Midayoi I.

Midoriko örököse

by Mido & Yume

11. Sebesülés

A fény elült, csak a por kavargott még sokáig, kitartóan. Midayoi kezében még ott volt az íj, amikor első döbbenetén túl jutva kimerte engedni eddig bent tartott levegőjét. A házból döbbenten figyelték az eseményeket, majd egy vékony kislányos hang felzokogott:

- Sesshoumaru nagyúr!

A fiatal papnő abban a pillanatban, mint aki megőrült, eldobta az íjat és rohanni kezdett. Ahogy közeledett már látni vélte a földön fekvő alakot. Amint odaért, mellé rogyott és elkapta a férfi ingje nyakának maradványait, majd feltornázta a koszos, sebekkel tarkított arcot az ölébe.

A rémült mozdulatlanság elmúltával mindenki követte a példáját, a házból egy személyként rohant ki az összes ember. Már távolról tudták, semmi jóra ne számítsanak, mivel az idő közben kiabálva a férfit szólongató lány szavaira semmilyen válasz sem érkezett.

Valóban szörnyű látvány fogadta őket, a földön a szélpengék 2-3 méteres gödröt hagytak. Sesshoumaru páncélzata darabjaira törve, szétszórtan hevert a mély, tátongó kráter körül, a Toukijin méterekkel arrébb, a földbe fúródva csillogott. A démon testén a ruha, cafatokban lógott, mellette egyre növekvő vértócsát tápláltak sebei.

Mindenki rémülten megállt, jó pár méterrel a kráter széle előtt. Mire oda értek, már a lány sem kiáltozta eszeveszetten a youkai nevét. Addigra a yasha arcán, a portól sötétlő könnycseppek indultak alá.

-                Sesshoumaru… ugye csak hülyéskedsz? – kérdezte buta mosollyal az eszméletlentől.

Rin ereszkedett le először a mélyedésbe, ám nagyura mozdulatlan teste láttán hangosan, keservesen sírni kezdett. Másodiknak Kagome mozdult meg, a zokogó gyermekhez lépett, letérdelt hozzá és magához ölelte de érezte, hogy az ő szemei is egyre jobban elhomályosulnak. Végül Inuyasha is közelebb lépett és ordítani kezdett de úgy, hogy még a lányok is abbahagyták a sírást:

-                Sesshoumaru! Te beképzelt, nagyképű állat!!! Hogy képzeled, hogy csak úgy meg mersz halni? – félrelökte Midot és felrángatta ülő pózba a bátyját – Annyira szánalmas vagy, hogy úgy halsz meg, hogy közben szánalmas embereket és korcsokat védesz?!? – ordította és közben eszeveszetten a férfi testét rázta.

A következő pillanatban, pedig akkora maflást kapott a démontól, hogy vagy egy métert repült. Mindenki döbbenten nézett a jelenetet. Sesshoumaru visszahanyatlott a földre, de már hangosan zihált és kinyitotta a szemét. Ebben a pillanatban mindenki egyöntetűen fellélegzett, de ugyan akkor elképedve nyögte ki a beszívott levegőt.

A youkai haja fekete volt, a méregcsíkok eltűntek az arcáról, fülei normálisak lettek. Ő is megsejthette a változást, mert felült és rémülten meredt a szemébe lógó ébenfekete tincsekre. Ám még mielőtt tényleg megrettenhetett volna, Mido könnyektől áztatott arccal a nyakába borult. Karjait a sebesült köré fonta és szorosan magához ölelte, az ámuló tömeg előtt és újra sírni kezdett.

- Baka… én meg már azt hittem…

A kis csapat pedig, szinte egyszerre kezdte vizsgálni a csillagokat, vagy kezdtek beszélgetni valami hírtelen jött érdekes témáról csak, hogy ne nézzenek a szellem, és a nyakában csüngő lány irányába.

Sesshoumaru némán, meredten bámult maga elé. Érezte a lány könnyeit, ahogy arcáról az ő arcára csöppennek, amin a puha forró ujjak nyugodtak és remegve simogatták a bőrét. Fejét a nő mellkasán pihentette, ahogy az magához ölelte így félig ültében. Pár kócos, portól ragacsos fekete hajszál a szemei elé lógott, de ez most ugyan annyira nem zavarta, mint hogy a miko ilyen hevesen öleli magához. Közvetlen közelről érezhette a lány bőrének melegét, csendben hallgatta a zaklatott szívverést. A törékeny test az övéhez simult, nem törődve azzal, hogy a saját ruháját is összevérezi, szorosan ölelte a démont. Forrón kellemes érzés járta be tagjait.

Így ültek ott még percekig, a kis csapat szálingózni kezdett vissza, a falu felé. Sesshoumaru egyszer csak arra lett figyelmes, hogy Mido mellett valami pici is még a testéhez bújik. Odanézett és a hatalmas könnyes szemekkel Rint látta. Erőtlenül elmosolyodott, majd halkan Mido füle mellett megszólalt:

- Nyugodjatok meg! Engem nem olyan könnyű megölni…

Leírhatatlan érzés volt. Volt végre valaki ezen a földön, akinek tényleg fontos volt, aki sírt érte. Valakik őszintén aggódtak érte. Idilli, szentimentalista gondolatainak a tudatát elragadó végtelen fekete űr érkezte vetett véget. Sesshoumaru – bizonyára a vérveszteségtől - újra eszméletét vesztve csúszott vissza a lány térdeire. Mido sűrű szipogások közben kitörölte a könnyeket a szeméből és mély levegőt vett, majd megszólalt:

-                Srácok… segítenétek bevinni a házba? – kérdezte két utolsó hüppögés közben.

Inuyasha és Miroku némán bólintottak, majd a lány segítségével Sesshoumaru ájult testét támogatva megindultak a kunyhó felé, a barázdás feldúlt csatatéren át. Inuyasha morogva dünnyögött az orra alatt:

-                Sesshoumaru, nem kajáltál te mostanában túl sokat?

Kínjainak meghallgatója ként, abban a percben, hogy szavait kimondta hajnalodni kezdett. A hanyou az égre nézett és remélte, hamarosan felkel a Nap. Eközben Mido az ölébe vette a még mindig reszkető Rint és elindult majd megtorpant. Haladtában rápillantott a zavartan beszélgető két lányra, Sangóra és Kagoméra.

- Megkérhetnélek titeket, hogy szerezzetek valami kötszert és fertőtlenítőszert?

- Kalde anyónál van minden! – válaszolták készségesen.

- Értem! Akkor köszi! – mosolyodott el Midayoi.

- Mond, kérdezhetek valamit? – kezdte Kagome, már a házak felé közeledve.

- Attól függ mit, eléggé ki vagyok…

- Ugye te sem ebben a korban élsz?

- Valóban nem… – sóhajtott Mido.

A két lány bólintott és mindannyian gyorsítottak lépteiken, hogy utolérjék a fiúkat. Szerencséjükre a pirkadat melléjük állt, ragyogva bukkantak fel a Nap első sugarai a keleti látóhatáron. Inuyasha megtorpant, ahogy észrevette az első fényeket, mivel egy időben alakja felderengett, haja fehérbe csapott át, karmai és agyarai megnőttek, majd kinyitottat a szemét, amik pont ugyanolyan aranysárgán csillogott, mint a taiyoukaié.

Mido egy másodpercre döbbenten megállt és nézte a hanyout.

-                Így már tényleg testvérek vagytok! Te jó ég! – ámuldozott - Ez hihetetlen. És azok mik? – kérdezte és a fiúhoz lépve, majd egy kézbe fogta, az ölében kucorgó Rint és megtapogatta Inu füleit.

-                 Kawaii! – kiáltott fel csillogó szemekkel, ahogy ujjai a kicsiny bársonyos kutyafülektől elváltak.

-                Ez a ti időtökben valami hagyomány? – kérdezte morogva Inu és a bátya mellé lépett.

Egy kézzel felkapta és a vállára emelte – cseppet sem finoman - majd bevitte a kunyhóba. A lányok és Miroku követték őket, ahol Kalde már nagyban forralta a vizet. Ám még mi előtt beértek volna, Miroku Mido elé lépett és megfogta a lány szabad kezét, amivel nem Rint tartotta:

-                Mond szép hölgy, lennél a gyermekeim anyja? – kérdezte önfeledten a szerzetes.

-                Nani? – kérdezett vissza döbbenten a lány, ám még mielőtt felfogta volna mi történt Sango úgy fejbe vágta a szerzetest a csonttörővel, hogy az elszédült és tántorodott a házfalnak.

-                Ugyan Sango! Csak egy ártatlan kérdés volt! – tapogatta a fejét Miroku.

-                Majd adok én neked olyan kérdést… Minden szerencsétlen nőt zaklatni! Baka ecchi – korholta a fiút a szellemirtó.

Kagome és Mido otthagyta a veszekedő párost, utóbbi mikor belépett a kunyhóba egyből Sesshoumaru felé lépkedett. Letette az alvó Rint a sarokba lévő fekhelyre és az eszméletlen férfi mellé térdelt. Sesshoumaru nyugodtan feküdt, már nem véreztek a testét borító sebek. De közben valaki mellkasán keresztbefordítva ráfektette a Tenseigát. Mido le akarta venni, de akkor Jaken ráripakodott:

-                Hagyjad halandó! Sesshoumaru nagyurat meggyógyítja a kard.

-                Persze, ha démon lenne, meggyógyítaná! – felet Mido és lekapta a kardot, visszarakta a hüvelyébe, majd Jakenre nézett – Hol a másik kardja?

-                Azt mi nem tudjuk megérinteni. Hatalmas ereje van a Toukijinnek! Mi nem tudjuk uralni, úgyhogy kint hagytuk a falu előtt. – felelte a kérdezett.

-                Értem!

A többiek lassan, miután ellátták sebeiket, a kimerültségtől fáradtan dőltek végig a szerény fekhelyeiken. Kalde segített Midayoinak kimosni a sebeket, miközben suttogva megbeszélték a történteket, de végül, mikor már a sérülések bekötözésével is végeztek őt is elnyomta az álom.

A nap már magasan járt, odakint a falusiak neki kezdtek az éjjeli harcok nyomainak eltakarításának. A lány csendesen virrasztott, majd mikor a gyolcsok elszíneződtek, leszedte őket, és újra mosni kezdte a sebeket, amik így, a halandó testen nem akartak gyógyulni. A fertőtlenítőszer okozta égető fájdalomra a youkai magához tért, s nézett fel kíntól homályos szemeivel. Azok most feketék voltak, nem pedig a jól megszokott, babonázóan gyönyörű aranyszínűek. Mido halványan elmosolyodott.

-                Egy kicsit fájni fog – suttogta, hogy ne zavarja az alvókat.

-                Nem érdekel! Azt mond el mi ez a test! Úgy érzem, beleőrülök a fájdalomba…

-                Nem tudom. Kagura valamit tett a szélpengékre, én meg eltaláltam őket a tisztító vesszővel. Aztán utána már ilyen voltál – vonta meg a vállát a lány és tovább mosta a sebeket, de Sesshoumaru nem találta kielégítőnek a választ, dühösen elkapta a lány kezét és a szemébe nézett.

-                Segítsél visszaváltoznom! Nem bírom ezt tovább! – nyögte, ahogy testébe nyilallt a heves mozdulattól a fájdalom.

-                Nem tudom, hogyan lehetne. Kalde anyó szerint lassan el fog múlni ez az állapot. Ha felerősödsz. Úgy véljük Naraku valamilyen csellel akart a hatalmába keríteni. Ehhez volt az eszköz Kagura és a támadása…

-                Már megint az erőmet akarta… úgy néz ki sikerült is neki.

-                Nem hinném. A közvetlen csapás téged nem ért el.

Csend állt be a beszélgetésbe miközben a lány folytatta a munkáját, Sesshoumaru nem bírta ki, újra felnyögött.

-                Én ezt nem bírom. Nem tudok mozogni, és iszonyatosan fáj még a lélegzetvétel is…

-                Örülj neki, hogy élsz. Szörnyű sebeid vannak… ahogy kinézel… az is csoda, hogy még életben vagy! – kelt ki magából rekedt hangon Mido, miközben egy kósza könnycsepp szaladt le arcának jobb oldalán, majd csobbanva veszett el a vizes tálban.

-                Nem félek a haláltól. Csak nem ilyennek képzeletem el! – nyögte a férfi kínlódva.

Mido váratlanul felkapta a fejét, mint akit elragadott a megvilágosulás.

„Mi van ha…” – gondolta reménytől feltüzelve, miközben kezeit a youkai mellkasa fölé emelte. Egy váratlan kósza ötlet volt, de úgy érezte, nem jöhetett véletlen. Minden erejét bele adva koncentrált, s verejtékes küzdelmének meg lett a gyümölcse. Meleg bizsergés szaladt végig a karján, majd felforrósodva kiteljesedett ujjaiban. Tenyere fehéren felragyogott és a szeme előtt forrtak és záródtak össze a sebek. Sesshoumaru a halványzöld áldásban fürödve moccanni sem mert. Minél több sebet hegesztett be a lány, annál jobban érezte magát. Szinte percről percre tért vissza az ereje.

Aztán amikor Mido az utolsóval is végzett, a férfi teste megremegett, s egy csapásra visszanyerte haja és szemei eredeti színét, arcára visszatértek a méregcsíkok és a félhold, fülei megnyúltak. Midayoi örömmel elmosolyodott, de aztán úgy érezte, nem bírja tovább. Sok energiájába került a gyógyítás, amit életében először mímelt máson. Látása homályosulni kezdett és oldalra dőlt. Elfeküdt a démon mellett és abban a percben, hogy feje vízszintesre ért elaludt.

Sesshoumaru miután érezte, hogy az erő visszatér a testébe, óvatosan felült. A lány mellette feküdt és nagyon mélyen aludt. Öccse és annak társai a házban szétszórtan feküdtek, mindenki a harc fáradalmait pihente.

„Hát ezt éppen, hogy csak megúsztam… Úgy néz ki ez a vége, ha emberekkel közösködöm…” – gondolta a démon és csendesen felkelt.

Megnyugodva figyelte Rin arcát, ahogy a kislány elmosolyodik álmában, és Jaken hortyogása is megütötte füleit. Egy kis ideig még figyelte védencét, majd Midóhoz lépett. Némán nézte a lányt, s az alvás közben kisimuló angyali vonások, a vállaira omló barna tincsek, a halvány, telt ajkak láttán elszorult a szíve. Különös, kevésbé élvezetes érzés volt ez, amit szerencséjére nem gyakran szokott érezni.

„Sajnálom… nekem most mennem kell!” – gondolta és lehajolva hozzá, kihúzta a lány arcából a kósza szálakat.

Midayoi a puha érintésre megborzongott, majd ajkai hangtalanul szavakat formáltak. Úgy nézett ki álmában beszél. A férfi először nem értette, mit is motyoghat az alvó, de egy szívdobbanásnyi idő után egyetlen, értelmes szót még is megértett; Sesshoumaru.

A férfi zavartan felegyenesedet.

 „Nem kéne ennyit foglalkoznom vele… hiszen csak egy hanyou!” – rázta meg a fejét – „Mennem kell, majd igyekszem vissza… ha végre megértettem legalább magamat…” – azzal kilépette az ajtón.

Folytatás következik…