Midayoi I.

Midoriko örököse

by Mido & Yume

17. Szövevényes múlt?

„Ne lepődj meg, ha éppen nincs kedve engedni, hogy beleolvass… te alakítottad ilyenné, én nem tehetek róla.
Most bizonyára nem érted mi is akar ez lenni… Midayoi, ez a te naplód, amire teljesen véletlenül találtam rá a legrégibb könyvek között. Körülbelül 500 évvel ezelőtt íródott, ám így sincs kétségem abban, a te alkotásod! Csupán a címe lepett meg…”

Mido elszakította tekintetét a füzet lapjaitól, és a nyugodtan pihenő naplóra pillantott. Gerincén arany jelekkel három szó állt: Midayoi – Kelet Nagyasszonya. Értetlenkedve tovább olvasott.

„Ezt a címet nem tudom hogyan értelmezni, hiszen Midoriko koránál régebbi forrásaink nem állnak rendelkezésemre, noha lehet meg tudnám fejteni… csupán egyetlen dolog lenne megfelelő magyarázat. A Sengoku-jidaiban élt még egy Midayoi nevű nő, akinek a naplója rejtélyes úton a család birtokába került… Valljuk be erre kevés az esély, s teljességgel megcáfolja az első bejegyzés… a dátum érdekes, úgy 30 évvel azután a kor után lehet, mint ahová te most tudsz átjárni, ám ez megingathatatlan bizonyíték egyben arra is, hogy ez a te visszaemlékezésed.

Nem tudom, a könyv éppen milyen hangulatában van, vagy gazdájának bármikor engedelmeskedik-e, de ha nem tudnál bele olvasni, idézek:

„Túl régen volt már ahhoz, hogy pontosan emlékezhessek, ám sosem fogom elfeledni a pillanatot, amikor először találkoztam vele… Rémálomból ébredtem a gyümölcsösünkben, még valahol a messzi jövőben. Azóta már persze tudom mit láttam akkor álmomban… A sors akarata volt hogy megtaláljam az Akaisekit, s birtokosaként átjussak a Sengoku-jidaiba. Továbbá az sem volt a véletlen műve, hogy pont Rinbe, és ő belé botlottam első kiruccanásom alkalmával a múltban. Megmentette az életem, és miután életveszélyesen megfenyegetett elvitt egy faluba, egy idős mikóhoz. Előtte viszont alkalmam nyílt ennek a szeleburdi édes kis tüneménynek a megismerésére, akit a mai napig lányomként szeretek.

Az idős papnő sejthette, hogy nem átlagos halandó vagyok, s mikor – ismét a sors fintora ként – pont akkor támadtak szellemek a falura az erőm, Midoriko ereje felébredt bennem…”

Kicsivel tovább is jutottam, ám a könyv nem mindig engedi, hogy olvassam, és sajnos nem mindig folytatja onnan, ameddig jutottam, nem halad időrendi sorrendben, ám sosem nyílik ki olyan eseménynél, ami még nem történt meg, vagy hamarosan, napokon belül meg nem történik. Eddig ennyit tudtam megállapítani róla. Szívem szerint magammal vittem volna most is, ám úgy gondoltam hasznodra lehet. A legutoljára olvasott bejegyzés azonban felkeltette a figyelmem…

Mesél egy Kagome nevű lányról, aki szintén a XXI. századból kerül a múltba, akivel megbeszéltétek, hogy miko erőtöket felhasználva próbáljátok tartani a kapcsolatot, mert a te Sesshoumarud és az öccse nem férnek meg… Úgy gondoltam, segítségedre leszek, noha nem tartózkodom itthon, mikor ezt olvasod…

Elhatároztam, kivonatolom a naplód, kitudja, még jól jöhet! Ennek jegyében most röviden ideírom neked a választ, a mentális kommunikációra, spirituális erővel rendelkező személyek között. Remélem hasznát veszed!”

Hosszú, legalább három oldalas bemásolt szöveg következett, aminek nagyját Mido nem tudta megérteni. Ám a kis füzet több mint hasznos volt számára. Hálás mosollyal gondolt nagyanyjára, aki ilyen előrelátó volt. A hosszas magyarázat után, csupán csak egy személyes sor következett:

„Jól döntöttél múlt éjjel! De most fordulj meg…”

Mido szinte automatikusan tette ezt meg, s eget zengető sikollyal ugrott arrébb vagy fél métert. Sesshoumaru kétségbe esetten lépett vissza, szemmel látható fájdalmakkal küzdve a fülében csengő sikolytól.

- Mióta állsz mögöttem? – kérdezte a rémületet épphogy csak pihegő lány.

- Pár perce… már egy fél órája várjuk, hogy méltóztass visszajönni. Nem túl tanácsos sokat ezen a helyen tartózkodni, ha nem akarod, hogy fény derüljön a kis titkodra…

- Jól van, bocsánat, megyek már, ne morogj… - Midayoi visszatette a kis füzetet egykori – jövőbeli? – naplójára, majd felkapva kis batyuját követte a férfit az átjárón át.

Az őszi napsütésben fürdő kis tisztáson Rin éppen Jakent nyaggatta, valamiféle színes virágokból álló koszorúval, melyből még vagy kettő pihent összefonva a táborhely közepén ropogó tűz mellett. Mikor felfigyelt a visszatérőkre megkegyelmezett szerencsétlen játszópajtásának és az érkezők irányába szaladt.

- Nézd Rin-chan, mit hoztam neked! – dobta le cuccait a lány, majd elő véve az ebédes dobozt megmutatta annak tartalmát.

- Hú, ez nagyon jól néz ki! – csapta össze apró kezeit a kislány, s készségesen nagyra nyitotta a száját, mikor Mido pálcikáival egy falatot tartott elé.

Halk nyammogással rágta meg, majd nyelte le azt, s csillogó szemekkel suttogta el megállapítását:

- Mido, ez nagyon-nagyon finom!

Mindketten letelepedtek a fűre, s ott folytatták az étkezést, testvériesen elosztva egymás között a különféle ételkéket, amik gusztusosan elrendezve kínálták magukat az ebédes dobozban. Az étkezés végeztével mindketten nagy adag forrásvizet ittak, majd jelentkeztek, az addigra valahonnan visszatérő nagyúrnál az indulásra.    

Felszállva hűséges sárkánylovukra, kis csapatunk egész délután észak felé repült, noha egyedül a taiyoukai tudta csak pontosan miért is. Rin és Midayoi, miután hamar megunták az alattuk elsuhanó tájak és a mellettük lebegő bárányfelhők tanulmányozását, halkan beszélgetni kezdtek. Mido még soha nem járt ilyen messze az átjárótól, ám úgy tűnt ifjonc útitársa egész jól ismeri a vidéket. Csivitelve mesélt az alattuk tovatűnő folyókról, hegyekről, melyekről talán Jaken mesélhetett neki néha.

A környezet hihetetlen ezerarcúságát és pazarságát mutatta nekik a szikrázó őszi délutánban; gondosan megművelt rizsföldek, takaros, apró házakból álló falvak, terjedelmes, dombtetején magasodó paloták, és végestelen hosszú, távolba vesző hegyláncok suhantak el alattuk. Aztán Sesshoumaru jelére ereszkedni kezdtek.

Egy terebélyes, tízparcellás rizsföld mellett értek földet, és innentől porosra taposott úton, gyalog mentek tovább. Midayoi továbbra is csodálkozva szemlélete a számára ismeretlen világot. Ehhez foghatót már csak könyvek lapjain, festményeken, régi elbeszélésekből ismert, a csend, a békesség a természet lágy közelségének összhangját. Nem sokkal alkonyat előtt elhaladtak egy falu mellett is, ahol emberek is feltűntek az idilli környezetben. Ám a lány tekintetét nem kerülhették el a félős, gyűlölködő pillantások, amiket a falusiak feléjük lövelltek, mikor munkájukban megtorpanva megnézték maguknak vándorlóinkat. Végül, mikor már közeledett az este Rin hangot adott aznapi utolsó sóhajának:

- Sesshoumaru nagyúr! Éhes vagyok! – nézett fel kérlelőn a youkaira.

A férfi pár pillanatig gondolkodott, majd az engedelmesen mögötte sétáló nőre pillantott.

- Mido! – nézett a lányra – Szerezetek valami élemet. Mi addig keresünk táborhelyet. Még alkonyat előtt érj be minket…

- Rendben! – Midayoi buzgón megragadta a kislány kezét, majd elindultak a távolban gomolygó füstoszlopok felé, melyek egy falu helyét mutatták előttük

Mikor elérték a csöpp kis települést, szembesülniük kellett az emberek bizalmatlan, gyanakvó pillantásaival, ahogy őket végig mérik, majd elfordulnak tőlük. Végül, bárhogy is próbálkoztak minden ember kitért az útjukból, így a lánynak muszáj volt egy halkan sugdolózó asszonycsoportosulás felé lépnie, információk hiányában:

- Gomen ne… Meg tudnátok nekem mondani melyik a falufőnök háza?

- Mit akarsz tőlünk idegen? – kérdezte az egyik nő kakasodó hangon.

- Papnő vagyok, - válaszolta végül zavartan Mido - és egy gonosz aurát keresek a vidéken. Elfáradtam, és a lányka éhes…

- Miko, ka? – húzta össze firtatón szemeit a szószóló asszony.

- Hai… nem ingyen kérném, ha valamivel megfizethetném…?

Pár pillanatig még méregették egymást, végül a bő kék hakama, a fehér haori, valamint a lány arcából sugárzó jóindulat elégségesnek bizonyult ahhoz, hogy higgyenek neki.

- Miko-sama! Bocsáss meg figyelmetlenségünkért! – hajoltak meg az asszonyok – Gyertek és kövessetek.

A nők a falu legnagyobb házába vezették őket, miközben hangosan újságolták minden egyes szembe jövő ismerősüknek, micsoda szerencse érte ismét falujukat a papnő felbukkanásával. Hírük előbb elérte a falu vezetőjét, így az idős férfi már háza előtt várta az érkezőket.

A vezető hajlott korú daliás termetű férfiú volt. Mikor meglátta a lányokat, formálisan meghajtotta előtte a fejét és bekísérte őket a szegényes faházba, mely így is a falu legimpozánsabb épülete volt. Ott feleségével ételt raktak a fiatalok elé, és csendben megvárták, míg azok végeznek az egyszerű rizsből és zöldségekből álló vacsorájukkal. Csak az evés végezte után szólították meg Midot.

- Miko-sama, olyan boldogok vagyunk, hogy itt vagy! A kamik kegyesek mihozzánk, hogy ily rövid idő alatt két papnőt is elküldtek felénk! 

- Ha tehetek értetek valamit…? – Mido tétován elmosolyodott zavarában.

- Jaj, papnő! Kérlek, áld meg a falut! – kiáltott fel az idős férfi, majd asszonyára pillantott s annak bólintását látva folytatta - Amióta ő elment, a nagy sötét aura után, folyamatosan támadnak a démonok minket…

- Kiről beszélsz jó ember? – kérdezte a lány kíváncsian, hiszen nem tudta nem észrevenni az utalásokat egy számára ismeretlen személyre.

- Egy másik miko! Gyönyörű ám nagyon szomorú… - lelkesült fel a falufőnök, ahogy felidézte a különös látogatót - Pár hétig itt lakott. Aztán elszállt felettünk egy szörnyen sötét aura, és ő elment utána.

- Valóban?

- Hai, miko-sama! Szomorú és hűvös természetű, ugyan akkor gondos és kedves volt, ám örökké szomorúan csillogtak a szemei. Azt mondta vándorol, hogy megtaláljon valakit és végezzen vele…

- Kikyou? – tette fel a meglepett kérdést a lány.

Maga sem értette miért, de azonnal a tragikus sorsú, feltámasztott papnő jutott eszébe, kiről Kagoméék meséltek.

- Igen, így hívták! Talán ismered? – kerekedtek el a férfi vékonyka szemei.

- Még nem, de elég sokat hallottam róla… Szóval követte a gonosz aurát?

- Igen, és azóta nincs nyugtunk.

- Rendben, megteszek amit tudok, te pedig cserébe mond el merre tűnt el Kikyou és a sötét aura!

A falufőnök hevesen bólintott, majd hálás hajlongásba kezdett. Mido zavartan felkelt és megfogva Rin kezét kisétált a házból. Ám odakint még kellemetlenebbül érezte magát, ahogy a főnök háza előtt gyülekvő kisebb tömegre pillantott. Minden szem őt figyelte, s mindegyikben babonás áhítat ült.

„Mi a fenét fogok csinálni?” – gondolta kényszeredett mosoly közben az ifjú papnő, miközben minden erejével kutatott a fejében, s próbált fényt vinni erejének s képességeinek sötét darabjai közé. Csak remélni merte, hogy Midoriko emlékszerű utasításai között megtalálja a megfelelőt. Végül félig improvizálva imába merült, s életre hívva a Vörös Ékkő pajzsát, annak erejéből olvasztott keveset minden egyes házba, s az otthon olvasott házi áldást mormolva imádkozott, hogy csekély kis ajándéka megvédje az itt lakókat az ártó szándékú youkaiktól és oniktól.

- Ez egy ideig távol tartja őket. Nem garantálom hogy örökre, de a kisebb szellemek bizonyosan más prédát fognak keresni! – mosolygott az addigra kíváncsian mellette toporgó faluvezetőre.

Ám még mielőtt folytathatta volna Rin méltatlankodva a keze után nyúlt, és halkan felé súgta:

- Mido, menyünk Sesshoumaru nagyúr után! Sokáig elmaradtunk!

- Persze-persze… azonnal indulunk, de ennek az információnak Sesshoumaru nagyúr is örülni fog!

- Köszönünk minden! – nézett az időközben összesereglett emberekre – De még egy kérésem lenne. Tudnának nekem egy erős íjat és tegezben nyílveszőket adni?

- Természetesen úrnőm! – hajolt meg a vezető és saját kezűleg hozta el a lánynak a kívánt dolgokat pár perc elteltével. Mido fejet hajtott köszönete jeléül miután felkötötte vállára a tegezt, majd újra a férfi szemébe nézett:

- Akkor megmondaná merre tűnt el az a jelenség? – kérdezte, de közbe már ölébe vette az egyre csak nyűgösöd és indulni vágyó Rint.

- Igen, úrnőm! Egyenesen a Szent Hegy felé. Teljesen az északkeleti irányba.

- Arigatou! – biccentett utoljára a férfi felé, majd sietős léptekkel elindult.

A falusiak még sokáig hálásan néztek utána, sokan integettek is. Aztán, ahogy elhagyták a falut s egyre közelebb értek az erdőhöz tudomásul kellett venniük, az este már nagyon közel. A Nap arany tányérja rég eltűnt a látóhatárt elálló hegyek mögött, s a szürkület kellemetlen borzongató érzésekkel kúszott be a fák közé. Mido alakot váltott és kapkodva Sesshoumaru illatát kereste az alkonyi szélben. Rövid keresgélés után rá is lelt, s betájolva magát elindult a friss nyomon, minek végén be is érte Jaken és Aunt egy parányi tábortűz mellett. A zöld kis démon először megrémült, amikor megpillantotta őket, de aztán rájuk ismert és eléjük futott:

- Sesshoumaru nagyúr azt mondta, táborozzunk le itt!

- Értem! – és letette a földre Rint aki Aunhoz sétált, hogy mellette kuporodjon le a tűz mellé – Mit mondott hova megy?

- Ostoba hanyou! – húzta fel az orrát a kis varangy – A nagyúr nekünk ez sosem mondja el!

- Jaken, vigyázz a nyelvedre! – villantak meg a yasha szemei, mire a szolga azonnal takarékra állította magát.

- Helyes, akkor megkeresem! – és már indult is volna, amikor nem bírva megállni, Jaken utána kotyogta:

- Szerintem nem kéne. Nem véletlenül ment egyedül. Neked Rinre kéne vigyáznod!

- Adott rá valamilyen utasítást, hogy ne kövessem? – kérdezte egyre jobban felmérgesedve a démonlány.

- Hát úgy is mondhatjuk, azt mondta vigyázz Rinre, és hogy ő legkésőbb hajnalra itt lesz!

Midayoi dühösen elfordult az okoskodó zöld démonocskától.

„Milyen eljárás ez, hogy csak így szó nélkül hátra hagy?! Nem babysitternek vagyok itt, hanem, hogy a Shikon gyönggyel foglalkozzak! Még azt sem mondta meg hova megy… egyszerűen, ez hihetetlen! Lesz hozzá egy-két keresetlen szavam, csak érjen vissza!” – gondolta a lány, miközben már be is lépett az erdőbe, tűzre való gallyakat gyűjteni.

Mikor kissé lehiggadva visszaért, Rin már Aun mellett aludt, és Jaken hortyogását is hallani lehetett valamelyik bokor alól. Mido még órákig ébren ült, őrködött és továbbra is mérgesen a tüzet piszkáltak. Órák teltek el így, de nem volt hajlandó engedni az álmosságnak. Ráadásul utóbbi helyett inkább csak az unalom környékezte meg egyre jobban. Így aztán eszébe jutott valami, amivel lekötheti magát és borsot törhet a kutyaszellem orra alá. Vagyis, hogy értesíti valahogy Inuyasháékat legfrissebb információjáról.

A gondolat szép volt és nemes, csakhogy a megvalósítás már korán sem ment olyan könnyen. Egyrészt csak töredékére emlékezett annak, amit a nagyi füzetében olvasott, másrészt sejtette, azt sem tudja tökéletesen végre hajtani, kezdve a meditációval. Gyermekkorában nagyanyja sokat fárasztotta ezzel, s belé is verte a lótuszülésben végrehajtott meditáció alapjait, ám az ő kalandozó, szeszélyes gondolatai sosem tudtak pontosan, s jól koncentrálódni. Így aztán enyhén reménytelennek bizonyult, hiszen nagyanyja sőt még édesanyja is órákat képes volt eltölteni ebben az állapotban, s előbbi volt, hogy napokig tisztította így elméjét.

Lopva körbe tekintett, s látván, hogy körülötte mindenki alszik rávette magát egy próbálkozásra, mondván maximum saját maga előtt sül fel. Kényelmesen meditációs ülést vett fel, karjait lazán ölébe ejtette, s visszakényszeríttette testét emberi mivoltába. Három mély lélegzettel szabályozta szívverését, s összekaparva gondolatait felidézte a füzetecskében olvasottakat, s annak megfelelően járt is el.

Először is elkellett jutnia addig a stádiumig, mikor koncentrációja kiteljesedik, s tudata képes kilépni földi porhüvelyéből. Hosszú percekig tartott, észre sem vette a homlokára kigyöngyöző verejtékcseppeket, ám egyszer csak azon kapta magát, olyan mintha nem csak hallaná Jaken és Rin szuszogását, olyan mintha ő szuszogna velük együtt. Csigalassúsággal, ahogy terjesztette ki tudatát megérezte az alvók elméjét, s lassan táborhelyük körül minden életet feltérképezett.

Újabb kínzóan lassú és hosszú percek teltek el, mire váratlan, villámcsapásszerű gyorsasággal szakadt ki egész tudata a földhözkötöttség állapotából, s csak egy vékonyka szállal kapaszkodva a testhez, szárnyalva bejárta a környéket. A lány megrészegedett a hirtelen jött csodás érzéstől, s csak miután vagy egy órát élvezte a testetlen lebegés, a békés egybeolvadást eszmélt rá, mi is volt igazi célja. Először nem tudta, hogy is foghatna hozzá Kagome felkutatásához, végül lassan a több milliárd megérintett elme között felismerte a különbséget, s váratlanul nem is olyan messze tartózkodási helyétől, két élesebben kirajzolódó lényt is felfedezett, s ahogy egyre jobban próbálta megközelíteni őket, lassan biztossá vált benne, hogy Mirokura és Kagoméra talált rá.

A dolog ismét nehezedett, hiszen elképzelése sem volt, hogy tudná felvenni a két spirituális személy tudatával a kapcsolatot. Kerülgette őket, gondolatban szólongatta őket, hátha reagálnak. Ám úgy tűnt alszanak, egyikük sem moccant hívó szavaira. Végső próbálkozásként közel engedte tudatát ahhoz a létformához, mely mögött a mikót sejtette, s leheletnyit összeolvadt vele, épp csak annyira, hogy megmutassa neki friss információit.

Nem is vette észre milyen szörnyen elfáradt, csak akkor eszmélt erre, mikor erőnek erejével kellett megfeszítenie elméjét, hogy a kapcsolatot megbontsa a lánnyal. Kitartó harccal tudatát visszavezérelte testébe, ám ahogy ez megtörtént ájulásként borult rá az álom mélységes, sötét világa.

Kagome felriadt. Döbbenetére Midayoival álmodott. Felült, megdörzsölte álmos szemeit és körbenézett barátain, akik békésen aludtak körülötte, csak Inuyasha ébredt fel a mocorgására.

- Mi baj? – kérdezte egy ásítás közben a hanyou

- Azt hiszem… - a miko elgondolkodva idézte fel az álmában látott és hallottakat – Azt hiszem, talán Mido üzenet… Valami olyasmit, hogy tudja hová ment Naraku.

- Tessék? – kiáltott fel kikelve magából a féldémon – És te ezt csak így mondod?

- Mi ez a zajongás? – ült fel riadtan és álmosan Sango.

- Az előbb Mido-channal álmodtam… azt mondta, Naraku északkeletnek tűnt el, Kikyouval a nyomában. És… és hogy a Hakurei hegynél bujkálhat!

- Ez most komoly? - kérdezte ébredezve a szerzetes – Bár ha jobban belegondolok, biztos vagyok benne, hogy egy finom női hang szólongatott álmomban…

A houshi látva a szellemirtó megrovó tekintetét inkább nem mesélte tovább éjjeli képzeletét.

- Ez remek hír! A Hakureizan csak párnapnyira van innen! – Inuyasha tettre késszen pattant fel.

- Jól van, nyugalom! Inuyasha, holnap elindulhatunk a Szent Hegyhez, de most aludjunk!

- Mirokunak igaza van, tartalékold az energiáid! – ásított nagyot Shippou.

- Jó éjszakát! – bólintott Sango, majd mindannyian ismét visszafeküdtek.

- Oyasumi… - dünnyögte utolsónak Kagome, aztán mindannyian álomba merültek.

Sem ők, sem a mérföldekre hulla fáradtan alvó Mido nem tudhatták, hogy rajtuk kívül még valaki belelátott kis bensőséges kommunikációjukba, noha eszébe sem jutott hallgatózni. Ám kíváncsisága eluralkodott rajta, még álmában is, mikor egy ismeretlen, határozott elme megérintette tudatát és tovasiklott felette. Így aztán nem tudta megállni, gondolatban felkereste az idegent, noha erre fel sem ébredt.

Kikyou nagyon meglepődött, amikor egy ismeretlen, még is ismerős nőt látott meg maga előtt, ahogy Kagoméhoz beszél. Rémülten ébredt a különös álom után. Egy fán aludt, körülötte lélekrablói tekeregtek fehér fényt árasztva kígyószerűen megnyúlt testükből.

„Kik voltak ezek? Az egyik az a lány, aki birtokolja a lelkem nagy részét, Kagome… De a másik? Hihetetlen ereje volt! És hogyan voltak erre képesek?” – ámult el, ahogy rájött, minek is volt néma tanúja – „Ez még nekem is csak ritkán sikerült… De most már tudom, ők is a Szent Hegy felé jönnek… Naraku, most hogy legnagyobb ellenségeid a nyomodban, vajon mit lépsz?„– húzta össze hideg, gyönyörűséges szemeit a papnő.

Folytatás következik…