon. "Nem", javította ki saját magát, miközben közelebb lépett. "Inkább Rózsafa", mivel a halott növény fölébe magasodott és kitárt karjaival sem tudta átérni. Ujjaival végigsimított a jégkérgen és úgy találta, tökéletesen sima. Az övéből előhúzta a kardját és próbált nyomot hagyni az oszlopon, de meg sem tudta karcolni.

- Nyers erővel semmire sem mész.

Sesshoumaru megfordult és megpillantotta az árkádok alatt álló Otsunét.

- Miért nem vágjátok le ezeket az elpusztult ágakat és vetitek a tűzre? - kérdezte tőle.

- Mert az azt jelentené, hogy feladtuk a reményt - felelt Otsune és amikor Sesshoumaru szemébe nézett, úgy érezte, ismét van miben reménykednie.

Pontosan azt látta, amit látnia kellett, erőt, bátorságot és igaz szívet, amit bár a démon elrejt, mégis észrevenni.

- Rina itt szokott sétálni - tette még hozzá.

- Miért gyötörné ezzel magát? - kérdezte komolyan a démon.

- Azt hiszem, azért, mert mindez a múltra emlékezteti. És a jelenre - de Otsune tartott tőle, hogy a jövőre már nem. - Egykor régen, amikor az Úrnőm még nyolc éves volt és elpusztult az utolsó kutya, teljesen összetört és magához vette a nagyapja kardját. Bánatában és dühében erővel akart utat vágni magának a jégen át a rózsákhoz. Közel egy órán keresztül csépelte az oszlopot, de meg sem tudta karcolni. Végül, pontosan azon a helyen, ahol most te is állsz, térdre esett és sírva fakadt. Aznap, az utolsó kutyával együtt benne is meghalt valami. Azóta nem hallottam sírni. De azt kívánom, bárcsak hallottam volna.

- Miért kívánod látni az úrnőd könnyeit?

- Mert akkor biztosan tudnám, hogy a szíve nem halott, hanem csak vár, mint a rózsák.

Sesshoumaru eltette a kardját.

- Ha erővel nem, akkor mivel lehet áttörni a jeget?

Otsune elmosolyodott, mert tudta, hogy a démon a szívéből beszél.

- Ha eljön az ideje, nagyszerű Király válik majd belőled, Nyugati Sesshoumaru, mert meghallod azt is, amit az emberek és démonok nem mondanak ki. Amit nem győzhet le a kard, azt legyőzheti az igazság, a szerelem és az önfeláldozás. Rina az istállóknál van, innen balra. Nem keresi a társaságodat, de biztosra veszem, hogy élvezni fogja.

Folytatása következik...