Tizenharmadik fejezet

Ifjú Bárd

Mire Sesshoumaru felébredt, Rina már elment. Először elképedt, mert eddig az hitte, most is felületesen fog aludni. De nem így történt. Az éjszaka teljesen kimerítette. Látta, hogy távozása előtt Rina megrakta a tüzet és a ruháit gondosan összehajtogatva az ágy lábához készítette.

Csak egy vagy két órát aludt, de azt úgy, mintha agyonverték volna. A Királynő szerencsére fáradhatatlannak bizonyult és az éjszaka folyamán rengeteg leckét követelt magának.

"Milyen kár, hogy reggel rögtön felkelt és nem lustálkodott egy kicsit az ágyban."

Sesshoumaru felkelt, félrehúzta a függönyt az ablak elől. Úgy becsülte, jócskán benne járhatnak a délelőttben, mivel Rina alattvalói már mind a ház körüli munkával foglalatoskodtak. Amióta megérkezett a Jég Birodalmába, a démon nem tudta meghatározni a nap segítségével a pontos időt, mivel hajnaltól estig alig változtott valamit a fény ereje. Mindig tompán, ködösen sütött, mintha fehér fátyol takarná. Most ráadásul a hó is esett.

"Hogy képes Rina mindezt elviselni? Nap nap után nem várja semmi, csak a hideg és a félhomály. Hogy tuja megőrizni az ép elméjét, mi több, hogy lehet ilyen körülmények között elégedett? Hogy lehet ilyen kedves és szerető egy Királynő, akit megátkoztak, hogy meleg nélkül élje el az egész életét?" - gondolkozott Nyugat Hercege.

Sesshoumaru megfordult, végignézett a szobán, amire előző este olyan kevés figyelmet fordított. Akkor csak Rinát látta. Most vette észre, hogy a Királynő milyen egyszerű körülmények között él. Habár a szobában látott kelmék drága anyagból készültek, mind elvékonyodtak már az idők folyamán.

Visszaemlékezett az ebédlőben látott kristályokra és ezüstre, itt viszont csupán egyszerű, közönséges fémből készült gyertyatartókat látott, a mosdótálat pedig agyagból égették. De az ágyat, a ládát és a szekrényt gyönyörű, faragott rózsák díszítették. Az asztal mellett mindössze egyetlen szék állt.

Nyomát sem lelte finom üvegcséknek, selyemnek, vagy apró csecsebecséknek.

Rina gondoskodott róla, hogy Sesshouomaru szobája megfeleljen a rangjának, ő viszont éppolyan egyszerű körülmények között élte az életét, mint bármelyik földműves.

"Ennél még az ágyasaim szobáiban is több díszt lehet látni" gondolta a démon. Majd a kandallóra pillantott és összeszorult a gyomra, amikor rádöbbent, hogy Rina a bútorait tüzelte el.

Emlékezett, hogy a vacsoránál ékszereket is viselt. Még most is fel tudta idézni, milyen fényesen ragyogtak a gyertyafényben. "De mi élvezetet találhat a gyöngyökben és a gyémántokban? Nem adhatja vagy cserélheti el őket és segítségükkel nem tud több ételt rakni az asztalra."

Egy gyémánt tüze nem képes átmelegíteni a fagyott csontokat.

Sesshoumaru megmosdott a vízben, amit Rina készített oda neki, és felöltözött.

A falon észrevett egy, a kortól megfakult gobelint. A művész a virágzó rózsakertet mintázta meg a selyemszálakból. Éppolyan volt, mint amilyennek Sesshoumaru elképzelte. Életteli, buja paradicsom.

Az ékkövekkel kirakott padon, a hatalmas, vadul és szabadon virágzó rózsabokor alatt egy női alak ült. A lába előtt egy férfi térdelt és egy szál vörös rózsát nyújtott feléje.

Sesshoumaru az ujjaival követte a mintát, miközben arra gondolt, az életénél is többet adna érte, ha átnyújthatna egy vörös rózsaszálat a királynőjének.

Egy szolga elkísérte Fumio szobájába, amin az ifjú más fiatalokkal osztozott. A lakótársai mind elmentek, Fumio pedig Rina mellett üldögélt az ágy szélén. Sesshoumaru magában megjegyezte, hogy a szoba nagyon kicsi, inkább csak egy kamra, de sokkal melegebb, mint az, amelyikben a Királynő szokta tölteni az éjszakákat.

Rina éppen azzal volt elfoglalva, hogy egy tányér erőlevest diktáljon a betegbe, miközben azon nevetett, ahogy Fumio különböző arcokat vág, hogy szórakoztassa.

- Béka!

- Nem, asszonyom. Hanem majom. Mint a könyvekben, amiket kölcsönadtál - vicsorította ki a fogát Fumio, mire Rina ismét felkacagott.

- Még egy majomnak is kell ennie.

- A majmok olyan hosszúkás, sárga gyümölcsöt esznek.

- Akkor tegyél úgy, mintha ez a leves hosszúkás, sárga gyümölcs lenne - emelte a kanalat Fumio szájához Rina.

Fumio elhúzta a száját.

- Nem ízlik.

- Tudom, hogy az orvosság egy kicsit elrontotta. De a kedvenc majmocskámnak mindenképpen vissza kell nyernie az erejét. Nem ennéd meg mégis a kedvemért?

- Csakis a kedvedért, asszonyom - sóhajtott nagyot a fiú, majd kivette Rina kezéből a tányért és kanalazni kezdte. - Ha megettem, kimehetek játszani?

- Holnap talán már felkelhetsz egy rövid időre.

- Asszonyom - és Fumio hangja megtelt rémülettel és bánattal. Sesshoumaru együttérzett vele. Emlékezett még, milyen rettenetes volt, amikor gyerekként ágyba kényszerült.

- A sebesült harcosnak teljesen fel kell épülnie, ha egy nap még csaeákba akar vonulni - szólalt meg a démon, és odalépett az ágyhoz. - Vagy nem katonásdit játszottatok, amikor a lépcsőn nyargalásztál?

Fumio bólintott, miközben megigézve nézett fel Sesshoumarura. Számára a démon éppolyan nemes és idegen volt, mint azok a történetek, melyeket eddig hallott, vagy olvasott.

- De igen, azt játszottunk.

- Nahát. Emlékszel rá, hogy az úrnőd három teljes napig tartott az ágyban, amikor sebesülten ideérkeztem? - ült le a démon az ágy szélére, majd előrehajolt és beleszimatolt a tányérba. - És velem is pontosan ugyanilyen erőlevest etetett. Kegyetlenség, de egy katonának sok mindent el kell viselnie.

- Fumio nem lesz katona - jelentette ki Rina határozottan. - Ő bárd.

- Ó - hajtotta meg a fejét Sesshoumaru. - Nincs is fontosabb ember egy költőnél.

- A költő még egy katonánál is fontosabb? - kérdezte tágra nyílt szemmel Fumio.

- A költők regéket mesélnek és dalokat énekelnek. Nélkülök nem tudnánk semmit sem.

- Rólad is költök egy regét, jó uram - kanalazta izgatottan a levesét Fumio. - Arról, ahogy sebesülten, haldokolva keresztülvágsz az Elfeledett Vidéken, míg végül az úrnőm meggyógyít.

- Ha befejezted, szívesen meghallgatom.

- Pihenés közben nyugodtan írhatod tovább - vette el Rina elégedetten a fiútól az üres tányért és megcsókolta a homlokát.

- Visszajössz még, asszonyom?

- Vissza. De most pihenj és álmodd tovább a regéd. Később majd hozok neked egy könyvet.

- Gyógyulj meg, ifjú költő - fogta meg Rina kezét Sesshoumaru, hogy kivezesse. - Korán keltél - jegyezte meg, amikor kiléptek az ajtón.

- Sok a tennivalóm.

- Féltékeny lettem erre a tízéves fiúra.

- Fumio nemsokára betölti a tizenkettőt. Csak kicsi a korához képest.

- Ennek ellenére nem etettél és nem csókoltad meg a homlokom, amikor már magamtól is fel tudtam emelni a kanalat.

- De te nem voltál ilyen áldott, jó természetű beteg.

- De még lehetek - csókolta meg a démon a Királynőt és legnagyobb meglepetésére Rina nem pirult el és félre sem húzódott előle. Ehelyett olyan szenvedélyesen viszonozta a csókot, ami azonnal felkorbácsolta Sesshoumaru vágyait. - Dugj be az ágyba és máris bebizonyítom.

Rina felkacagott és gyengéden oldalba lökte Sesshoumarut.

- Azzal bizony várnod kell. Sok a dolgom.

- Majd én segítek.

Rina arca ellágyult.

- Már így is rengeteget segítettél. De azért gyere. Majd csak találunk neked valami munkát.

Munkában pedig nem volt hiány. Nyugat Hercege azon kapta magát, hogy kecskéket és tyúkokat gondoz. Trágyát lapátol, vödörben hordja a havat a pislákoló tűzhelyre és talicskán tolja a fahasábokat a közös halomhoz.

Az első, munkával töltött napon olyan gyorsan kimerült, hogy az már nagyon sértette a büszkeségét. A gyógyulása alatt egyáltalán nem terhelte az izmait. Másnapra az egész teste sajgott.

De ennek is volt előnye, mégpedig az, hogy Rina saját kezűleg masszírozta végig különféle balzsamokkal. És ettől a szeretkezéseik is sokkal derűsebben folytak.

Rina az ágyban teljesen felszabadult, ilyenkor a tekintetében nyomát sem lehetett látni szomorúságnak. És a nevetése is gyakran felcsendült, amit Sessh oly szívesen hallgatott.

Lassan kezdte megismerni Rina alattvalóit és meglepve tapasztalta, milyen kevés bennük a keserűség. Inkább gondolt rájuk úgy, mint egy nagy családra és annak ellenére, hogy lusták és elkeseredettek is akadtak közöttük, vállvetve dolgoztak. Sesshoumaru rádöbbent, ezek az emberek megtanulták, hogy csak egymás segítségével maradhatnak életben.