Midayoi I.

Midoriko örököse

by Mido & Yume

3. A középkori Japánban

Midayoi arra ébredt, hogy valaki kicsit sem finoman keltegeti. Nem akart tudomás venni róla, de fülét megcsapta az ébredező csivitelő madarak hangja. Villámként csapott elméjébe a felismerés, nem otthon van.

Hírtelen felült és kinyitotta a szemeit. Hajnal volt de Rin és a zöld furcsaruhás manó már ébren volt. A kislány odaszaladt hozzá és tálcán két sült halat vitt az álmos lánynak.

-                Tessék. Sesshoumaru nagyúr szerzett nekünk reggelit. És azt mondta, kísérjelek le a patakhoz, ha mosakodni akarsz, meg megkell itatnom Aunt - és vidám falatozni kezdett. Midayoi és csendben elfogyasztotta a reggelijét, közben gondolataiba merült: „Na és akkor hogyan tovább? Mikor mehetek haza? És mi ez a hírtelen nagy gondoskodás?” majd nagyot sóhajtott.

-                Mido, akkor gyere! – állt fel a kis Rin.

Ledobta magáról a takarót és követte a lányt. Rin vidáman csacsogott a legelésző sárkánylóhoz:

-                Szia Aun. Remélem, jól aludtál. Sesshoumaru azt kérte mennyünk le a patakhoz. Amúgy ő itt Midayoi. Egy darabig velünk marad. Nagyon kedves lány, biztosan jóba lesztek

Aun a lányra pillantott, aki elmosolyodott. A sárkányló halkan mordult egyet. Rin felmászott a nyeregbe és odaszólt a még mindig egyhelyben álló Midónak:

-                Ne félj, Aun nem bánt. Gyere már! – és kis kezét kinyújtotta, hogy segítsen felkapaszkodni a lánynak.

Midayoi bátortalanul felmászott a nyeregbe Rin mögé. Aun kis nekifutás után könnyedén felrepült. Mido pedig némán bámulta az alattuk elsuhanó tájat.

Mindenhol zöld fák és bokrok, mezők aprócska falvak. Rizs ültetvények, napsütés és tisztaság és minden gyönyörű. Pár pillanat múlva a sárkányló süllyedni kezdett és egy patakparton ért földet. Rin leugrott és a vízhez futott. Megtöltötte a kulacsokat vízzel, és Aunt is megitatta. Mido leguggolt a vízhez és megmosta az arcát. Jól esett a hideg víz a bőrének. Majd kis kortyokkal inni kezdett, hogy szomját oltsa.

Hírtelen beszélgető emberi hangokat hallottak meg a bokrok közül:

-                Ez Sesshoumaru szaga! – kiáltott fel egy fiú.

Rinnek és Midónak annyi ideje sem maradt, hogy elrejtőzzenek. A fák közül kiugrott Inuyasha, mögötte Kagome tekert kerékpárján. Futva érkezett még egy lány és egy szerzetes, mellettük pedig egy kis macska és egy kölyök rókadémon.

-                Inuyasha várjál már meg! – kiáltotta a biciklis lány.

-                Ez nem is Sesshoumaru csak a gyerek, aki vele szokott lenni – jelentette be csendesen a szerzetes.

-                De akkor Sesshoumaru is a közelben lehet! – jelentette ki a hanyou és körbenézett mintha támadástól tartana.

Eközben Kagome odasétált a Rinhez és lehajolt hozzá:

-                Szia Rin, régen láttalak! – mosolygott.

-                Kagome! – és a kislány örömteli mosolyt küldött az érkező felé – Sesshoumaru nagyúr most nincsen itt, de keresni fog minket, ha nem megyünk vissza hamarosan.

-                Jól van! – mosolygott Kagome és egy nyalókát vett elő a feneketlen sárga hátizsákjából – Ez a tied! - és a meglepetten álló Rin kezébe nyomta.

Ekkor feltámadt a szél és felőlük kezdett fújni. Inuyasha felkapta a fejét és élesen a sárkányló felé bámult:

-                Ki van még veled? – kérdezte ingerülten a gyereket és morogni kezdett.

Ekkor az eddig a háttérben Aun mögött lapu Mido nyelt egyet és bátortalanul kilépett a fedezéke mögül.

A kis csapatnak tátva maradt a szája. A lány gyönyörű volt és rettentően hasonlított valakire, akit mindannyian láttak már. De a legmeghökkentőbb az volt, hogy olyan ruhákat viselt, mint amilyent Kagome világában hordanak az emberek. Kagome csak nézte a lányt, és egyre ismerősebbnek találta. Lázasan kutatott a fejében, de nem jutott végig a gondolatain, mert Inuyasha megszólalt:

- Hát ez is megjött!

Az égen megjelent, a jól ismert halványan derengő gömb és száguldva becsapódott a földre Midayoi és Inuyasháék között. Mikor a por elült teljesen ki lehetett venni Sesshoumaru alakját. A démon gúnyosan elvigyorodott:

-                Szia öcskös. Még mindig nem tudsz semmit Narakuról?

-                Nem, de ha tudnám, sem mondanám el neked! – ordította vissza Inuyasha ingerülten.

-                Szóval félsz, hogy neked már nem maradna belőle semmi? Milyen szánalmas vagy – jelentette ki a démon és indulni készült.

-                Te beszélsz? –vágott vissza a félszellem – Lassan több halandó lesz melletted, mint körülöttem. A nagy démonba visszatérnek talán az érzések? Ki a szánalmas Sesshoumaru nagyúr? – ehhez még pluszba szánakozó vigyort öltött fel, hogy most aztán jól megmondta a bátyjának.

De hamar arcára fagyott a mosoly, a démon, ahogy öccse kimondta az utolsó szót, már elkapta Inuyasha nyakát és magasra emelte. A fiúnak, akár hogy kalimpált a lábai már messze feljebb voltak a talajnál. A másodperc töredéke alatt történt minden a többieknek még csak meghökkeni sem volt idejük. Sesshoumaru a fogai között sziszegte Inuyashának:

-                Ha meguntad az életed öcskös, akkor beszélj ilyeneket, mert darabokra téplek!

Sesshoumaru halkan beszélt, de a beállt néma csöndben ordításnak is beillettek volna szavai.

Majd egy könnyed mozdulattal elhajította a hanyout, aki jó tíz méteres csúszással egy fatövében állt meg, de úgy belecsapódott, hogy még a madarak is ijedten rebbentek el az ágakról. Inuyasha kábán nézett maga elé, még az sem jutott eszébe hogy elhúzza a kardját és harciaskodjon.

Eközben a démon elindult:

-                Rin! Szálljatok fel Aunra!

A kislány szó nélkül felmászott a nyeregbe, Mido pedig szintén hangtalanul követte. Onnan is csak bámulta a kis csapatot. A sárkányló a magasba emelkedett, mellette pedig ott lebegett a démon. Inuyasha és csapata egyre kisebb lett, mígnem eltűntek a lány szemei elől.

Körülbelül egy órát repültek, így amikor megpillantottak egy nagyobbacska falut. Sesshoumaru elkapta a sárkányló kantárját, és lefele vették az irányt. A kis tisztáson Jaken várta őket:

-                Nagyuram, nagyuram! – kiabálta már mésziről.

-                Ebben a faluban lakik a halott papnő Kikyou húga, Kalde. Ő talán meg tudja mondani ki ez a halandó – és Midóra pillantott.

-                Rendben. Estig itt maradunk. Sötétedés után felkeressük a vén boszorkányt – válaszolta a szellem és elindult, majd elrugaszkodott a földtől és egy fa ágára érkezett.

Rin csendben lepakolt és tüzet gyújtott. Miután végzett a csendben ácsorgó Midóhoz ment. Megfogta a lány kezét és rámosolygott:

-                Gyere, keressünk valami tavat vagy folyót, fürödjünk és keressünk ebédet.

-                Rendben! – mosolygott vissza Mido a kislányra.

Elindultak és elhaladtak a Sesshoumarut rejtő fa alatt. A szellem utánuk szólt:

-                Rin! Balra menjetek, arra lesz víz. És lehetőleg ne kerüljetek bajba – hangja szokatlanul féltőn csengett.

A kis lány bólintott és elmosolyodott:

- Nem fogunk, Nagyuram! – és újra elindultak.

Hamarosan megtalálták a tavacskát. Az úton vidáman csevegtek, és egyre jobban megkedvelték egymást a lányok. Mikor odaértek Rin gondolkodás nélkül ledobta ruhácskáit és a vízbe szaladt. A parton álló Midayoi felé fordult és nevetve kiabálta:

-                Gyere be Mido! Még isteni a víz!

-                Aha. – válaszolta tömören a lány – És mi van, ha valaki jön? Mondjuk egy démon és mi itt pancsolunk ruha nélkül?

-                Ne aggódj! Nincs, azaz épeszű démon, aki idejönne, hiszen érzik Sesshoumaru-sama jelenlétét. Nem eshet bajunk, ő vigyáz ránk.

-                De az emberek nem érzik, mi van, ha egy csapat férfi jön erre a közeli faluból? – akadékoskodott tovább a lány.

-                Akkor Sesshoumaru szólna nekünk időben. Ne félj már!

Rin bele merült a vízbe. Hát mit volt mit tenni, Mido is lassan vetkőzni kezdett. Kibújt a cipőjéből, lehúzta a farmert, kikötötte a felsőjét és levett. A déli napsütés körbeölet a testét. Hófehér bőre ragyogott a napfényben. Aztán kikapcsolta a melltartóját és lerakta a ruhakupac tetejére, de mást már nem volt hajlandó levenni magáról.

Ő is belegázolt a vízbe, nyakában a vörös ékkőn megcsillant a nap fénye. A lány úszni kezdett. Aztán észrevette a vízben bohóckodó Rint is. Odaúszott hozzá és beszélgetni kezdtek. A kislány elmesélte hogyan került a nagy szellemhez, hogyan hozta őt vissza az életbe, mennyire szeret vele lenni. Mesélt a kalandjaikról. Mido csak ámulva hallgatta:

 - Szóval akkor a nagy Sesshoumarunak mégis vannak érzései? – mondta szinte csak magának.

- Mido! Ő nagyon kedves is tud lenni! Csak hát démon, és senkit nem enged közel magához. De nagyon erős és becsületes! – áradozott a kislány mintha csak Midayoit akarta volna meggyőzni.

- Nem tudom Rin. Én nem ismerem, de velem nem viselkedett valami nagyon kedvesen. Persze attól még tényleg lehet rendes! – és bátorítóan kislányra mosolygott.

Mido nagyot sóhajtott és hírtelen eszébe jutott a családja. „Már egy napja eltűntem. Anyu biztosan halára aggódja magát. Haza kell mennem. Sesshoumaru kideríti, hogy mi ez a valami a nyakamban és visszavisz. Remélem.” Még egyet sóhajtott.

- Mi baj Mido? – kérdezte a kis lány – Nem érzed jól magad velünk? – és csöpp arcára kiült a bánat.

- Jaj, Rin-chan! Nem erről van szó! Csak nekem most nagyon messze van a családom, és már biztosan nagyon aggódnak értem! Meg hát hiányoznak is!

- Szóval haza akarsz menni? – Rin szomorúan bámulta vizet – Pedig azt hittem örökre velünk maradsz.

- Örökre? – kérdezett vissza a lány – Az nagyon sok idő…

- De akkor lenne végre teljes családom. Sesshoumaru nagyúr olyan mintha a fogadott apukám volna. Én meg azt hittem, hogy te a fogadott anyukám leszel – válaszolta angyali ártatlansággal, végül hozzá tette – Nem szeretek úgy gondolni magamra, hogy árva vagyok…

- Hogy én anyuka, meg Sessh? – a Midóból kitört a nevetés. Rin meglepetten nézett rá – Ez kicsit furcsa lenne…

- Mért? Nem szeretsz talán? Vagy Sesshoumaru nagyurat nem szereted? – kérdezett értetlenül vissza.

- Kawaii Rin! – felkapta és magához ölelte a gyereket a vízben – Alig ismerlek benneteket de, téged már nagyon megszerettelek! És ilyen kis lányt szeretnék majd magamnak is! De hát 6 évvel vagyok csak idősebb nálad, és a Sessh apuka szerepe meg aztán tényleg nem illik a képbe! – és megpörgette a lánykát.

- Midayoi, itt a lányoknak már 16 évesen férjük van – felelte kacagva, szédülve Rin – És Sesshoumaru-sama szerintem kedvel téged. Eddig csak kétszer fenyegetett, meg hogy megöl, ha nem viselkedsz jól. Pedig nagyon kevés embert tűr meg maga körül. De téged elfogadott az első nap.

Mido letette a lányt. Felhúzta a szemöldökét és kérdőn tekintett rá:

- Szóval az, jó pont, ha nem akar megölni? – hangjába gúny és iróni a vegyült.

- Mido éhes vagyok! Fogjunk halat! – szólalt meg a kis lány egy rövidke csönd után.

- Rendben! – és elkezdődött a vadászat a fürge ezüstös kis halakra.

A lányok visítva próbálták elfogni a sikamlós jószágokat. Kacagásuk és vidám hangjuk elszűrődött a fán sziesztázó démonig is. Egy halvány mosoly futott végig az arcán.

A lányok napoztak, tüzet gyújtottak ettek, és vidáman beszélgettek a nap hátralévő részében. Ruha nélkül feküdtek a fűben, sőt el is szundítottak egy kicsit.

Folytatás következik…