Midayoi I.

Midoriko örököse

by Mido & Yume

14. Ajándék

Lassan sötétedett, a Nap utolsó sugarai is alábuktak a horizonton, ám még előtte egyszer, utoljára ezen a napon, hosszúra nyújtották az árnyékokat. A lány csendesen követte a démont az egyre szürkülő erdőben, némaságában hallgatta az alkonyodó természet neszeit, zörejeit, moccanásait, s csodálkozott milyen új dolgokat képes így észre venni. Nem haladtak gyorsan, de így is hamarosan elérték a meleg forrást, ahol a lányok nem sokkal ezelőtt vidáman fürdőztek. Itt Sesshoumaru az onsent tápláló csermelyre pillantott, majd balra fordult és elindult a folyást követve felfelé. Az alkonyati erdő csendjét csak ütemes lépteiknek halk, elenyésző zaja törte meg. Ugyan néhol még könnyed, dallamos madárfütty szállt a gallyak között, a legtöbb lény meglapult a közelükben, a számukra fenyegető erős aurákat érezvén. A yasha nem figyelte merre haladnak, csak akkor tértek vissza kalandozó gondolatai testébe, mikor egy, az esti párába vont kis nyiladékba értek ki. Továbbra is mellettük csordogált a meleg vizű csermelyecske, sekély kavicsos medrében.

A két alak továbbra sem szólva egymáshoz gyalogolt, mígnem a víz, s egyben az ő útjukat is méteres, mohás sziklatömb zárta el. A csenevész kis patak, itt minden erejét bele adva tört utat magának egy hasadékon, hogy alig kétméternyi magasból alázuhanhasson. Az apró zuhatag kristálycsengettyűk hangjához hasonlatos csilingeléssel csobbant bele medrébe, hogy ott sietve, locsogva folytathassa útját. A youkai egy hanyag mozdulattal a szikla tetejére lendült, s egy pillanatig úgy tűnt nem is törődik a mögötte tanácstalanul álldogáló nővel. Ám végül válla felett visszatekintve azért, és oda szólt a kínjában egyik lábáról a másikra álló lánynak:

-                Nem jössz?

-                Hát, ha tudnák… nem olyan könnyű az!

-                Próbáld meg!

Mido párszor próbaképpen rugózott egyet-kettőt, mire páncéljai tompa nesszel összekoccantak, végül összeszedve bátorságát elrúgta magát, és guggolva földet ért a szikla tetején. Démoni formájában korántsem volt ez olyan nagy feladat, csupán nem volt hozzá szokva a gondolathoz, hogy neki egy ilyen mozdulat sikerülhet. Youkai ként teljesen más kaliberű erők dolgoztak izmaiban, s ezen formájában sétájuk során megfigyelhette az erdő hangjait, illatait, melyeket gondosan elraktározott memóriájában.

Noha ugrása egész kecses és sikeres volt, az idő foga már megvájta a követ lábai alatt, észrevehetetlenül porhanyóssá tette. Midayoi elégedetten egyenesedett fel, örülve a sikeres érkezésnek, ám ugyanabban a pillanatban elindultak lábai alatt a sziklatörmelékek. Rémületében becsukta a szemét és sikítani akart, de mint ahogy az ilyenkor lenni szokott nem tudott, csak tátogott, hang nem jött ki a torkán.

Aztán hiába is várta, nem érzett fájdalmat. Kétkedve kinyitotta a szemét és lenézett a lába alá, hol csak méterekre az előbb elhagyott zöld gyep látszott. Valami oda nem illő nyomást érzett a derekánál, ettől ösztökélve feljebb emelte a tekintetét. Egyből felismerte a szürkés vértet, amihez saját páncélja feszült, s a hófehér haorit mely takarta az erős kart, ami továbbra is megtartotta. Dacosnak szánt mozdulattal felszegte a fejét és a taiyoukai gyönyörű szemei néztek vissza rá. Ott lebegetek mind ketten a párkány mellett, a biztos talajtól jó párméternyire.

Sesshoumaru fél karjával magához szorította a yashát, így tartva meg őt is a levegőben. Az apró ijedség után egyikük sem mozdult, csak fürkészve nézték egymást a lassan kelő Hold ezüstös fényében. Mido úgy érezte, hirtelen nagyon meleg lett. Mintha valaki a hőmérsékletet egyik percről a másikra 40 fokra állította volna. De nem moccant meg, csupán figyelte a különös, elbűvölő sárga szemeket, és a bennük sötéten csillogó fekete íriszt. Valamiért a férfi sem akart megmozdulni, pillantása tökéletesen összekapcsolódott a bordó, aranyló cikk-cakkokkal ölelt sötét pupillájú szemmel. Kellemes érzésnek találta a nő közelségét, aki ugyan annyira vonzotta, mint amennyire taszította akaratos, konok halandó viselkedése.

Oly közel voltak, hogy arcukat csupán elenyésző centiméterek választották el, és mintha ez a távolság is csökkeni látszott volna a remegő holdfényben. Aztán a démon megmozdult, megtörte az idilli látszatot és nagyon halkan megszólalt:

-                Nem véletlen hoztalak ide. Itt nyugodtan beszélhetünk és tisztázhatunk egyet s mást… – azzal behúzta Midot a sziklapárkány fölé.

A lány megérezte csizmái alatt a talajt, de még ugyanúgy érezte a derekán az erős kéz szorítását is. Sesshoumaru kimért lassúsággal engedte el őt. Még mielőtt teljesen szétváltak volna, meglepetésszerűen, fölöttük a tarkán hímzett éjjeli égen elfutott egy vörös fényű hulló csillag. Mindketten felemelték a fejüket, és arra néztek amerre a kis futó jószág eltűnt.

- Most kívánni kéne valamit – jegyezte meg halkan a fiatal miko.

Sesshoumaru újra a lányra pillantott. Hosszan nézte a tüzes, fénylő szemeket, majd elmosolyodott, a gyermeteg babona hallatán, ami a hullócsillaghoz kapcsolódott. Váratlan mosoly természetessége, egyenesen megdöbbentette a nőt. Még sosem látta a taiyoukait mosolyogni, de el kellett ismernie kimondottan jól áll neki ez a cselekvés. Önkéntelenül, visszamosolygott, feledve nem is olyan régi bosszúságát, s közben legyőzve a késztetést, hogy megérintse e tüneményes jelenség tulajdonosát.

-                Gyakrabban mosolyoghatnál… Ha érdekel, egész jól áll… – szólalt meg oly csendesen, hogy hangját majd elnyelte a víz csobogása.

De ez a hang más volt. Már a legelső alkalommal feltűnt neki, démoni formájában kissé más zengést, különös csilingelést kap hangja, ám most majdhogynem bujának és nőiesnek vélte azt. Kijelentését csend követett, újra elmélyülten tanulmányozták egymás szemeit, arcát, s próbálták megsejteni a másik gondolatait. Aztán hírtelen megtört az idilli pillanat.

Mido érezte, hogy a démon végleg elengedi őt, a keze lesiklik a derekáról. De nem lépett hátrébb, csak egy szívdobbanásnyi idő és egy mély sóhaj következtében. De ez a sóhajtás felkeltette a lány figyelmét, mivel feltűnően túl sok érzelem rejlett mögötte.

Az alkonyati homályban hirtelen szakadt vége a sziklapárkánynak, melyen folytatták útjukat a férfi vezetésével. Sesshoumaru pár lépéssel előrébb haladt, így mikor Mido beérte a szellemet, ámulva fedezte fel a gyönyörűséges tavacskát, ami a szeme elé tárult a sűrűsödő holdfénysugarak játékában. Kis gömbölyded, azúros színű sziklákkal szegélyezett gőzölgő tó partján álltak.

Körülöttük hosszú métereken át csak a csillogó vízfelszín, és az azt körül ölelő sötét erdősáv látszott. A tóban váratlanul bukkantak fel nagyobb, érdekes formájú sziklák, s ugyan ilyenek feküdtek elszórtan a selymesen smaragd zöld fűben is, ami a pár méteres sávon át kísérte az onsen partját. Szeptember végéhez képest itt minden olyan zöld volt, mint ha csak épp most érkezett volna el a tavasz, az idő itt megfiatalodott s megszépült.

-                Ez nagyon gyönyörű! – suttogta Mido halkan az ámulattól elkerekedő szemekkel.

Ugyan nem kapott választ, de az apró biccentés bizonyára arra utalt, hogy a férfi is egyet ért kijelentésével.

 „Meg kell hagyni, van szép érzéked!” – pillantott fel társa arcára a yasha – „De vajon miért hoztál pont ide? Kissé túlontúl romantikus ez a mi kapcsolatunkhoz… Minden esetre nem bánom, hogy itt vagyunk!” – és elfeledkezve magáról kajánul elmosolyodott.

-                Mit mosolyogsz? – kérdezte kíváncsian Sesshoumaru.

-                Nem lényeges! – Mido elfordította a fejét, de nem tudta letörölni az arcáról a huncut kis mosolyt.

-                Azért hoztalak ide, hogy beszélgessünk. Valójában nem állt sosem szándékomban egy halandóval közösködni, vagy társ ként tekinteni rá, de úgy határoztam veled kivételt teszek – a férfi az égre tekintett.

-                Ezt örömmel hallom! – válaszolta jól érezhető gúnnyal a papnő.

A szellem nem foglalkozott a cserfes válasszal, leugrott a szikláról és csobbanva ért földet a térdig érő vízben. Mido újfent magasnak találta a sziklát, ezért inkább leült, hogy majd óvatosan leereszkedik, de az erózió itt sem kímélte meg jobban az anyagokat. A kőpárkány egy része leomlott, és a lány hangos csobbanás kíséretében lepottyant a vízbe. Így aztán a következő pillanatban már ott ült derékig vizesen, kalimpáló lábakkal és meglepett arccal a szikla tövében. A youkai, szerencsétlenkedését látva alig tudott komoly maradni.

- Egyáltalán nem vicces! – dohogta sértődötten Mido.

Egy váll rándítást kapott válasznak – jelezve vicces, nem vicces, de nevetséges az ügyetlenkedése – majd a férfi szó nélkül a kezét nyújtotta, hogy felsegítse őt. A mozdulat közben mind a ketten ledöbbentek.

„Az egy dolog, hogy kedves akarok lenni hozzá… Semmi kedvem háborús övezetben élni amíg nem végzek Narakuval. De azért ennyire nem kéne figyelmesnek lennem, hiszen csak egy hanyou!” – gondolta Sesshoumaru, miközben az is megfordult a fejében, hogy nem húzza fel a nőt, ám ez még is csak gyermeteg és szánalmas megoldás lenne, s valahonnan érezte, nem is tenné meg. Túl puhán, túl lágyan simultak tenyerébe a miko karcsú fehér ujjai – „Kár, hogy ennyire vonzónak találom…Főleg így…” – húzta el a száját alig láthatóan megállapítása után a férfi, majd talpra húzta a démonlányt.

„Ebbe meg mi ütött? Mi ez a nagy figyelmesség… Gyanús vagy te nekem…”- húzta össze sötét gondolataira szemöldökeit a Mido – „Csak tudnám, miért keresek én mindenhol hátsó szándékot?” – végül mosolyogva megköszönte a segítséget.

-                Domou arigatou gozaimasu…

-                Nem kell megköszönnöd. Úgy is tartozok eggyel a tegnapiért… - felelte a lehető legközönyösebben a férfi – Ha akkor nem teszed amit, mára már több mint valószínű, hogy Naraku része lennék.

-                Hogy mi? – kérdezett vissza Mido értetlen fintor kíséretében.

-                Nem ez az első, – kezdte a taiyoukai a kis mesét, amivel hajlandó volt betekintést engedni a lánynak életébe, miközben elindult a part felé – már máskor is megpróbálta. Szüksége van egy kifejlett démoni erőre. Kölcsönösen vadászunk egymásra. Tegnap, el kell ismernem, hogy jól jött a segítséged…

-                Huh… értem. – válaszolta pár pillanat múlva a miko - De ez akkor is szörnyű. Hallottam a lányoktól miket művelt az a korcs; Inuyasha és Kikyou, Miroku és a Kazaana, Sango és az öccse, a faluja, az egész családja! Most meg még ez is… - dohogta a démonlány – Komolyan, lassan utálni kezdem ezt az alakot!

Pár lépésig homokos föveny szegélyezte a tavat, majd az iszapos föld szemcséi között felbukkantak az üde zöld fűszálak. Néhány méter múlva, a fű már nem csak bársonyosan puha, és smaragdszín volt, hanem jó tizenöt centiméter magas is. Felérve a partsáv emelkedésén végül, mintha csak megbeszélték volna, egyszerre ültek le egy öreg, szürkés szikla tövébe. Mindketten a vízen tündöklő ezüsthidat figyelték.

-                Midayoi! – kezdte a démon – Szeretnék pár dolgot megtudni… például, hogy hogyan tűnt el az a rengeteg sérülés rólam? Vagy egyáltalán, hogyan maradhattam életben? Hogyan kaptam vissza az erőm? – Sesshoumaru szokásától eltérően mohón várta a választ, így sietve hadarta el kérdéseit – Vagy csak álom volt az is, hogy halandó lettem pár órára?

Az utolsó gondolatra aztán még jobban összefutottak a finom vonalú szemöldökök, groteszk kis folttá zsugorítva a youkai homlokán a sarlóhold alakú jegyet.

-                Hát… röviden, tömören… használtam Midoriko erejét! – vágta a rá a fiatal nő fülig érő büszke mosollyal.

-                Te gyógyítottad be a sebeimet? – nézett a lányra a démon, ám szemeiben látszott, nem lepi meg teljesen a válasz.

-                Igen, és, hogy minden kérdésedre válaszoljak; tényleg emberré változtál, és valóban úgy nézett ki, hogy nem éled meg a hajnalt. De a sors másképp akarta, és voálá! Itt vagy! – mosolygott rendíthetetlenül társára a yasha – Viszont valami feltűnt… gondoltam rá, hogy visszaadom neked, habár nem biztos, hogy zökkenőmentesen menni fog…

-                Mire gondolsz? – kérdezte érdeklődő pislogással a férfi, a bizakodó, le nem hervadó mosoly láttán

A lány feltérdelt és a démonra pillantott.

- Vedd le a páncélt, a haorid és a yubant! Egy-kettő! – csapta össze tenyereit, társa értetlenkedése láttán.

Sesshoumaru felhúzta az egyik szemöldökét. Aztán végül a másikat is. De az az őrjítően vonzó, édes kis mosoly még mindig ott játszott a finoman csücsörítő, meggyszín ajkakon, s ez a gesztus előbb lendítette mozgásba tagjait, mint hogy elméje megformálhatta volna, a kétkedő kérdés szavait:

-                Nem gyors ez egy kicsit… neked? – kérdezte olyan ártatlanul közönyös hangon, mintha csak éppen az időjárást hozta volna fel témának, de közben azért szorgalmasan szabadult felsőruháitól

A csücsörítő kis ajkak, hirtelen mintha színtelenebbé váltak volna, ahogy tulajdonosuk felháborodásában összeszorította őket. Ennek következtében a szemekből kiveszett a bíztató csillogás, s csak rosszallás maradt. Midayoi nem tért magához az utolsó szavaktól. Mondani akart valamit de nem igazán tudta, hogyan is fejezhetné ki felháborodását, amit az előbbi aljas gyanúsítás felett érzett. Egy tétova ötlettől maga mellé emelte széttárt karjait, végül megbotránkozásának a legegyszerűbben adott hangot.

-                Sesshoumaru… - húzta el vészesen hosszan, és vagy egy oktávval mélyebben a saját hangszíne alatt a férfi nevét – Úgy még is minek nézel te engem?!? Egyáltalán honnan merült fel ez az elképzelés a fejedben… - a pillanatnyi vészes csendben a szellem már megállapíthatta, enyhén félre értelmezte a kedvesnek szánt gesztust – Hogyan mertél arra a következtetésre jutni, hogy én le akarok feküdni veled?

Hát igen… Ha úgy egy hete valaki azt mondja nekik, hogy ezen az éjszakán, a másik társaságában, egy onsen partján erről fognak vitatkozni, hát bizonyára elmebetegnek titulálják az illetőt. Ám még csak az is abszurd lett volna, ha akár két nappal korábban valaki felveti, hogy köztük valaha felmerül ilyen téma. Egyáltalán a téma gondolata!

-                Hát pedig nagyon úgy hangzott! – vont vállat teljes közönnyel a démon – Félre érthető volt, nem az én hibám…

Mido válaszolni akart, ám nem igazán tudta mit mondhatna. Meg kellett egyeznie magával, ha kicsit perverzebbre engedi a fantáziáját, akár tényleg elképzelhetővé válhatna, hogy valóban félre érthető módon fogalmazta meg a szándékát. Azért látványosan duzzogva elfordult a férfitől, mire az szatirikus kérdésével megtörte a beállni készülő csendet:

- Akkor most ezért vetkőztem le?

Mido háta megremegett, - egy pillanatra nem lehetett tudni nevetés, vagy dühroham jele ként – és egy „Baka hentai!” kiáltással, meglendített jobbját, hogy aztán tenyerének szép piros lenyomatával ajándékozza meg ezt a „perverz démont” aki miatt ilyen helyzetbe került. Addigra már pipacs piros volt az arca, nem is csak a méregtől, hanem attól is, hogy valóban megértette mit is gondolt róla a youkai.

Ám most Sesshoumaru jóval gyorsabb volt, játszi könnyedséggel elkapta a felé lendülő kis kezet, s sarkairól térdére rántotta a lányt. Dühösen meredtek egymásra, miközben észre sem vették, hogy az orruk majd összeér.

Pontosan ugyan ebben a percben két kis alak felküzdötte magát a szikla párkányra. Lihegve, kifáradtan ültek le a málladozó kőre. Az egyik, emberibb kis árnynak hosszú haja és rövid kimonója volt, a másik enyhén groteszk figura kezében pedig egy furcsa botot szorongattak. Mind ketten éppen néma csatát vívó főhőseink felé pillantottak és abban a percben megdermedtek. Végül a kislány szólalt meg először:

-                Látod Jaken-sama mondtam, hogy nem kéne zavarnunk őket!

-                De én azt hittem tovább akarnak menni…

-                Nem hagytak volna itt minket szó nélkül. De szerintem nem kéne, leskelődünk, kettesben akarnak maradni! – mosolygott a kislány és már ereszkedett is vissza a sziklán.

-                Ugyan, kettesben! Rin, már megint buta vagy… mit akarna az urunk egy ilyen nőtől… - zöld kis gnóm még egyszer a két alak felé nézett, a hosszú ezüsthajú férfire és a dühös, gyönyörű hanyou nőre.

A kép, amit látott éppen, hogy meghazudtolta szavait, ám ő rendíthetetlenül kitartott véleménye mellett.

Mido meg sem tudott szólalni. Sesshoumaru erősen, ugyan akkor gyengéden kapta el a csuklóját. Aztán a néma harc megunásával leengedte a kezét. A démonlány a pillanattól elvarázsoltan, csak nézett a youkai szemében és elfelejtette a külvilágot. Elfelejtette, hogy hol van, mért van itt, az előbbi haragot, mindent… Csak bámulta a bűvös, arany szemekben játszó fényeket, az érzelmek futó, tovatűnő megjelenéseit. Ha jobban figyel, rájöhetett volna, a vívódást látja, ami azokban a pillanatokban a férfi fejében és lelkében játszódtak.

El kellett ismernie, váratlanul még vonzóbbnak találja a lányt. Annyira, hogy ez még saját magát is meglepte. Mindeddig nem mutatott túlzott érdeklődést fajtája nőtagjai iránt, csak futólag foglalkozott velük, ha nagyritkán visszatért a palotába, amit megpróbált nem sűrűn megtenni. Nem akarta őket kihasználni, egyszerűen egyik sem érdekelte jobban, egyikben sem talált semmi különlegeset, valamit, amire azt mondhatná ez fogott meg benne. Testének olykor feltűnő vágyainak kiélésére tökéletesek voltak, de a legtöbbet egy tartalom nélküli, üres, kívülről gyönyörűen megmunkált, szépen festett vázához tudta csak hasonlítani. Aztán most, teljesen váratlanul jött ez a lány, aki ráadásul nemhogy jóval rangja alatti, még félvér is. És vele együtt ez az értelmetlen, bolond késztetés…

Sesshoumaru, bármennyire is megpróbálta félre magyarázni, nagyon jól tudta, az évek súlya lapul a háttérben. Akár mennyire is nem törődik az idővel, vagy az idő múlásával, most akaratán kívül ez az idő érkezett el valami fontoshoz az életében, noha semmi kedvet nem látott eféle történésekhez.

A taiyoukai megpróbálta nem megérteni saját magát, vitába szállni minden ösztönből jövő késztetésnek, de aztán a csillogó bordó szemek, az újra pajkosan lebiggyedő ajkak, a látóterébe kerülő, a női páncél alatt jól sejthető mellek eltántorították elképzeléseitől. Be kellett hódolni annak a gondolatnak a súlya alatt, hogy valami érdekeset, valami újszerűt talált ebben a nőben. És bele kellett törődni ehhez a gondolathoz édesen társul a vágy, ami – maga sem értve hogyan – hírtelen ott lebegett érzései között.

Mido meglepődött, mikor a sokadik perc eltelte után egyszer csak húzást érzett a kezén, minek hatására, térdein támaszkodva előre dőlt. Nem tudta mit gondoljon, amikor váratlanul egy határozott ölelésben találta magát, ráadásul pont annak a férfinak az ölelésében, akitől ezt a legkevésbé várta, s akitől a legjobban megdobbant eddig a szíve. Sesshoumaru lehunyta a szemét s miközben próbált nem gondolni semmire sem mélyen magába szívta a puha, vöröses fényű, selymes tincsek illatát. Tudta, hogy ezzel is saját magának ássa azt a bizonyos, sötét, vak vermet, de közelről, mélyről akarta érezni azt az aromát, ami képes volt ennyire elvenni az eszét.

A yasha meglepődött, de nem ellenkezett. Váratlan, de ugyan annyira kellemes is volt az érzés, ami bejárta tagjait a férfi érintésétől. Így ültek két szívdobbanásnyi ideig, majd a lány karjait felemelve viszonozni kezdte az ölelést.

A percek teltek, semmi egyéb nem történt. Mido kellemesen zsibbadt állapotba került, arcát az erős vállakra fektette, miközben újra mélyen elraktározta magában a férfi illatát. Nem értette, hogy lehet valami, kézzel alig fogható, emberek számára oly töredékesen ismert dolog ennyire beszédes, ennyire felkavaró. Gondolatainak menetét csak egy halk kérdés törte meg:

-                Mért sírtál múlt éjjel? – kérdezte a férfi, meglepően lágy hangon.

Mido felé fordította a fejét, de nem bontakozott ki az ölelésből:

-                Hát nem egyértelmű? – kérdezte kissé csodálkozva – Tudom, hogy nem szorulsz rá, de én féltettelek! Azt hittem… – ismét elfordította az arcát, de nem fejezte be a kimondásra váró gondolatot.

-                Tudod, te voltál az első, aki értem sírt… - jelentette be, még mindig érzelem mentesnek tűnő hangon Sesshoumaru.

-                Ez csak azért van, mert te nem engedsz közel magadhoz senkit!

-                Nem szoktam vágyni senki közelségére… és a sírás sem hat meg. Egyszerűen nem értem miért sírtál, értem. Hiába van benned vér az én fajtámból, emberek neveltek, emberi érzések irányítanak. Gyűlölnöd kéne, vagy legalább rettegned. Amióta világ a világ az én fajtám uralkodik, kihasználja, elnyomja a tiedét… akkor meg te hogyan tudtál aggódni értem?

-                Alig tudok valamit a youkaik és az emberek közt lévő különbségekről. Így ez számomra nem akadály, főleg, ha valaki olyanról van szó, akit egészen megkedveltem – ésszerűnek hangzott a felelt.

-                Nem tudom megérteni… régen sem tudtam. Hogyan kedvelhet meg egy hito egy youkait… - morogta a férfi, majd gondolatban hozzá tette – Izayoi, Rin, te… - Ez csak is azért lehet, mert semmit nem tudsz rólam, mert nem tudod miket tettem! – Sesshoumaru nagylevegőt vett, hogy folytassa, de a lány pár szó után közbe vágott – Ha csak bármit is tudnál rólam egyszerűen gyilkosnak neveznél és…

Mido gyorsan kibújt a még mindig meglévő ölelésből. Valahogy természetes volt mindkettőjüknek, hogy továbbra is így beszélgetnek. Szinte már el is feledkeztek a testi kontaktusról. A yasha felemelve jobbját, mutató ujjának halvány érintésével a férfi ajkain elhallgattatta démont.

-                Csss!  - susogta összeráncolt szemöldökkel – Nem érdekel! Nekem az számít, hogy velem eddig rendes voltál, tanítottál, és nem fordultál el és hagytál magamra. Mert megtehetted volna, de ehelyett törődést kaptam tőled.

-                Törődést? – kérdezett vissza a férfi grimaszolva.

-                Igen! Nem fogom elfelejteni, hogy mellettem voltál, miután megkaptam a miko erőm. És most ezt a törődést szeretném meghálálni! Visszaadok valamit, ami még jól jöhet!

Sesshoumaru kisseb tétovázás után elhelyezkedett a sarkain, és várta mi következik. Mido ellazította vonásait, majd vöröses derengés mellett leolvadt alakjáról a vért, s pár pillanat múlva halandó formában ült a szellem előtt. Még mielőtt a férfi meglepődhetett volna, a lány előre hajolt, és lehúzta vállairól a szétnyitott yubant, s kezei csonka bal karjára tette. A szellemnek nem maradt ideje tiltakozni.

Titokzatos, halványan derengő fény járta körbe a kis fehér kezeket. Az érintés egyszeriben majdhogynem forróvá melegedett, majd valami hihetetlen dolog kezdett történni. A férfi elkerekedett szemekkel bámulta, ahogy csonka karja – melyet Inuyashának köszönhetett – egyszerre csak elkezd újraformálódni a gyógyító kezek között. A lány szeme végig csukva volt, nem is figyelte mit csinál. Ám lelki szemei előtt látta az egész folyamatot, ahogy a végtag formálódik ujjai között, feltűnnek rajta a páros démoni jegyek, majd irritáló zöld fény kíséretében a karom hosszúságú körmök.

A megmagyarázhatatlan, gyönyörű jelenség fénye még pár pillanatig ott izzott a helyére forrt végtag körül, majd kellemes fájdalommal hasított a zsibbadtság érzése a démon idegeibe, mire automatikusan megmozgatta balján az ujjakat. Karjáról még mindig döbbenettől fényes szemeit a papnőre emelte, ám nem találta a szavakat meglepetésében.

- Remélem, sikerült kellemesen meglepnem téged! És élvezed annyira, mintha mást adtam volna… – fáradt, ironikus kis mosoly villant a nő arcán, majd sóhajtva előre görnyedt.

Még pár percig néztek egymásra, vagy a csodásan visszatért karra, aztán a lány végső, már nem palástolható kimerültségében észre sem vette, ahogy előre dől. Sesshoumaru még időben kapcsolt, és a már félig szendergésbe merül, lányért nyúlt, majd könnyedén magához húzta és vele együtt eldőlt az illatos puha fűben. Jó érzés volt, hogy újra, tökéletesen teljesnek tudhatta testét, s ettől az ajándéktól mérhetetlenül boldog lett. Ez, az ilyen intenzíven és tisztán csak néha hozzá társuló érzés pedig felmelegítette a szívét.

-          Köszönöm… - súgta a félig mellette, félig rajta fekvő lánynak, ám az addigra a kimerültségtől mélyen aludt.

Folytatás következik…