Risa no kibou - Sesshoumaru

りさのきぼう ー　殺生丸

Hentai by Mido

5. fejezet:

Geshi -夏至

Sesshoumaru olyan nyugodtan, mintha fel sem fogná komornám jelenlétét felegyenesedett, majd csak egy szívdobbanásnyi idő múlva fordult el tőlem. Láttam a változást, hogyan keményül meg tekintete, ahogy a tajtékzó asszonyhoz fordul.

– Nem szoktam meg az ilyen hangnemet, onna! – utasította rendre az asszonyt, mitől az kissé megdöbbent.

Végül szolgálóm ismét összeszedve magát, haragosan ránk pillantott.

– Sumimasen, Sesshoumaru-sama – komornám mélyen meghajolt. – Csupán feladatom szemmel tartani Risa-samát, és úgy gondoltam, Menoru-sama nem venné jó néven, ha megtudná, hogy így látta őt... – olyan könnyen mondta ki mindezt Fumaya, mintha, csak a nyári napsütésről beszélne.

Láttam Sesshoumarun, hogy valami olyat fog vissza szólni szolgálómnak, amiből még mindkettőnknek komoly baja származhat. Olyan fafejű módra viselkedett, akár egy kamasz fiú. Vagy csak egyszerűen nem látott a dolgok távlati mélységébe, mindenesetre ezt tartottam a valószínűtlenebbnek. Ám még a katasztrófa bekövetkezte előtt közbevágtam, mentve ami menthető.

– Fumaya, ha tartod a szád, senkinek nem lesz semmi gondja emiatt! – hát igen, ez pont ilyen kimagyarázós-mellébeszélős furcsa szöveg volt, de ez jutott először eszembe. – És kérlek, többet ne üss meg ilyen hangszínt Sesshoumaruval szemben! És nyisd ki a szemed!

Az utasításnak megfelelően meresztgetni is kezdte szemeit, de csak hosszú pillanatok múlva vette észre.

–        Risa-sama, a sebeid eltűntek! – álmélkodott.

–       Úgy bizony!

–       Hát ez…

Sosem tudtuk meg, Fumaya mit is akart mondani, ugyanis mögötte feltűnt hőn szeretett gazdám alakja. Azonnal elment minden életkedvem.

– Sugoii! Így legalább meg tudsz jelenni holnap este, a fogadáson...

– Milyen fogadáson? – kérdeztem, rosszat sejtve.

– Risa, kedvesem… Igen szétszórt vagy mostanában. Összezúzod magad a fürdőben... – Meg kell jegyeznem, ahogy oldalvást pillantottam ugyanazt az undorodott kifejezést láttam Sesshoumaru arcán, mint az enyémen. Ebből már levonhattam, hogy az o-furo mese senkinél nem talált telibe. És hogy ő is tökéletesen tisztában van vele, mitől is nézek – illetve néztem – ki olyan ramatyul.

De Menoru nem is zavartatta magát, nyugodtan folytatta:

– ... most pedig még azt is elfelejted, hogy holnap lesz a Geshi előestje...

– Ashita ka? – kerekedtek el a szemeim.

Egy ideje nem követtem az idő folyását. Minek, ha úgyis minden unalmas és monoton. Így aztán meglepődtem, hogy hamarosan kezdetét veszi a Délvidék legnagyobb hacacáréja. Valójában, ez a pár nap volt mindig is a legelviselhetőbb az elmúlt három évben.

– Hai, Risa. Holnap. Remélem, nem kell emlékeztetnem rá, hogy – mint mindig – most is meghívtam minden rangosabb családot a tartományból. Holnap elkezdődik az ünnepség...

– Persze-persze... – emlékeztem én erre.

Ez volt azon kevés napok egyike, amikor, ha csak távolról is, de láttam a családom. Alkalmam alig nyílt beszélni velük, nem is mertem közeledni feléjük. Féltem, hogy növelem az apám szívén ülő szégyent, és még talán bajt is hozok a fejükre. Így hát megelégedtem azzal, hogy figyeltem őket. És játszottam a szerepem.

Merengésemből az riasztott fel, hogy amíg elgondolkodtam rokonaimon, Menoru kiinvitálta Sesshoumarut a szobámból. Mire észbe kaptam, már egyedül voltam, mert komornám is távozott.

Újra eluralkodott rajtam a kimerültség, de azért kimásztam az ágyból, és megnéztem magam a nagytükörnél. Hát igen, árnyalatokkal fehérebb voltam, mint szoktam, és nem is végeztem teljes munkát. Távolról ugyan már nyoma sem volt zúzódásaimnak, de, ha közelebb hajoltam, még halványan lilult a véraláfutás, és a szemem is pirosabb volt a megszokottnál. Vállamon, ahogy széthúztam a rám adott nemakit, láthattam a fehérre hegedt karmolásnyomot. Ezt szereztem, mikor Menoru letépte rólam a ruhát.

Nem találtam túl sok csodálnivalót magamon, ezért inkább visszabújtam az ágyba. Pár perc kellett csak, és már újból mélyen aludtam.     

Hiába is reménykedtem, nem ébredtem olyan kellemesen, mint előzőleg. És legnagyobb meglepetésemre, a nap már ismét csak ferdén sütött be a félig besötétített szobába. Nyűgösen felültem, mire azonnal nyílt az ajtó és komornám rontott rám.

– Végre felébredtél Risa-sama!

Túl álmos voltam még a beszédhez, inkább kikászálódtam az ágyból. Ő, mint a felhúzott búgócsiga, sürgött-forgott körülöttem. Aztán, ahogy lassan ébredezni kezdtek érzékeim is, éles füleim hamarosan megütötte az egész palotából áradó zsongás. Sok-sok nesz, millió monoton zaj. Szemeimből rögvest eltűnt az álmosság minden nyoma.

– Hány óra van? – kérdeztem Fumayát.

Aztán már, inkább csak elnémultam. Ugyanis, ő ahelyett, hogy nekem segített volna a készülődésben, bőszen csomagolta össze holmijaimat.

– Risa-sama nem érünk rá! Menoru-sama úgy rendelte, hogy egy órán belül költözz másik szobába!

Még pár hosszú percig bambán álltam gyűrött, elcsúszott nemakimban, mezítláb a szoba közepén.

– Megismételnéd ezt újra?

– Risa-sama, nem érünk rá! Válaszd ki, milyen ruhákat fogsz hordani a következő napokban, szedd össze a dolgaid és gyere!

– No-no... – ingattam a fejem – Mi ez a nagy sietség? Mi ez az utasítgatás?

Annyira mérgesen nézett rám, hogy inkább, már nem ellenkeztem. Szép kis batyut halmoztam fel, majd követtem őt ki, a folyósóra. Mikor már messze magunk mögött hagytuk a szobám, csak akkor esett le, hogy én még mindig hálóruhában vagyok.

Eléggé ideges lettem, mire legyalogoltunk egy emeletet, hogy elérjük új szobám, s mikor éppen a célegyenesben belefutottunk Mayurába, azt hittem felrobbanok az indulattól. Úgy tűnt, még ő is megdöbben attól, hogy engem így lát, tabi nélkül, hálóruhában, kócosan, és egy nagy batyuval a kezemben. Ő teljesen az ellentétem volt jelenleg, hiszen haja tökéletesre volt fésülve, a palota egyik legdrágább kimonójában topogott felénk. Pár pillanatig farkasszemet néztünk, majd ő édomtalan vihogásba kezdett.

– Na de Kaa-san... – azt hittem, azonnal leütöm. – Mi ez az új divat?

Nem tudtam mit válaszolni, de nem is kellett, folytatta ő helyettem.

– Hát nem hiszem el. Apa tényleg kirakott! Én meg azt hittem, csak viccnek szánja, hogy meghívja anyámat is a Geshi ünnepségére.

– Anyádat? – valójában, nem tudtam ez most kijelentés, vagy kérdés. Mind a kettő szívemből jött.

– Hai. Úgy néz ki, Risa-chan a napjaid leáldozóban vannak...

– Csak áldoznának le végre! Hogy itt hagyhassalak téged is, meg a drága apádat is... – nyugodtan lehettem vele bunkó, úgysem tudott mit tenni.

– Risa, már megint ostoba vagy! Ha a te már nem kellesz apámnak, akkor már se apád, se a klánjaitok sem fognak kelleni. Csupán nyűg vagytok a hátunkon. Ősi nemesi vér, meg a többi... Egy területre bőven elég egy nagy múltú klán!

– Mayura... – szerintem ilyen gyűlölettel még senki nevét nem sikerült kiejtenem.

Ha akkor komornám nem szól közbe, biztos, hogy megölöm ezt a beképzelt ostoba libát! Igaz, hogy semmilyen képességem nem volt, a pajzson kívül, de most akár puszta kézzel is ment volna.

– Risa-sama! Mayura-sama! Fejezzék ezt be, és ne civakodjanak gyermek módjára!

Igen, Fumayának volt egy bizonyos félreérthetetlenül erős tekintélye a palotában. Nélküle bizonyára megállt volna itt az élet. Így mi is szépen befogtuk a szánkat, csupán tekintetünk maradt ugyanolyan „ölni tudnék”-típusú.

Úgy nézett ki, mai balszerencse-sorozatom nem ért véget ennyivel. Még mielőtt tovább indulhattunk volna, hirtelen felbukkant szemből Sesshoumaru. Mikor észrevett minket, megtorpant, így ott álltunk szépen mi négyen a folyósón. Azt hiszem, körülbelül ilyen lehet a „két tűz között”-érzés. Ám, ami még jobban tetézte az egészet, az az volt, ahogy Sesshoumaru rám nézett. Nem tudnám megmondani, mit gondolhatott, de egy biztos; korántsem erényességemet magasztaló dolgot. Ahogy egyre tovább tűrtem a pillantását, úgy lett egyre pirosabb és pirosabb az arcom, mígnem fél perc elteltével már a füleim hegyei is lángoltak. Erre jött még rá pluszba kedvenc mostohalányom alakítása.

– Sesshoumaru-sama! – nem értem, hogy bírta tüdővel, hogy ilyen hosszúra tudja húzni ezt a hat szótagot.

Mayura, akár egy édes illatú forgószél viharzott el mellettünk, majd megállt az inuyoukai előtt, aprót meghajolt és csevegve folytatta.

– Chichi-ue éppen érted küldött. A vendégek már készülnek a vacsorára... Ideje nekünk is menni, nehogy elkéssünk! – beszéd közben besorolt a fiú mellé, majd rám vigyorgott és elindultak.

Csodálom, hogy nem lett sebes a tenyerem. Kénytelen voltam minden indulatomat ökölbe szorított ujjaimon levezetni, miközben ők fenségesen elvonultak mellettünk. Mayura önelégült mosolyt küldött felém, majd szemeit kísérőjére függesztette. Miközben elhaladtak mellettünk, komornám mélyen fejet hajtott, ám én annál inkább kihúztam magam. Azért a büszkeségemnek nagy csorbát adott ez a jelenet.

De az elégtétel megérkezett, még mielőtt Mayu elkönyvelhette volna győzelmét. Azt ugyan nem láthatta, hogy a fiatal démon végig engem nézett – nem csoda, én is megnéztem volna magam, amint egy szál nyári alvóruhában flangálok a folyósón – de amikor még mielőtt elindultak volna, le a lépcsőn, nyíltan visszanézett rám, akkor már tudtam, ez a meccs döntetlen lett.

Sesshoumaru megállt, hátrafordult, majd megeresztett egy félmosolyt.

– Remélem látlak a vacsorán...

Megszólított!!!!! Teljes győzelem. 1000 yen-es mosolyt villantottam, majd egy királynő méltóságteljes tartásával folytattam az utamat komornám nyomában. Mayura meg csak följön a levében!

A szoba, amit kaptam, egészen takaros volt. Legalábbis, az én igényeimnek tökéletesen megfelelt. Igaz, a fürdője icike-picike volt, amit nagyon nem bírok, de amúgy tiszta, világos, ízlésesen berendezve. Fumaya lepakolta dolgaim az ágyamra, majd elvette saját kis batyum is. Aztán rám förmedt, hogy azonnal mosakodjak meg, ő addig rendet rak.

Mit volt mit tenni, eltűntem az o-furoban, és csak frissen csutakoltan jelentem meg újra. A hajam nem mertem megmosni, mivel kedves cselédem a frizurakészítés közben bizonyára végigszidná a felmenőim, amiért ennyi eszem van. Jól tettem, mert Fumaya igen ingerült volt, mire végeztem.

– Risa-sama igyekezzél! Lassan vége lesz a vacsorának is!

– Talán, ha nem kell költözködéssel húzni az időm, már rég kész lennék...

Alig telt el újabb fél óra, és én teljes pompában álltam a tükör előtt. Meg kell mondjam, Fuma tényleg értette a dolgát. Hajam a fejem tetejére tornyozta, korall fésűket, világoskék szalagokat fűzött át rajta. Az oldalsó tupírozás és frufrum hátrafogása miatt nyakam hosszabbnak és vékonyabbnak tűnt, míg az apró jegy a homlokomon jól láthatóvá vált. Szemöldököm ívét, és szempilláim tövét fekete faszénnel kihúzta. Ajkaimra meggyszín balzsamot kent, mitől szemeimről a hangsúly inkább a szám felé tolódott.

Furisodét viseltem. Az az, a hajadon nők kimonóját. Ennek kicsit hosszabb volt az ujja, az obija vastagabb és sokkal több mintát hímeztek rá. Maga az anyag tintakék volt, ujjainál és az aljánál azonban türkizes árnyalatot vett fel. Mintáját tekintve, hófehér kócsagokat lehetett felfedezni rajta, amint nyakukat az ég felé emelve pillantanak fel a ruha mélyen dekoltált nyakrésze felé. Mind előre, mind hátra, mélyen kivágott volt, alatta a hófehér aranygalléros yukata finom anyaga pihent halványbarna bőrömön.

Hogy őszinte legyek, tetszettem magamnak. Boldog voltam, hogy anyám és apám így lát viszont, nem pedig azokkal a zúzódásokkal és sebekkel, amiket sikerült begyűjtenem Menorutól. És elégedettségem valamilyen szinten táplálta az is, hogy talán Sesshoumaru szebbnek lát majd, mint Mayurát.

A nagyterem felé menet hosszú hálálkodásokat rebegtem Fumayának, mire ő csak mosolyogva ingatta a fejét. Nem tudtunk sietni, mivel magas talpú getáimban, és tipegéshez tervezett kimonómban nem rohangálhattam. Úgyhogy, valóban csak a vacsora végére értünk oda.

Az ebédlő tele volt. Hosszú sorokban asztalok álltak a fal mellett, mögötte a vendégsereg üldögélt, és nyammogta el az utolsó falatokat. Az ajtóra merőlegesen állítottak fel egy másik sor asztalkát, aminél azonnal felismertem uram és közvetlen környezetében Sesshoumarut, Mayurát valamint egy idegen, ámde gyönyörű démonasszonyt. Eddig még csak festményeken láttam, de azonnal tudtam, hogy Menoru első felesége. Hiszen lehetetlen volt nem észre venni a közte és Mayu között lévő kísérteties hasonlóságot. Hosszú sötétlila haja, bordó méregcsíkjai, villogó ibolya szemei voltak. Ültében is látszott átlagon felüli magassága, és hogy mennyire jól érzi magát az ilyen hatalmas társaságokban.

Az előcsarnokra néző ajtók tárva nyitva álltak, így közeledtemet azonnal észrevették. Mire elértem a bejáratot, a teremben lassan minden szem rám szegeződött. Persze próbáltam úgy viselkedni, mint akit ez cseppet sem zavar. Mielőtt az előcsarnok kövezetéről átléptem volna a tatamikra kibújtam lábbelimből, amit Fuma hozott utánam. Zajtalan könnyed léptekkel keltem át a hatalmas termen, miközben minden pillantás engem pásztázott. Óráknak tűnő percek alatt elértem az asztalfőhöz. Megálltam, kiegyenesedtem, majd meghajoltam feléjük. Mint a ház asszonya, elődöm helyet mutatott nekem.

Kicsit bosszúsan vettem tudomásul, hogy a pech-sorozat folytatódik. Eddig nem vettem észre, de Menoru fiai is haza jöttek az ünnepekre. És persze nekem pont közéjük kellett ülnöm. Mit ne mondjak, boldog voltam. Az ülésrend a következőképpen alakult: jobbról balra: Sesshoumaru, Mayura, Menoru, elődöm, Menoru idősebbik fia, majd én. Szerencsére a fiatalabbik csemete csak jóval utánam ért be, így nem kellett sokáig élveznem a társaságukat.

Miután helyet foglaltam, és uram pár szóval bocsánatot kért az összegyűltektől a késésemért, az étkezés még néhány percig folytatódott. Farkaséhes voltam, de vissza kellett fognom magam, így illedelmesen kis falatokkal ettem az asztalkámra helyezett ínycsiklandozó specialitásokat. De evés közben sem feledkeztem arról, ami a legjobban érdekelt.

Szemeim, minden egyes megragadható alkalom adtán körbefutottak a termen, míg nem meg találtam kis családom, területeink képviseletében. Édesanyám, édesapám és az öcsém tőlünk nem messze, egy a fallal párhuzamos asztalsornál beszélgetett csendesen. A szívem óriásit dobbant. Apám s anyám olyanok voltak, mint egy éve, de a kisöcsém nagyot változott. Igen, lassan eltűnik a köztünk lévő három év különbség. Ahogy figyeltem őt, rövidre vágott fekete haját, örök vidám kék szemeit hirtelen homályosulni kezdett a látásom. Épp, mikor már majdnem sikerült elkapnom legalább a testvérem pillantását, kedvenc mostoha fiam megszólított.

– Risa-sama... Mi ez a nagy érzelgősség?

– Tessék? – a lehető legunottabb kifejezéssel arcomon fordultam felé.

Utáltam, de volt is miért. Egyrészt kiköpött apja. Mind kinézetre, mind viselkedésre, amitől már eleve esélye nem volt arra, hogy szimpatizáljak vele.

– Mintha könnyeket láttam volna a szemeidben...

– Bizonyára rosszul láttad! – hangom hideg és kimért volt, majd inkább a mögöttem térdelő Fumayára pillantottam.

Intettem neki, mire közelebb jött, s én halkan a fülébe suttoghattam utasításaim. Majd azért hangosabban hozzátettem:

– És nehogy hideg legyen nekem!

Tudtam, hogy nevelt fiacskám hegyezi a füleit, de már nem maradt ideje rákérdezni az utasításaimra. Menoru felemelkedett, majd mosolyogva invitálni kezdte a vendégeket a kertbe. Bizony, most kezdődött el az igazi ünnepség.

Mindenki felemelkedett, majd szépen rendezett sorokban elindultunk a kijárat felé. Sokan voltunk, így a megszokott program nekem kedvezett. Feltűnés nélkül próbáltam elvegyülni, és eltűnni a vizslató pillantások elől.

Nem volt szerencsém, Keitaro rám tapadt. Mikor már majdnem kiértem a főúri gyűrűből, egyszer csak elkapta a karom. Dühös tekintettel fordultam felé, hogy belebámulhassak elégedett vigyorába, de mögötte a tömegben megpillantottam Sesshoumarut. Bizonyára a véletlen műve volt, de pillantásunk találkozott, és ő azonnal észrevette szorult helyzetem.

Kei igazán meglepődött, amikor a palota vendége kissé emeltebb hangon, mint illene, felszólította, hogy engedje már el a kezem. Hát igen, a szerencse néha nekem is kedvezhet. Az emberáradatban visszasodródtam Sesshoumaru felé, majd eltűntem a tömegben Keitaro és megmentőm szemei elől. Távolról még hallottam, ahogy visszafogott vitába kezdenek, de addigra már iszkoltam a kijárat felé.

Komornám ott várt rám, teljesítve a feladatot, amit rábíztam. Én belebújtam getáimba, s balra elkanyarodtam a folyósón. Rohantam, ahogy bírtam, remélve, hogy egyetlen drága percet sem veszítek el. Közben ezerszer hálát adtam a kamiknak, amiért Menoru visszahívta régi asszonyát, így én kieshettem végre folytonosan őrködő szemeinek látóteréből. Hálát adtam Sesshoumarunak, és még Fumayának is.

Elhúztam az egyik szoba ajtaját, majd az erkélyén át kisurrantam a kertbe, ahol már gyülekeztek a vendégek...

Lektorálta: Arvael

Folytatás következik...