Átokhercegnő

3.fejezet

            Sesshoumaru aznap éjjel megint meglátogatta Alveratot. A lány megin fésülködött- biztosan unalmában...

- Gyere!- szólt rá a démon.

- Minek?- felelte az- Nem bírsz rámnézni se...

- Szánalmas.

- Köszönöm...- a lány az ágyához sétált és lefeküdt.

            Eközben odakinnt: Milla talán még soha életében nem koncentrált ennyire. Alaposan kifáradt, mert Sesshoumaru nem adta egykönnyen a tudatát...

                                 ***

            A lila köd elmúlt... Sesshoumaru elnyúlt Alverat mellett és figyelte a lány pihegését. Alverat alig egy perce tértmagához az ájulásból... Azután hirtelen megrázta egy durva köhögés. Kitámolygott a szakadék szélére. A Sesshoumaru érezte a démonvér jellegzetes szagát. Amikor Alverat újra felé fordult, szája szélén még mindig maradt valamennyi a felköhögött testnedvből...

- Most menj el, kérlek!- suttogta rekedten. A démon elgondolkodva nézte a lányt:

- Beteg vagy- szólalt meg végül.

- Megátkoztak- suttogta Alverat a sziklának támaszkodva. Átbotorkált a szobán, szinte beesett az ágyba, magárahúzta vastag pokrócát és újra elájult. A démon elhagyta a barlangot...

            Az első amit a szabadba érve érzett, az Naraku volt. Őrült tempóban száguldott a tóhoz, ahol Rinéket hagyta... De csak a sápítozó Jakent találta: Kagura elvitte Rint. Sesshoumaru azonnal utánaindult, de a szél már alaposan szétvitte a szagokat... Nem jutott sokra, csak a hegy túlfelére, ahol a szakadék fölött... Igen az ott Alverat barlangja... A lány már mélyen aludt, légzése szabálytalan volt, szívverése is kihagyott.

            Sesshoumaru kisétált és felzavarta Millát:

- Banya! Ébredj!

- Mi az már! Mit akar?!...- a boszorkány elhallgatott, inkább a hátsó falhoz sietett: egy fénylő pontot figyelt hatalmas szemekkel.

- Mi az?- morogta a démon.

- Sikerült...- válaszolta Milla- Mit akarsz még?

- Naraku... Elvitte az egyik kísérőmet.

- Felébresztem Alveratot. A hajnal első sugarával indultok...

- Nem!- vágta rá Sesshoumaru, de hiába: a boszorány már keltegette a lányt.

            - Alverat!- Milla berontott a lányhoz- Kelj fel! Indulsz Naraku után!

- Mi? Mi van?- hallattszott a takaró alól.

- Ébresztő!- azzal lerángatta a pokrócot a lányról.

- Jól van, ébren vagyok... Mit akarsz még?- ásította Alverat.

- Több tiszteletet szépségem! Öltözz fel és igyekezz! Nem vár rád egész nap!...

            A lány odavánszorgott a sarokban álló ládához, előpakolta a ruháit, aztán félrevonult mosakodni. Milla ezidő alatt áthozott magától egyszéles, duplaélű kardot, egy tőtr és egy maréknyi dobókést- Alverat fegyvereit. Mikor a lány kilépett a paraván mögül, csak néhány fehér alsóruha volt rajta. A boszorkány segített felvenni neki fekete, bőrből és fémből készült felsőruháját, ami egyben páncélként is szolgált. Fekete csizmát húzott, kardját pedig hátára csatolta fel. Ilyen harci díszben került Sesshoumaru elé.

            A démon csodálkozott, hogy a lány még mozogni tud a rengeteg ráaggatott vas súlya alatt. Alverat azonban megelpő könnyedséggel lépkedett. Kiment a barlang elé, és akkorát füttyentett, hogy Sesshoumaru összerezzent az éles hangra. „Szerencsére” ennek nem voltak tanúi, mert Milla is kiment utána… Egy nagy, ébenfekete paripa, hatalmas denevérszerű szárnyakkal leszállt a lány elé, és tűrte, hogy Alverat ráadjon ez díszes kantárt. Megvárták, amíg a démon is előkerül, aztán a lány felpattant a lovára.

            Milla még egy percig tűnődve nézte Sesshoumarut, akit ez felettébb idegesített, noha nem látszott rajta. Végül a boszorkány bevonult a barlangjába, magára hagyva a két démont…