Bűvöletben - Démonháború

by Mido

4. rész

Seyako némán fürkészte a hatalmas, kiterített lapokat, melyek együtt kirajzolták Észak határvidékeit, precíz pontossággal ábrázolva mind a falvakat, mind a hegyeket és folyókat is. Hatalmas méretéből adódóan ezt meg is tehette. A lány szemeit az ezüst és kék fejű gombostűkre szegezte, kitartóan farkasszemet nézve a jelképes századokkal és ezredekkel. Mindeközben figyelmének minden rezdülése nővérének halk, csilingelő szopránját hallgatta.

- Gomen nasai minna-sama! Semmilyen információval sem tudok szolgálni…

- Azért valami még is van Hime-sama - Karen hangja hallatszott, majd lassú papírzörgés.

- Valami, ami egyenlő a semmivel - Aya hime mélyet sóhajtott. - Vakok vagyunk és süketek. Lehet, nem hisznek nekem, de az esküvő rövid ideje alatt felszámolták az összes emberem… semmilyen információ nem tudta átlépni a határt. Semmit nem tudunk a kvantoui haderőkről, létszámukról, fegyverzetükről, szerkezetükről, meg sem merem kockáztatni terveinkről…

- Lehetséges volna? Minden előre el lett tervezve…

- Nem lehetséges, bizonyos - Seyának fel kellett pillantania, mivel elsőre nem ismerte fel nevelőapjának fájdalmasan gyenge hangját.

- Chichi-ue… onegai, felesleges erről beszélni!

- Arról, hogy szánt szándékkal voltatok vakok és süketek? - keserű gúnnyal zengte be az elnémuló tanácstermet Sesshoumaru mély hangja.

- Temae! - a hercegnő végleg elszakította pillantását a zöld, barna foltoktól, miközben ismét a hideg arany szemeket kereste - Mondtam már Sesshoumaru, ha értelmeset nem tudsz mondani, ne nyisd ki a szád!

Pár halk köhécselés között a hercegnő nem tudta nem meg hallani. Azok az átkozott ezüst pöttyök hullani kezdtek szemei előtt, s még mielőtt ellenkezhetett volna eljutottak tudatáig a gúnyos gondolatok:

„Ugyan Seya… miért, mit szeretnél, mire használjam a számat?”

A nő egész teste megfeszült dühében, de még mielőtt megtorló akciót kezdhetett volna fontolgatni, a kutyaszellem hangot adott véleményének válaszképen.

- Hime, a helyedben nem sértegetném azt, aki kihúzhatja az ostoba vezetők egész hadával rendelkező Északot ebből a… - úgy tűnt a taiyoukai még csak nem is zavartatja magát a gyilkosan rideggé váló légkörtől - ebből az esélytelen állapotból.

- Boldogok kik itt élnek, nálunk legalább megoszlik az ostoba vezetők száma… nem úgy, mint Nyugaton, ahol egy elfajzott hülye dirigál! - küldött angyali mosolyt a démon felé a lány, miközben folyamatosan kísérletezett a szemmel ölés technikájával.

Óráknak tűnt a pillanat, Sesshoumaru nyugodt arcára felkúszott a düh, mire a nő azonnal védekező állást vett fel, katanája markolatára helyezve jobbját. A nyugatiak felháborodva léptek egy lépést távolabb, míg akarva akaratlan az északi tábornokok és rést nyitottak a szócsatázók között. Ám még mielőtt véresre fajulhatott volna a helyzet, keserű hang vágott a feszült levegőbe:

- Seyako, Sesshoumaru! Fejezzétek be! Olyanok vagytok, mint… - Ayashio keserű mosollyal megakadt, majd látszott rajta, nem legelső gondolatát mondja ki - mint, a civakodó kisgyerekek!

Az előbbi vészes ellentét hirtelen feloszlott, ám kutyadémon csak nehézségek árán tudta türtőztetni magát. Seya nagyon jól tudta, hogy gyengéjébe talált. Sesshoumaru ugyan olyan rosszul tűrte a megalázást, mint ő maga, s ezt csak fokozta, hogy egy lány szájából kellett eltűrnie ezeket a mondatokat.

- Seyako, kérj bocsánatot! - dörrent ismét a yasha hangja - Most! - mordult húgára, mikor a tiltakozás első jeleivel szembesült.

- Hai, Onee-sama!

Seya elégedetten nyugtázta, a tábornokok és tisztek dühösen húzzák a szájukat és mogorván figyelik a jelenetet. Egyértelművé téve mi a véleményük Aya kéréséről, mi több, forrt bennük az indulat, hogy parancsnokukat alázza meg egy idegen.

A lány engedelmesen elsétált az inuyoukai elé, majd ártatlan mosolyt megeresztve mélyen meghajolt.

- Gomen nasai, Sesshoumaru-sama!

Egy hosszú pillanat telt el, a nő nem egyenesedett fel, mire Aya kisebb köhintéssel férje felé pillantott. A férfi kérdő értetlenséggel arcán húzta fel szemöldökeit. Gyanús volt ez a nagy hajlongás.

- Sesshoumaru, kérlek…

A sötét szemöldökök még jobban megközelítették a liláskék holdsarlót.

- Kérj bocsánatot a Shouguntól! (shougun, mint hadúr)

A jelenet szinte majdnem ugyan az volt, a szellem azonnal tiltakozni akart, de feleségének egyetlen jeges pillantása elfojtotta ellenkezését. Végül lassan valamiféle meghajláshoz hasonlatos mozdulatot tett, noha koránt sem olyan mélyet, mint a hercegnő.

- Gomen nasai Seyako Hime!

- Remek, most pedig térjünk vissza a tanácskozáshoz! Minden elfecsérelt pillanat a kvantou és Zadei malmára hajtja a vizet…

- Onee-sama, Suwatari-sama! Engedjétek meg, de értelmetlen ez a megbeszélés! Semmilyen információ nincs a birtokunkban, az erőink elszórtan a határterületeken állomásoznak… - fordult rokonai felé a lány.

- Mit javasolsz? - az eddig csendesen, fáradtan ülő Suwatari nevelt lányára pillantott.

- Egy kémet, aki gond nélkül átjut a határon és betudja magát lopni a főhadak közé. Gyorsnak és pontosnak kell lennie, nem szabad, hogy észre vegyék, és órákon belül vissza kell térnie!

- A gondolat nem rossz… valóban tehetetlenek vagyunk, és az én embereim vagy halottak, vagy mozgásképtelenek - harapott alsó ajkaiba Aya. - Van valaki, akit javasolni tudnál?

- Hai…

Ám Seyako mondandóját megszakította Karen kellemesen mély altja.

- Én.

- Karen-san? - pillantott fel tétován a yasha.

- Iie. Karen, rád itt pótolhatatlan szükség van! Nem, én fogok menni! - jelentette ki erélyesen Seyako.

- Felejtsd el! - szólalt meg a hosszas hallgatás után ismét a nyugati területek ura.

- Talán valami kifogásod van ellene? - a hercegnő hangja akaratlan magasabb hangot ütött meg.

- Kimondottan! Több, mint egy napja nem aludtál, enni sem hiszem, hogy ettél, olyan fáradt vagy, hogy alig állsz a lábadon… Elismerésem Hime, de te akkor is csak egy halandó vagy.

A hercegnő azúr szemei dühösen megvillantak, ám legbelül tudta a férfinek igaza van.

- Sajnálom, de így a te érdekedben nem egyezem bele!

- Így? - kérdezett vissza Suwatari - Sesshoumaru, az érveid valós alapokon nyugszanak, én sem óhajtom így elengedni Seyakót… túl veszélyes, főleg, hogy jelenlegi állapotomban nem engedhetem meg azt a luxust, hogy az ő eltűnésével lefejezzem seregeinket. De túl sok érv szól mellette is - a kutyaszellem érdeklődve a sötét szemekbe fúrta tekintetét. - Seyako jól ismeri a terepet, nem ez lenne az első ilyen jellegű feladata sem… bizonyosan minden védvonalon túljutna, és akár a terveiket is megtudná. Ebben biztos vagyok. Senki nem tudná időn belül teljesíteni a feladatot.

A lány kezdte úgy érezni, már a célegyenesben van, amikor nevelő apja elbizonytalanodott.

- De most valóban fáradt, és gyengébb is. Nem akarom megkockáztatni, hogy valami rosszul süljön el! - senki nem szólalt meg a beálló csendben - Akkor mit javasolsz Sesshoumaru?

- Vele megyek.

- Nani? - fakadt ki a szőke lány ledöbbenve.

- Vagy megyek én is, vagy valaki más megy helyetted. Dönts! - a taiyoukai nem úgy nézett ki, mint akivel vitatkozni lehet.

- Sesshoumaru, ez óriási felelőtlenség! - Aya mély levegőt vett - Ugyan akkor támogatom, hogy elkísérd a húgom. Melletted nem kell őt féltenem…

- Aya-neesan… - sziszegte fogcsikorgatva az említett.

- Legyen! - bólintott Suwatari is, ám ettől a jelentéktelen mozgástól már fájdalmasan eltorzultak vonásai.

Seyako nem figyelt a további beszédekre, úgy tűnt Ayashio tökéletesen kezében tartja a dolgokat, inkább a mellé tévedő Sesshoumarura tekintett.

- Indulhatunk? - kérdezte a férfi közömbösen.

- Nem. Még dolgom van.

- Dolgod? - húzta el a száját a férfi.

- Igen. Kérek egy órát.

- Az sok, még oda is kell érnünk! - ingatta a fejét a youkai.

- Azzal ne legyen gondod. Adj egy órát, és két óra múltán ismét ebben a teremben leszünk - mosolyodott el magabiztosan a lány.

- Tervezel valamit, ugye? - húzódtak össze a borostyán szemek fürkészően - Remélem nem valami ostobaságot…

- Ugyan! Csak nem féltesz? - vigyorodott el a hime, kivillantva szép fehér fogait.

- Talán… de most nem lesz idő arra, hogy pótoljuk a hiányzó életerő tartalékaid. Úgyhogy ne csinálj ostobaságokat.

- Szerinted érdekelt vagy még ebben a témában? - a lefagyni készülő mosolyból szánakozó pillantások lettek.

- Tudom, hogy az vagyok! - villantott meg egy gúnyos félmolyot a férfi is, majd a beálló csendre mind a ketten ismét a tárgyalások felé pillantottak.

Ahogy az eddig elkülönülten beszélgető Sesshoumaru és Seyako ismét a tárgyalásra akart figyelni, az váratlanul abba maradt. Egy pillanat kellett, és ők is meghallották a mélyen zengő kürtöt, mely három hosszú hangot bömbölt az éjszakába.

- Futár? - futottak össze a szőke hercegnő szemöldökei.

Hamarabb kapott választ, mint sejtette.

Először csak az udvar felől, később már közvetlen a palota folyosóiról hallhatták azt az erősödő morajlást, ami az idegen küldöncöt fogadta. Végül hangos csizmadobogás ért el a behúzott fusumáig, s egy pillanatnyi némaság után kettő erélyes kopogtatás szűrődött be.

- Üzenet az Északi-területek Urának!

- Gyere be! - Suwatari csak nehézségek árán tudta megszilárdítani gyenge hangját.

Az ajtó feltárult, és északi katonák gyűrűjében egyetlen, talpig fehérbe öltözött alak jelent meg. Mikor belépett a helyiségbe mélyen meghajolt, majd az asztalra helyezte csomagját.

- Az Északi-területek Nagyurához, Suwatari no Nobunaga-samához, a kvantou nagyúr, Zadei-sama levele! - darálta el a démon gépiesen merev hangon.

A megszólított idősebb lányára pillantott, mire Aya hercegnő előre lépett, és felemelte az aranyhengert, mely magában rejtette a papírtekercset az üzenettel. A yasha kezei kicsit remegtek, mikor ujjai széthúztak a kis vörös szalagot, mely utoljára még összetartotta a sárgásfehér lapokat, majd elfehéredett arccal olvasni kezdett.

A levél nem lehetett hosszú, mivel a hercegnő hamarosan a végére ért.

- Mit ír? - tette fel végül a nagy kérdés hosszú másodpercek múltán Sesshoumaru, akár ha a többiek nevében is.

- Hadüzenet… - suttogta a lány.

Seyako türelmét vesztve előre lépett, majd kikapta nővére kezéből a visszagömbölyödő lapot.

- Saruwatari no Nobunaga, Északi-területek örökös Nagyura, én a Kvantou birtokosa, ebben a levélben felszólítalak; haladéktalanul lépj hűbérembe! - vad morgás járta be a termet, mire a küldönc összerezzent, de nem nézett fel hajlongásából - Amennyiben földjeidet nem adod át önként, katonáid nem teszik le a fegyvert, és nem küldöd haladéktalanul táboromba…

Seyako hangja elakadt, s egy pillanat alatt lobbantak fel a harag lángocskái mélykék szemeiben.

- Ha haladéktalanuk nem küldöd táboromba törvényes jegyesem, Seyako no Nobunagát, születési nevén SeyakoYatsuha no Minowarát, úgy veszem kéréseim nem vagy hajlandó teljesíteni, így hadiállapotot hirdetek, és fegyveres erőkkel török be tartományaidba. Ám figyelmeztetlek, ha válaszod nemleges, a továbbiakban semmiféle kegyelmet nem oszthatok sem számodra, sem családod vagy néped számára! Ennyi… - fejezte be a lány, majd az érkező Sesshoumarunak nyújtotta a hadüzenetet.

A férfi már csak átfutotta a szöveget, végül hanyag mozdulattal a térképes asztalra dobta.

- Suwatari-sama, uram úgy kérte, írásos válaszodat vigyem el neki, még a mai nap hajnalának hasadása előtt! - szólalt meg a küldönc továbbra is gépiesen merev hangon.

- A választ két órán belül megkapod, addig is sértetlenségedet garantálva egy szobát kapsz. Vezessétek el! - Suwatari intésére a futárt kísérő katonák előre léptek, majd kivezették a démont a helyiségből.

- Seyako… azt hiszem a küldetésed el kell halasztanunk - sóhajtott nagyot a sebesült taiyoukai. - Viszont, addig is egyél és pihenj. Kell két óra, mire az írnokok megfogalmazzák a választ, sőt, hogy kitaláljuk, mit válaszolunk… addig te készülj fel, hajnalhasadás előtt egy órával indultok!

- Ahogy kívánod, nagyuram! - hajolt meg a lány, miközben lelki szemei előtt akaratlan felrémlett ágyának hívogató képe.

- Rendben. Akkor Sesshoumaru érted megy, amikor indultok.

- Hai! - egyenesedett fel a lány, majd felszólítás nélkül távozott.

A lendület, mellyel behúzta maga mögött az ajtót, a folyósón azonnal megtört. Fáradt sóhajjal dőlt a hideg kőfalnak, majd csak percek múlva indult el a konyha felé. Már koránt sem volt az az élettel teli tünemény, mint akinek mutatta magát a tárgyaláson.

„Alig bírok még menni is… össze kell szednem magam, mert ebből szörnyű bajok lehetnek!” - gondolta, miközben belépett az étkezőbe. Alig csukta be az ajtót, azonnal egy cselédlány tűnt fel a konyhába vezető shouji mögül.

- Hime-sama! Szüksége lenne valamire?

- Hai, domou… egy tál, forró misót szeretnék, utána pedig valami húsételt!

- Halat? - kérdezett vissza a lány.

- Nem, most valami nehezebb kell. Bármi jó, akár vadhús is!

- Ahogy óhajtja Hime! Addig is valami italt?

- Hai, onegai… sakét… nem valami erősebbet! Aztán egy csésze chat is kérek.

- Azonnal hozom!

A szolgálólány kisietett, mire Seya fáradtan rogyott az egyik ülőhelyre. Fejét a faasztallapra fektette, s észre sem vette mikor aludt el. Ám nem aludhatott többet, mint negyed óra, ezt azonnal érezte, mikor a szolgálólány keltegetni kezdte.

- Hime-sama?

- Semmi gond! - mosolyodott el fáradtan a lány, majd az eléje tartott apró agyag korsócskáért nyúlt.

Egy húzásra kiitta az erős pálinkát, majd felemelve az aranyozott porcelán evőpálcikákat hozzá látott a gőzölgő, nagy tál misónak. Lassan evett, nem akart még rosszabbul lenni, így pont akkor végzett a levessel, mikor a sült húst felszolgálta a cselédlány. Ritkán evett húst, noha semmi problémája nem volt vele, ám a zsíros falatok könnyen hajlékonyságának és rugalmasságának rovására mehettek. Így aztán jobbára csak halat és zöldségféléket fogyasztott.

Mint ahogy sejtette, nem bírt a hatalmas tál étellel, úgyhogy mosolyogva kellett visszaküldenie az ételnek több mint a felé. Végül meghagyta a szolgálónak, hogy a teát a szobájába hozzák.

Odafönt viszont már nem volt ereje megvárni a chát, úgy dőlt el az ágyon, akár egy zsák, még a páncélokat sem vetette le. Futólag egy párnát a feje alá gyűrt, s egy pillanat múlva már mélyen aludt.

Seyako pontosan két óra elteltével ébredt, s immár frissnek és kipihentnek érezte magát. Egészen az első pár lépésig, mikor is rá kellett jönnie, fáj minden tagja. Sántikálva kisétált az erkélyére, útközben felemelve a kihűlt teáscsészét asztaláról. Ki érve a balkonra megnyugodva fújta ki, a mélyen beszívott párás éji levegőt.

„Még több mint három órám van. Itt az ideje, hogy elkezdjem!”

Visszalépett otthonosan berendezett szobájába, majd ismételten átöltözött.

„Nem hinném, hogy feljövök már előtte. Kémkedni, pedig nem lehet harci páncélban!” - gondolta, miközben lecsatolta a nehéz vérteket, majd haorijától és hakamájától is megszabadult, csupán csak alsóruházatát hagyva magán.

„Elégszer jó szolgálatot tettél!” - nézett a fiókban pihenő, halványkék, apró selyem anyagra, majd teketóriázás nélkül magára öltötte. A szinte sértőn rövid ruhácskához jöttek a jól ismert csizmák, és alkarvértek, az ezüstszínű szalag obi gyanánt, majd még mielőtt elindult volna, Seya fegyverein kívül magához vette a maszkot is, valamint egy hosszú fekete köpenyt. Nem egyszer szerzett már meg így sokat érő információkat, remélte jól bevált öltözete szerencsét hoz talán most is.

Óvatosan tolta el az ajtót, nem állt szándékában összefutni senkivel sem. Így aztán osonnia kellett a felbolydult kastélyban, elfeledett titkos folyosókat használnia, hogy elérje azt a szobát, mely saját, külön bejáratú gyakorlóterméhez vitt. Ám az óvatosság kevés volt, nem tudott mindenki elől rejtve maradni, így egy idő után megunva az egészet, kevéske erejét felhasználva a kis szoba ajtaja elé teleportálta magát. Gyorsan benyitott, majd bezárta az ajtót.

Fényt sem kellett idéznie, a korom sötét dacára egyenesen a letakart szoborhoz sietett, majd kisebb erőlködés árán félretolta azt. Nem gondolkodott sokáig, alakot váltott, és beröppent a tátongó fekete lyukba, mely meredeken vitt le a pincéknél is mélyebb sziklaterembe.

„Ha valami balul sülne el, akkor sem lesz veszélyben senki. Több tonna szikla, ez még talán egy idézőjével dacoló árnylénynek is elég lesz!” - gondolta a hercegnő, mire elméjében bizsergésként jelentkezett az izgalom - „Vajon sikerülni fog?”

Sesshoumaru céltalanul bolyongott a folyósokon, mivel egyáltalán nem érdekelte a válaszlevél megfogalmazása körül kialakult kalamajka. Se fáradtságot, se kimerültséget nem érzett, inkább csak várakozást. Nem félt ettől a háborútól, és hiába nem akarta elbízni magát, elméjében kitörölhetetlenül éltek a múlt történései, az, hogy milyen könnyen legyőzte Zadei apját. Akkor ő miért jelentene nagyobb kihívást? Minden esetre egy dolog nyugtalanította, vajon az ő nevére miért nem jött hadüzenet? Hiszen a kvantoui teljesen tisztában van vele, hogy ő is a palotában tartózkodik, és hogy kapni fog az alkalmon, hogy végre nyíltan ellene fordulhasson. De akkor miért nem?

A férfi meglepetten pillantott fel, ahogy gondolatai közé besiklott az a felejthetetlen, édes aroma, melyet egyetlen nőhöz tudott csak kötni. Csak egy pillanatig látta, ahogy a szőke fürtök lassan lebbenve gazdájuk után eltűnnek egy kicsiny, jelentéktelen szoba ajtaján. A youkai kérdőn bámult az ajtóra.

„Seya?”

Rövid gondolkodás után közelebb lépett, ám meglepetten kellett rájönnie, nem érzi a lány jelenlétét a teremből. Sesshoumaru elképedt, hiszen ahogy sejtette, semmilyen más kijárat nem vezethet ebből a kicsiny, vastag falú, tároló helyiségből. Hosszú percekig méregette az egykoron barnára lakkozott, most már megkopott falapokat, végül a kíváncsiság legyőzte minden ellenérvét.

Lenyomta a kilincset, majd váratlan sötétben megtorpant. Kellett egy pillanat, mire szemei megszokták a folyóson lévő fáklyák fényének hiányát, ám utána már tisztán látta a lomtárszerű szobácska berendezését. Csak egy rövid pillanatra méltatta a letakart szobrokat és képeket, mélyet szippantott az enyhén áporodott levegőből, s máris tudta merre induljon. Ám pár lépés után ismét elbizonytalanodott, ahogy egy letakart magas tárggyal találta szembe magát.

Pár pillanatig az inuyoukai valóban nem tudta mitévő legyen, csak méregette a sötét sziluettet, de nem mozdult. Ennek köszönhette, hogy rájött a rejtélyre. Először nem is furcsállta, az egészet. Áll nyugodtan, közvetlen a szoborszerű valami talapzata előtt, ám frufruja és hajának első tincsei minduntalan fel-felrebbennek, mintha alulról fújna be alájuk a szél. Egy a többinél erősebb szellő viszont már felkeltette a figyelmét, és kifinomult érzékei azonnal megállapították honnan jön.

Könnyedén, fél kézzel a szobornak feszült és az duruzsolva csúszott hátra alig látható vassínjén. A démon elégedetten tekintett le a hívogató fekete semmibe, minek mélyéről orrát ismét megcsapta a hercegnő illata. Ha eddig még fel is merült elméjében a gondolat, hogy visszafordult, most már végleg másképp határozott. Egy villanással szellemgömbé változott, és lebukott a sötét mélységbe. Még éppen időben, hiszen hallotta, ahogy valahol messze fölötte elmaradva a szobor a helyére gördül.

Folytatása következik…