Midayoi I.

Midoriko örököse

by Mido & Yume

2. Az időutazás

Midayoi rémülten ébredt zavaros álmából. Idegen és furcsa embereket látott és egyáltalán nem tudta hol van. Mikor kinyitotta szemeit és felült az ágyán, ámulva vette tudomásul, hogy legalább négy órát aludt, mert már este 7 felé járt az idő és ilyenkor szeptemberben, már nem sokára besötétedik.

Felkelt és ruhát váltott. Egy egyszerű koptatott, sötét farmert és egy nyakba akasztható bordó toppot vett fel. Úgy gondolta sétál egyet az alkonyati gyümölcsösben, hogy kiszellőztesse zavaros fejét. Édesanyja a konyhában készítette a vacsorát, és az ajtó felé lépkedő lánya után nézet:

-                Mido! Kicsim, nem jössz vacsorázni? – és a lány után lépett kezében egy serpenyővel.

-                Nem anyu, köszi, most sétálok inkább egyet odakint – válaszolta a lány s azzal kilépett a házból.

Elindult a kikövezett kis ösvényen, be a fák közé. Ámulva vette észre, hogy az út folytatódik, és egyre távolabb fut a háztól, be az ősi kert mélye felé. Pár méter után egy kis tisztásra ért, ahol egy, a többinél sokkal nagyobb és öregebb fa állt. A lány odasétált és leült a tövébe. Ahogy a háta a fa törzséhez ért egyszerre szédülni kezdett, elhomályosult előtte a világ és egy számára idegen képsor cikázott át az agyán.

Egy fiatal nőt látott furcsa, régies harci öltözetben. Minden lángolt körülötte. Érezte a nő fájdalmát, az arcán könnycseppek csorogtak le. Számára ismeretlen, különös lények támadtak a harcosra, de ő mesterien forgatva két kardját sorra győzte le őket. A zűrzavarból előtűnt öt emberszerű alak. A nő feléjük sietett, mindegyikükben már csak alig pislákolt az élet. Aztán a harcos amazon teljesen váratlanul összeesett, a kép elfeketedett, hogy pár pillanat múlva ismét kitisztulhasson. A lány most teljesen másképp nézett ki. Mido úgy érezte ismeri, de mégsem tudta honnan, képtelen volt meglátni az arcát, hiába is meresztgette a szemeit. Az idegen lehajolt és ekkor két gyermek futott felé, karjába zárta őket és vidáman felnevetett. Az idilli kép gyorsan tűnt el, úgy ahogy jött, és egy másik jelent meg helyette. Újra a csatatéren volt de most hírtelen a lány életképinek összessége pergett le a szeme előtt. Gyermekkor, szerelmek, szerettek, minden úgy, mint a halál előtt. És valóban, a nő mellkasából, egy éles karmokból áll kéz robbant ki, szép piros vérével áztatva el ruháját. Ő megfordult és fájdalmas keserűséggel felzokogott, ugyan ekkor egy másik alak felnevetett, majd minden összefojt.

Mikor ismét magához tért, Mido a földön hasalt, arcán forró könnycseppek csorogtak le. A feje zsongott és úgy érzet meg hal a lelkét elszorító fájdalomtól. Olyan érzések kerítették hatalmukba melyekhez foghatót eddig még soha sem érzett. Végül csak összeszedte magát. Zavarodottan körbenézett az alkonyodó gyümölcsösben s ekkor vette észre a kis házat a fa mögött.

„Mi ez?” - gondolta a lány, miközben elindult arra de úgy érezte minden csontja szét akar hasadni és csak nehézségek árán képes lélegezni. 

Ahogy teste mozgásba kezdett, nyomasztó állapota rohamosan visszajavult, s amikor fellépett a lépcsőn és elhúzta az ajtót, már a kíváncsiság öntötte el az előbbi rémálom emlékének helyét. Csak egy szál gyertya pislákolt odabent közvetlen a bejárat mellett. Felvette és elindult a sötétség felé, majd váratlanul valami asztalfélének ütközött. Felemelte a gyertyát és újabbakat pillantott meg. Azokat is meggyújtotta. A hirtelen világosságban meglepte a felismerésre, egy szentélyben áll éppen.

Előtte oltár, rajta méhviasz gyertyák, szent iratok, egy ékesen faragott fa doboz, és egy furcsa fényben játszó kis tükör feküdt, középen pedig két ezüstösen izzó félhosszú iker kard állt élével két mélyedésbe döfve. Az épület sarkaiban sötétség maradt továbbra is.

A lány meggyújtotta az összes gyertyát, hogy jól körbe tudjon nézni és elsőnek az oltárra pillantott. Keze önkéntelenül is a díszesen faragott fadoboz felé vándorolt legelső mozdulatával és kinyitotta azt. Egy nagy, bordó, tompa fényű ékkő volt benne, vékony ezüstszín láncra fűzve. Mido kivette és próba ként nyakába akasztotta, kíváncsiságától vezérelve.

„Csak felpróbálom, megnézem, hogy áll és már vissza is teszem” – gondolta saját maga megnyugtatására. Az ékkő rabul ejtő fénnyel megcsillant miközben ő a tükörre pillantott, hogy meg nézze, jól fest e rajta a nyaklánc. Ám legnagyobb megdöbbenésére, nem a saját jól megszokott kamaszos, de szép, szabályos arca nézett rá vissza. A tükörképnek hátra volt tűzve éjfél fekete vörösen csillogó haja, amibe két oldalt bordós csíkok futottak. Szemhéjai halványan, magenta színben pompáztak, hatalmas mélybarna szemei feketére lettek kihúzva, miközben fülei mintha megnyúltak volna. Mido rémülten hátra lépett és a tükörkép azonnal eltűnt, végre saját magát látta. Hitetlenkedve bámulta a hírtelen visszatért arcot.

Ekkor szemei megakadtak a kardokon. Úgy érezte látta már őket. De vajon hol? Ujjait a szíve felett lógó medál köré fonta, becsukta a szemét és egy mélyet sóhajtott, ám ugyanebben a pillanatban hirtelen kicsúszott a lába alól a talaj. A földön csücsült, mikor ismét kinyitotta szemeit. De előtte, az oltár előtt, vörös erőtér lebegett, amely eddig nem volt ott.

Midayoi felállt és érdeklődve kémlelte a hirtelen jött tüneményt. Majd közelebb lépet és kissé hisztérikusan felnevetett:

-                Mido! Ez újra egy álom. Na ébredj fel és menj szépen vacsorázni – de nem történt semmi. – Ugye, ez csak egy álom? – és megpofozgatta magát – Áucs. Hát nem, ez a valóság…

Nagyot sóhajtott és még közelebb ment a vörös fényben játszó erőtérhez. Aztán kinyújtotta a karját, de nem történt semmi. Majd egész testével belelépett. Furcsa és idegen világban találta magát. A csillagok éppen akkor gyúltak ki az égen. Ahogy hátranézett látta a vörös erőteret. Bátortalanul lépett párat előre, de továbbra sem történt semmi. Az erőtér még mindig ugyanott volt. Egy sziklafal árnyékában terebélyes nagy fa állt az átjáró tökéletesen a sziklával egy síkban fénylett. Mido még tett néhány lépést hátrálva, de nem történt semmi.

„Szóval haza tudok menni” – gondolta. – „Na ha már ide keveredtem, nézzük meg hol vagyok. Elvégre dolgom felöl, ráérek.” A nyakában lógó medálra tekintett és észrevette, hogy a vörös kő belsejében, mintha valami izzana. Pedig határozottan emlékezett a tompa fényre, ami jellemezte mielőtt még a nyakába akasztotta volna. Leengedte a nyakláncot és körbenézett. Bátortalanul elindult a tisztás közepe felé az egyre homályosodó időben. Hirtelen éles sikoltást hallott, amiben egész teste összerezzent. A hang irányába fordult, így megpillantott egy 10 éves kislányt, ahogy kivágódik fák közül. Mögötte rengett a föld és imbolyogtak a fák. A lány rémülten rohant a réten, de a következő pillanatban megjelent üldözője. Mido szájtátva bámult előre. Ilyet még soha nem látott. Egy jó 5 méter magas fújtató, három vörös szemmel rendelkező medve kocogott a lány után. A lány a következő pillanatban megbotlott, a medve azonnal beérte és fölé magasodott. Undorító pofájából csorgott a gőzölgő a nyál. Ekkor Midayoi valami olyat tett, amire azóta sem talált magyarázatot. Futni kezdett a hangtalanul fekvő kislány felé, elkapta a karját és az utolsó pillanatban, elrántotta a kitátott hatalmas vérszomja pofa elől.

Fél térdre ereszkedve ért földet ölében a gyerekkel. Nem értette mit és hogyan csinált. Ám a karmos mancs újra csapásra lendült Mido újra elugrott, ám ez az érkezés keményebbre sikerült.  Tompa reccsenéssel kibicsaklott a bokája. Érezte, innen már nem fut el.

-                A francba! – szitkozódott - Nem egy vad idegen helyen, egy vad idegen kislánnyal, egy vad idegen szörny által akarok meghalni! – nagy levegőt vett és felsikított – Segítsen valaki!!! – habár nem is remélte hogy valaki erre fog vállalkozni a monstrummal szemben.

Ugyan ebben a pillanatban egy ezüstösen derengő alak jelent meg az erdő szélén. De már túl későn. A medve mancsa meglódult hogy könyörtelenül végezzen áldozataival…

Mido kinyitotta a szemét a nagy csöndre. A teste körül kicsiny kupola alakú, sötétvörösen csillogó pajzs lebegett. A medve meglepetten indult volna újabb rohamra, ám ekkor megjelent egy magas, hosszú ezüsthajú férfi. Ujjain a karmok aranyos-zöld fényben felizzottak, egyet suhintott kezével és a medve darabjaira hullott szét. Mido úgy gondolta ez már tényleg sok neki egy napra, és hangtalanul, ájultan eldőlt a földön.

Mikor kinyitotta a szemét a csillagos eget látta maga felett.

„Szóval nem álom volt. Tényleg itt vagyok… de hol is?”

Nehézkesen felült. Kicsiny tábortűz égett mellette és a tűz körül négy alak feküdt, ült vagy éppen aludt. Egy zöld kis gnóm hortyogott, a már látott barnahajú kislány Mido mellett ült, távolabb egy nagy sárkányló feküdt. Legmesszebb egy nagy fa árnyékban pedig megpillantotta megmentőjüket is. A férfi csukott szemmel ült, ám abban a percben, hogy a lány felé tekintett megszólalt:

-                Rin, adj neki enni! – utasította a térdelő kislányt.

-                Igenis, Sesshoumaru nagyúr! – válaszolta vidáman a lányka.

Megfogta Mido kezét és mosolyogva a tűz felé húzta. Ott nyárson két nyúl sült. A gyerek levette őket és az egyiket a bámuló idegen kezébe adta, majd a sajátjába gondolkodás nélkül beleharapott és két rágás között megszólalt:

-                Az én nevem Rin. – mondta és lenyelt egy falatot – Téged hogy hívnak?

-                Midayoinak… de hívjál csak Midónak – válaszolta főhősnőnk – Meg tudnád mondani, hol vagyok?

-                Persze, a Medve szurdoktól délre, 3 rínyire. Amúgy honnan jöttél? – kérdezte Rin kíváncsian.

Midayoi nagyot sóhajtott. Halvány elképzelése sem volt hol lehet. „A ruhákat és az életvitelt nézve legalább 500 évvel el vannak maradva az ő korától. De hogy mondaná meg ennek az aranyos kis lánynak h ő valószínűleg egy másik időből jött?”

Ekkor eddig a füle számára ismeretlen hang szólat meg, egy hang, ami egy életre az emlékezetébe vésődött. Behatárolhatatlan, érzelem nélküli, hideg, de fenséges.

-                Nem a mi világunkból való. Egy másik kor szaga van rajta. – jelentette ki az eddig csendben hallgató démon.

Mido és a kis Rin csodálkozva megfordult. A lány két hatalmas aranysárga szempárral találta szemben magát, amik velőig ható pillantással tanulmányozták. A szellem közvetlen mögötte állt, észre sem vette mikor került oda, zavarában ő is felemelkedett ültéből. Majd egy fejjel alacsonyabb volt a férfinál, gyengének és kicsinek érezte magát, de képtelen volt elfordítani tekinteté, a ragyogó szempárban elveszett. Ott álltak egy mással szemben, a démon nyíltan végigmérte a lányt. Majd felhúzta a szemöldökét:

-                Nem úgy nézel ki, mint akinek nagy hatalma lenne – jelentette ki. – De még is, akkor hogyan hoztad létre azt az erőteret, halandó? – kérdezte kicsit sem kedvesen.

Mido beleremegett ebbe a hangnembe. Dühítették a szellem szavai, végül kisebb csend után megszólat:

-                A nevem nem halandó, hanem Midayoi – felelte ugyanolyan nyersen, mint ahogy a férfi beszélt hozzá. – És halvány elképzelésem sincsen, hogy került oda az az izé, de hogy nem én csináltam az holtbiztos. És ha már itt tartunk neked mi a neved és milyen alapon halandózol le? – kérdezte egyre ingerültebben.

Sesshoumaru szeme megvillant. A lány megrémült: „Talán nem kellett volna így beszélnem vele”. A szellem elfordította a tekintetét és csak a válla felett válaszolt, nagyon hidegen, nagyon kimérten, és hatalmas fensőbbséggel a hangjában:

-                Az én nevem Sesshoumaru és taiyoukai vagyok. És – egy váratlan mozdulattal a lány felé fordult, aki önkéntelenül is hátrálni kezdett a hírtelen mozdulattól. – ne merészelj ilyen hangnemben beszélni velem halandó, mert bármikor végezhetnék veled!

A lány némán megfordult, leült és folytatta az evést. „Nem valami kedves fickó és talán nem kéne kihúznom nála a gyufát, elvégre megmentett. És jóval erősebbnek tűnik nálam…” Miután végeztek, Mido felkelt és elindult a démon felé, aki addigra újra a fa tövében ült. Megállt előtte és megszólalt:

- Köszönöm, hogy megmentetted az életem, de haza szeretnék jutni! – kezdett bele a mondandójába – Most már éjszaka van meg minden, de mivel nem ismerem ezt a vidéket, szeretnélek megkérni, hogy vezess vissza oda, ahol rám találtál.

- Csak a gyerekért mentem – felelte kurtán a démon. – És nem vagyok idegenvezető, de ha arra mennénk tovább, velünk jöhetsz.

- Mért vagy ilyen velem? Megköszöntem a segítséged, semennyi sem múlik rajta, ha még egyszer segítesz? Kértelek, nem tudom, hol vagyok, fázok, és haza akarok jutni. Ez olyan nagy kérés? – kérdezte haraggal és kétségbeeséssel Midayoi, mert látta a szellemre nem számíthat.

- Ne legyél tiszteletlen halandó! – sziszegte a fogai között a démon és méltóságteljes lassúsággal felemelkedett.

Midót újra kissebségi érzés fogta el, ahogy tekintetét a szellemre emelt. Ebben a néma szemkontaktusos sakkjátszmában szépen lassan körbe fordultak, és a lány háta mögött már a nagy fa törzse volt.  

-                Nem ölsz meg… – mondta a lány, ami még annyira sem sikerült meggyőzőre, hogy ő elhiggye – Ha ez lenne a célod, már megetted volna. Bármit megteszek, csak segíts! – fogta könyörgőre a dolgokat.

A szellem még közelebb lépett hozzá. Mido hátrált és a fatörzsnek ütközött. Nem tudta elfordítani a fejét. Csak bámulta azt a gyönyörű aranyszínű szempárt. Sesshoumaru halkan beszippantott a levegőbe, miközben nyíltan élvezte prédájának bizonytalanságát.

- Ismerős a szagod, de nem tudom honnan. Képes vagy erőteret létrehozni de azt mondod nem tudatosan. Ami viszont a legérdekesebb, hogy egy csepp rettegés sincsen benned. Pedig a legtöbb halandó szíve már őrülten verne és levegőt is alig merne venni a közelemben… Ki vagy te? – kérdezte nyomatékosan és elkapta a lány karját, aki eközben próbált a matt helyzetből oldalra csusszanni.

Ahogy ujjai a csupasz fehér karra fonódtak vörös ékkő felizzott Mido ruhája alatt. Sesshoumaru elrántotta a kezét ösztönösen a hírtelen történt változás miatt és a lányt figyelte. Midayoi remegő ujjakkal előszedte a követ. Az vöröses-bordó fényben derengett. Kérdőn a démonra tekintet, de ő is ugyanolyan értetlenül nézett vissza.

-                Honnan szerezted ezt? – kérdezte nem eléggé leplezve a kíváncsiságot a hangjában a férfi.

-                Hát, ez egy nagyon hosszú történet lenne – nézett Mido a szellemre – és nem hiszem, hogy érdekelne egy halandó meséje…

Sesshoumaru ránézett, és hidegen megvillantak a szemei:

-                Csak a lényeget mond! – utasította a lányt.

-                Hát jó! – Midayoi nagyot sóhajtott és leült a fa tövébe, a már törökülésben ülő démonnal szemben – Én, ha jól gondolom a jövőből jöttem. Ott élek a családommal, nemrég a nagyanyám házába költöztünk, ahol van egy öreg szentély. Véletlenül találtam rá a kertben. Aztán furcsa dolgok történtek velem. Egy fának dőlve idegen emlékképeket láttam. Elég rossz volt. Aztán meg bementem a szentélybe és ezt – előhúzta a nyakláncot – találtam. Felvettem és egyszer csak valami furcsa vörös valami lebegett előttem én átjöttem rajta és itt lyukadtam ki. Aztán jött Rin, kergette az a nagy medveszerű izé, én meg nem tudom mért, de segítettem neki. Aztán kiment a bokám – itt megakadt a mondatban – Hogyan tudok én menni, hiszen akkorát reccsent a bokám, mint egy villám csapta fa? – és a szellemre nézett.

Sesshoumaru nem figyelt a lányra, a csillagokat nézte:

-                Rin és Jaken helyre rántotta. – felelte a démon, majd csendlett.

Midayoi is felnézett az égre: „Hihetetlen! Otthonról soha nem látszik ilyen gyönyörűnek az égbolt.” – nagyot sóhajtott. Váratlanul a szellem megszólalt:

-                Ha haza akarsz menni, elkísérlek az átjáródig, de előtte ki akarom deríteni a medálod eredetét.

Mido hálásan nézett a démonra, de nem találta annak tekintetét, mert ő ismét az eget kémlelte. A lány egy halk köszönömöt rebegett majd visszaindult a kis tűz felé. Ott leült és a parazsat piszkálta. Rin már mélyen aludta a sárkányló mellett, a zöld kis gnóm, aki valószínűleg Jaken lehetett, pedig az óta sem ébredt fel. A tűz kezdett kihunyni ezért a lány dideregve felkelt, és az erdő felé indult. A közeli ágakról gallyakat tört le, de nem mert beljebb merészkedni a sötét erdőben.

A démon csukott szemmel figyelte a lány minden mozdulatát, kiváló hallása és a lány felöli széljárás elég volt számára, hogy tökéletesen behatárolja a mozgását. Mido visszatért, és a tűzre szórta a gallyakat, ami így újból felizzott. Összekuporodott és lefeküdt a lehető legközelebb a meleghez, mivel ujjatlanban volt és eléggé fázott a kora őszi időben. Nem tudott elaludni, némán feküdt, és hallgatta az éjszakai erdő hangjait. Időről időre megremegett, egész teste libabőrös lett. Ekkor halk mozgást érzékelt a háta mögül, de nem nézett arra. Bizonyosra vette, hogy a démon mászkál mögötte. Nem is tévedett. Sesshoumaru lépett a sárkányló mellé. A nyeregtáskából kivett egy pokrócot és az alvó Rinre terítette. Aztán odalépett a hangtalanul fekvő Mido mellé:

- Ha nem akarsz megfagyni menny oda Rin mellé. Én most elmegyek. – jelentette ki csendben.

Midayoi felült és a démonra tekintett. Olyan álombélinek tűnt az egész, a férfit körberagyogta a hold ezüstös fénye, ám alakja hírtelen változni kezdett. Hófehéren felvillant és testét egy gömb vette körben, ami elnyelte és kisebbé zsugorodott. A gömbben megszólalt a szellem hangja:

-                És ha élve akarod meglátni a reggelt, ne hagyd el ezt a helyet.

Majd a gömb felemelkedett és eltűnt a csillagos égben.

Midayoi feltápászkodott és megpakolta a tűzet. Halk nyújtózást hallott a háta mögül és oda nézett. Rin nézett rá nagy álmos szemeivel:

-                Sesshoumaru nagyúr elment? – kérdezte, de tudta a választ. – Gyere ide mellém! - és felnyitotta a takarót – Különben megbetegszel.

Mido csendben felkelt és a lányka mellé feküdt. Hamarosan felmelegedett és már nem tudott parancsolni lecsukódó szempilláinak. Elaludt, pedig annyi mindent akart volna kérdezni. De majd holnap, talán, gondolta és álomba merült.

Folytatás következik…