Inuyoukai- Hanyou World

Főoldal Menü  Inuyasha világa Képek Fanfich

Név: Inuyoukai-Hanyou Word
Szerkesztő: Sirius
Tárhely: Gportál
Ajánlott böngésző: Firefox és ie


Holdfázis
Bejelentkezés
Felhasználónév:

Jelszó:
SúgóSúgó
Regisztráció
Elfelejtettem a jelszót
 

 
 

 

 

Arigato
Indulás: 2006-06-16
 

Hentai-Paródia (16+)
 
Paródiák
 
Yilsrana Fanficei
 
fantasy és más anime ficek
 
Kinuye Fanficei
 
Kurosawa-sama Fanficei
 
Kanako Fanficei
 
Fanficek
 
Mido Fanficei
 
Lirien Fanficei
 
Sakura fanficei
 
Hentai ficek (18+)
 
Arvael Fanficei
 
Hónap karaktere

 

 

 

 

 
Ikusa no hime - Risa ( by Mido)
Ikusa no hime - Risa ( by Mido) : 1.fejezet

1.fejezet

  2007.05.21. 18:27


 

 

 

Ikusa no hime - Risa

 

戦の姫 ーりさ

by Mido

 

1.     fejezet:


Kagutsuchi - かぐつち

 

Kezem-lábam szétvetve, mélyeket lélegezve feküdtem, az illatos, éjjeli fűben. Tekintetem a távoli sötétséget fürkészte, kábán kémleltem a csillag hímes égboltot. Sokmilliárd fényesen égő pont, felfoghatatlan messzeségben, gyönyörűen, de magányosan… én legalább is így látom, hideg villódzó fényükből.

Fájdalmasan húzódtak össze szemeim e gondolatra, ám könnyeim továbbra sem tudtam hullatni. Szemem égett, a torkomban felbukkant az a keserű, kényelmetlen gombóc, ám én képtelen voltam, akár egyetlen egy csepp könnyet is ejteni, azóta az éjszaka óta. Így még rosszabb volt, hiszen tudtam minden fájdalmam, keserűségem lelkemben fojtódik el, s nyomja azt nehéz súlyával. A magány társammá lett, s még a vágyat is ki kellett irtanom érzéseim közül. Nem volt már, akit kívánhatnék. Valójában azóta soha, egyetlen pillanatra sem voltam egyedül, hiszen ő, immár mindig és örökké mellettem van… de jelenléte sem tudta enyhíteni bensőm fájdalmát.

Fáradtan, sajgó ürességet érezve figyeltem egy távoli, fénylő pontot, ám gondolataim messze jártak testemtől. Az egyetlen, ami állandó és múlhatatlan volt attól a naptól kezdve, az a fájdalmas, betölthetetlen üresség, mely megszállta lelkemet, s örökre csírájában eltaposott minden reményt benne. Üres voltam és magányos…

Sóhajtva fejem alá fontam karjaim, mire haorim bő ujjai visszacsúsztak könyökömig, így alkaromon érezhettem a fű ingerlő csiklandozását. Nyújtózva hallgattam csigolyáim fáradt ropogását, mire lehunyt szemmel adtam át magam a pillanatnyi élvezetnek, ahogy oldódott tagjaimból a feszültség. Elhatároztam, eljött az idő, már elég erős vagyok ahhoz, hogy átgondoljam az elmúlt, hosszú két hónap történéseit.

Két hónap? Nem voltam benne biztos… azóta az éjszaka óta birodalmunk felett megállt az idő. S elindult a visszaszámlálás a páncélhasználók bosszújáig… lehunytam pilláim, s abban a pillanatban dúlva törtek elmémre az emlékek…

 

 

Még most is fel tudom idézni azt a boldog, reménytől túláradó érzést, amit akkor éreztem, mikor uram szabadon eresztett. Sosem feledem, édes volt, mámorító, mint az érzések, melyeket azon férfi karjaiban éreztem, kinek képét örökre ki kell törölnöm szívemből. Most, hogy elvesztettem, amit ellehetett, már tudom milyen határtalan is volt az a gazdagság, mikor mellette voltam… akkor nem tudtam értékelni, most már tudom. Most, hogy elveszítettem mindent, s csak egyedül a bosszú maradt számomra…

 

 

Szívem zakatolva lüktetett mellkasomban, vérem pezsegve forrt ereimben, ahogy tekintetem a távoli látóhatárra szegezve szálltam a szelek szárnyán. Rózsaszín ködben úszott a világ, dalolni tudtam volna örömömben. Nem érdekelt a repülés lélegzet elállító mámora, sem a gyönyörűséges déli vidék, ahogy tovafut alattam. Csak látni akartam, végre ismét látni, azokat a csodálatos sudár fákat, melyeket anyám két kezével ültetett rejtett birodalmunk határára.

A távolban, a vörösen vérző Napkorong éppen belesüllyedt a szikrázó nyári óceán vizébe, s én versenyt futottam a másodpercekkel. Árnyékom valahol elmaradt mögöttem, lent, az érő gyümölcsök, illatozó vadvirágok és hegyek között, hiszen én a gondolat sebességével száguldottam hazafelé. Úgy kívántam, úgy akartam már ismét látni, azt a felejthetetlen tájat, buja vadont, mely határainkat keretezi, s vágytam gyönyörűséges városunk látására, hogy újra érezzem bőrömön daiichi Otome-sama, a Kristály-hercegnő bársonyos érintését magamon. Elhatároztam, miután haza érek első dolgom lesz elmenni legszentebb ősi úrnőnk sírjához, s egy éjjen át imát mormolok halhatatlan lelke előtt, amiért megkönyörült rajtam.

Ő volt a legelső otome, a páncélhasználók ősanyja. Fiatalon feláldozta magát, de öt leányt hagyott maga után, és Tisztaság Gyémántját, az első kristályt, melyet máig sírboltjában őrzünk. Gyerekeinek vérvonala - kik mind egy szálig elemi youkaik közül választottak férjet - a mai öt uralkodó főcsalád származtatható. Az én családom az egyik ezek közül, mi Tetsu-samát tartjuk első ősünknek. Az ő sírjánál is el fogok tölteni két füstölőnyi időt, ezt is elhatároztam.

Elmémben az ősi legendáktól kezdve sorra bukkantak fel a kedves, vagy éppen mókás emlékek, lelki szemeim előtt már láttam a fehérmészkő házakat, a márvány palotát, a hatalmas aranyozott kupolákkal. Láttam a karcsú, kecses hidakat melyek a várost átszelő folyó és csatornahálózat fölött ívelnek át, éreztem arcomon a vízesés foszló páráját, mint mikor a Kristály-barlangba igyekeztem, láttam az utcákat, a virágokkal telefuttatott teraszokat, a csiszolt gránit köveket, az emberek, hanyouk és youkaik elfeledett mosolyát.

Birodalmunk határai között különös, rejtett élet folyt. Ezen a kis helyen megfért egymás mellett békésen halandó és démon, noha utóbbiak jóval többen voltak, köztük jó magam is. Ám ezek a vészes, polgárháborús, véres idők embereket sodortak közénk, kik a Tanács felügyelete alatt diszkrét elkülönüléssel, de beleolvadtak társadalmunkba. Ennek következtében egyre több féldémon született közénk. Bármennyire is hasznosak voltak a halandók, hiszen szívesen végeztek számunkra kellemetlen munkákat is, kiválóan értettek a földműveléshez, még is jelenlétük mögött láttuk a jelet; hanyatlunk…

Annyira elkalandoztak gondolataim múlt és jövő között, hogy alig vettem észre; közeledek.

A kifulladás küszöbén értem földet sudár fáink mellett, a kelet-nyugat irányú nagyút porában. Lihegve szorítottam kezeim mellkasomra, ujjaimmal érezvén a durvaszövésű anyag érdességét, ám ez most a legkevesebb volt. Kellett pár perc, hogy összeszedjem magam, s letöröljem a gyöngyöző verejtéket homlokomról. Soha életemben nem utaztam még ennyit energia formájában, így érthetően kifáradtam.

A szürkületi derengés lassan kúszott ki a bokrok alól, így ideje volt rávennem magam a tovább indulásra. Ahogy harmadik lépésemmel letértem az útról, s beléptem a hosszúszálú vadvirágok közé lelkemet ismét elöntötte a boldog várakozás. Otthon vagyok, még egy lépés és otthon vagyok!

Ünnepélyes lassúsággal tettem meg, ezt, az egyetlen egy lépést, élvezve minden pillanatát. Ahogy testem beért a határjelző fák közé, úgy kezdett pulzálni a bennem lévő kristály, s a tér remegve magába szippantott. Átléptem az átléphetetlen akadályt, melyet anyám húzott fel keleti határvonalunkra. Ha valaki olyan indult a bokrok közti kicsiny nyiladékon az óriás fák közé, kinek testében nincsen még csak töredéknyi kristály sem - mindenki, aki földjeinken él birtokol legalább egy kicsinyke darabot - pár lépés után meggondolta volna magát az erős illúzió mező hatása alatt, és vissza is fordult volna.

Ám én már láttam magam előtt, a sűrűn összenőtt jázminbokrok alatt vezető apró csapást, lefelé egy kisebb völgybe, s az alkonyati párában már sejtettem a nagy dombot, mi eltakarta szemeim elől áhított otthonom. Kissé meglepődtem, ahogy az első lépés után, váratlan forróság hasított mellkasomba. Dermedten álltam meg, majd ahogy a fájdalmas érzés múlt széthúzva ruhám nyakát ujjaim szívem fölé csúsztattam. Tudtam, pontosan az alatt van az ékkő, melyet gyermekkorom óta birtokoltam. Fogalmam sem volt milyen erejű, hatalmú páncélt tudtam volna a segítségével uralni, hiszen a kristály típusát, csak a Tanács tagjai ismerték - köztük anyám is - ám ezt szigorú titokként kezelték, mint mindenki más esetében. Most pedig ez a kicsiny, idegen anyag a testemben, fájó dolgokat kezdett művelni, jelt adva ottléte felől, noha eddig csak párszor bizonyosodhattam meg róla, valóban ott van. És ezek a bizonyosság szerzések nem tartoztak legkedvesebb emlékeim közé…

Tétova mélázásomból a csípős, nehéz szag rebbentett ki, ami kíméletlenül beférkőzött szagló járataimba, s könnyeket csalt a szemembe. Újabb meglepetés, ám még akkor sem fogtam gyanút… Túl sok optimista gondolatot élesztett bennem az a fékezhetetlen boldogság, melyet szabadulásom felett éreztem. Máig nem értem, hogy lehettem annyira naiv. De az voltam, és elkezdődött a büntetés, melyet rám szabott a sors, noha érdemtelenül szenvedtem és szenvedek most is. Legalább is az első időkben minden erőmmel próbáltam magam meggyőzni erről, de valahol mélyen tudtam, én hoztam a pusztulást mindarra, mely valaha kedves volt számomra.

Összeszedtem magam, s gyorsítva tempómon lesiettem a völgybe, majd átlépve a vékonyka, csörgedező csermelyt ismét merevvé fagytam. Hangok… három hosszú szívdobbanásnyi idő volt, mire ismét hallottam, ám nem értettem őket. Talán vadásznak a völgyben? - kérdeztem magamtól értetlenül, s újra fülelni kezdtem. Távolról jöttek, tompultak a dombok között, ám ott csengtek hallójárataimban. A különös, ködszerű füst továbbra is csípte szemeim, s ahogy lassú, óvatos léptekkel kapaszkodni kezdtem a fákkal és bokrokkal sűrűn benőtt dombon rá kellett döbbennem, a fölött bucskázik át, és üli meg a határvölgyet.

Kimaradt egy lélegzetvételem, mikor osonásomban elértem az emelkedő erdőhatárát, kiérve a füvel benőtt, hátralévő párszáz méterre a tetőig. Ekkor ismét megcsapták fülemet a hangok. Ám addigra már tudtam, ezek nem vadászat vagy mulatozás hangjai. Távoli fájdalmas sikolyok, kiáltások olvadtak egybe, s visszhangoztak a közeli hegyek között kitartóan. Fel sem fogtam mi ez az egész, gondolkodni is képtelen voltam. Olyan zsibbadtságot éreztem melyhez, nem tudok hasonlatos dolgot mondani, akár ha megfagyott volna a vér ereimben. Nem is törődtem az újból mellkasomba nyilalló fájdalommal, minden maradék erőmet bele adva kezdtem rohanni az öles fűben felfelé.

Életem leghosszabb percei voltak, míg végre elértem a domb tetejét, s lihegve kábán előre szegezhettem pillantásaim, gyönyörűséges városunk fehér kőfalaira. Nem fogtam fel mit látok, csak álltam rogyadozó lábakkal, kapkodva szívtam magamba a füst terhes levegőt, s figyeltem az aranykupolákon játszó fényeket. Egyszerűen nem értettem mit is látok… hiszen a Nap már alábukott a birodalmunkat szegélyező hegyek mögött, még is akkor miféle fények táncolnak a nagytemplom aranyozott cserepein?

Szélroham söpört végig a lefelé mélyen alábukó domboldalon, arcomba csapva korompernyés szállítmányát, s ahogy a szürke füst szétvált már láthattam, alant tűzvirágok lobbannak szemeim láttára szeretett városomon belül. Magasan, az alsó kőfalaknál jóval feljebb álltam, így tökéletesen beláthattam a szörnyűséget mi elém tárult a közeli mélységből.

Bíbor, eget verdeső lángok emésztették Shiroitoshit, birodalmunk egyetlen hatalmas városát, melyet már nem védett meg a hegyek közt őrködő illúzió. A gigászi mészkő falak dacoltak a korral, több mint félezer éve álltak rendíthetetlenül és védték otthonom, s most is büszkén, táncolva a lángárnyak közt álltak szikár kevélységgel. Csodálatos, égből alászökő folyónk gőzöket pofékelt, ahogy a faszerkezetű hidak csatornáiba omlottak. Maga a város, az észak felől határoló hegylánc egy nyúlványából bukkant ki, oly simán és kecsesen, mely szinte tagadta, hogy idegen kéz faragta ki, testes sziklatömbökből. Őseim nem véletlen választották ezt a vadromantikus helyet, ahol a sebes folyású, méltóságteljes Adekawa keresztül töri magát a hófödte bérceken.

Shiroitoshi pompás, virágzó, népes város volt, a birodalom lakosságának több mint kétharmada itt élt. Lépcsőzetesen, teraszokra épülve nyújtózott fel a kopár sziklán, aranyozott kupoláival és az Adekawa vízesés felejthetetlen látványával. Ez a város volt szülőföldem szíve, ebben a városban álltak őseink szobrai, itt emelték fel az aranyozott kupolájú nagytemplomot, itt ülésezett a Tanács, itt élt a páncélhasználók öt nagy ősi klánja, köztük az én családom is. S most ez a város lángtengerré vált, s zúgó morajjal omlott az enyészet karjai közé.

Jajszót, kiáltást sodort felém a szél, miközben én üveges tekintettel meredtem a felszálló füstre, mi bemocskolta a hófehér falakat. Éreztem a vér kesernyés illatával megtelni az Adekawa vízét, éreztem, ahogy egyszerre több élet lángja huny ki végleg. Minden más érzékem elhomályosult, csak a Fehérváros nyögését láttam, hallottam és éreztem.

- Iie… - motyogtam megtört fájdalommal, s olyan remegés tört rám, hogy kis híján térdre estem.

Fájdalmas volt a megértés, a megértése annak, amit látok. Pusztul a világom, s vele pusztul minden, amit szeretek. Lassan körvonalazódott bennem a gondolat, s már tudtam, miért kaptam vissza a szabadságom, már tudom, miért pont akkor engedett el Menoru, már tudtam, a végzet könyörtelen fekete szárnyai befedték sorsom, és elzárták az utolsó fénysugarat is előlem. Nem lehetett véletlen, a lángok, mind a Tetsu-chihouból, klánom negyedéből csaptak fel süvöltve, s onnan terjedtek át az alant és feljebb elterülő városrészekre. A délkeleti lejtő elveszett az őrjöngő lángtengerben.

Még túl sem jutottam az első megdöbbenésen, mikor elindult az az őrül lavina, mely idáig jutatott. Nem felejtem se azt a pillanatot, se azt az érzést, soha míg a szívem ver. A mai napig félelem markolja meg jeges ujjaival szívem, s tagjaim remegésbe kezdenek. Azóta csupán egy változott, lelkemre rá ereszkedett a veszteség el nem múló fájdalma is.  

Vakító, kékeslila fény villant, oly erővel, hogy múlása után még sokáig kápráztak szemeim. Fénylő tűzijátékhoz hasonlatos szikra emelkedett lassú mozgással a magasba, majd ezzel a vakító, fehéredő világossággal vált semmivé. Az apró fénylő pontból vibráló fénygyűrűk indultak el, s elemi erővel vágtattak végig a füstös, sötét égbolton. A fény jóval a hang előtt járt, két másodperc is eltelt, mire a menydörgésszerű moraj és a szél is elért hozzám. A szél mely fájdalmas sikolyt hordozott.

Soha életemben nem láttam, és már évtizedek óta senki nem látta, még is, mindenki tudta népemből mi történt akkor. Testemet eluralta a megtörhetetlen zsibbadtság, mit élesen hasított át a szilánk fájdalmas lüktetése mellkasomban. Oda kaptam, de nem is foglalkoztam vele, csak sikoltva kiáltottam az arcomba csapó füstös szélbe fájdalmam. Azóta is fülemben csen az a kiáltás, mit akkor nyögtem az estébe, s kísért rémálmaiban a pillanat.

- Kaa-san…! - sikolyom messze szállt, miközben úgy éreztem ezernyi apró tű szúródik testembe, és minden egyes kis sejtem fájó vibráló remegésbe kezd.

Tudtam az egyetlen dolog, amit láthattam, az csakis az egyik Oszlop megsemmisülése lehetett csak. Az otomék Öt Oszlopából az egyik elbukott, az egyik, ki volt olyan vakmerő, hogy páncélját és szolgálóját akarta használni hazájának, népének védelmében. Biztos voltam benne, az Öt Oszlop közül egyedül édesanyám tette volna meg ezt, áthágva az évszázadok óta fennálló törvényt. Édesanyám, aki most a benne rejlő kristállyal együtt vált semmivé, tűnt el nyomtalanul. Hiszen ez a látvány, ez a fény, ez az elsöprő erejű távozó energia nem lehetett más, mint egy megsemmisülő kristály utolsó lehelete.

A testi, s lelki fájdalmak oly erővel ragadtak el, hogy megtántorodtam és kevés híján a korom lepte fűre borultam, miközben könnyes szemeim hiába is hunytam le újra és újra láttam az egészet. Kínom az egekbe fokozta, ahogy tudatom a felszínre lökte összes anyámmal közös emlékem, úgy éreztem, összeroppanok. Karmaim kínlódva vájódtak tenyerem húsába, ahogy könyörületlen fájdalmamban összeszorítottam ujjaim. A forróság elviselhetetlenné vált mellkasomban, úgy éreztem, egy láthatatlan kéz azonnal kitépi kalapáló szívemet a helyéről.

Fel sem fogtam, hogy az óriási dühvé korbácsolódott fájdalom hatására valami történik velem. A forróság, a testi fájdalom, zavaros elmeállapotom, most már tudom, nem lehetett véletlen. Újabb zengő sikollyal emeltem az ég felé könnyáztatta arcomat, miközben kitudja mitől vezérelve, egy eddig ki nem ejtett szót nyögtem a perzselő levegőbe.

- Kagutsuchi!

Valahonnan, elmém megfoghatatlan mélyéről jött ez a szó, melyről akkor még nem tudtam, mit takarhat. Akkor fel sem tűnt, értelmét sem kerestem, egyszerűen valami különös ösztön mondatta ki velem, melyet egyedül a szívem alatt egyre forrósodó kristály jelenlétének tudtam be. Sosem gondoltam volna, hogy az magától életre kelhet hordozójában, azt hittem életem végéig haszontalanul kell hordoznom magamban. Hiszen Menoru pont azon évben ragadott el, mikor tanulásom megkezdődhetett volna, ám most már túl idős voltam, semhogy bekerülhessek az Akadémiára.

Sikolyom zengve szállt tova, miközben a csontjaimra nehezedő nyomás semmivé foszlott, s váratlan lüktetés támadt bensőmben.  Először csak egyszer. Aztán egy lélegzetvételnyi szünet múltán még egyszer… belefájdult a fejem, olyan volt, mintha valami új, értelemmel rendelkező dolog akarna felbukkanni elmémben. Térdeim remegtek, s pánikomban balommal lihegve kaptam ismét mellkasomhoz. Fogyott a levegő, lihegtem, miközben csillagok kezdtek sziporkázva pattogni szemeim előtt.

Forró bizsergés rohant végig tarkómtól indulva gerincemen, s bejárva minden idegpályám egészen ujjaim hegyéig eljutott. Végül lüktetve koncentrálódott össze szabad kezemben. Ernyedten lógó jobbom ujjai között lüktető, kellemesen meleg érzés lett úrrá, mire kétkedve nyitottam fel homályos szemeim. Még éppen láttam, ahogy a tojásnyi fénylő, leírhatatlan színű energia, ujjaim között alakot ölt, s a következő pillanatban automatikusan kaptam a jó másfél méteres, aranyozott yari után.

Elállt a lélegzetem, ahogy a pillekönnyű acélra pillantottam, miközben ujjaim maguktól simultak a tompfaszerű, merőleges támaszra a hosszú, fénylő arany nyélen. Kétkedő pillantással futtattam végig tekintetem tört arany mintázatán, majd lassan a fegyver hegyére pillantva rá kellett jönnöm, nem is lándzsát tartok a kezemben, hanem hatalmas egyoldali acélfejjel rendelkező naginatát. Gyönyörűséges bárd volt, mely olyan könnyedséggel simult tenyerembe, mint a gazdájához hízelgő macska.

Ahogy ámulatom múlni kezdett, és érzékeim felfogták közelségét, váratlan döbbenetemre megéreztem őt. Már percek óta, sikolyom multával ott lebegett mögöttem, miközben én hüppögve akadozó lélegzettel próbáltam felfogni mi is történt. Akkor, ahogy a tömény remegő energia meglökte gyönge testemet, a halálfélelem környékezett meg legelőször. Méteres szárnyak, menydörgő robajjal taszították a különös, árnyszerű testet a magasba. Kicsinynek, jelentéktelennek, senkinek éreztem magam árnyékában.

Ám ahogy tekintetünk összefonódott szinte azonnal elmúlt minden félelmem, valami olyat láttam leírhatatlanul gyönyörű szemeiben, mely örökre és eltéphetetlenül hozzá bilincselt. Elválaszthatatlan társam talált rám akkor, s született meg az eddig békésen pihenő kristály erejéből. Óriási, fénylő szárnyak súlya alatt hangosan nyüszített a levegő, ahogy a kéken fénylő, körvonalazódó jelenség felemelkedett a határvölgyből. Kikerekedett szemekkel figyeltem a hatalmas lényt, s képtelen voltam elszakítani tekintetem azúr szemeitől. Tudtam, nem először látom ezeket a szemeket, úgy éreztem lényem egy darabjával nézek farkasszemet.

- Maister Risa Narusegawa… - kellemes, nem nélkül hang csendült elmémben, s biztos voltam benne, a szolgáló hangját hallom.

Ahogy tudatom a fájdalmas leterhelés alatt lassan kapcsolt, villámcsapásként világosodtam meg, hisz összetéveszthetetlen volt. Az Öt Oszlop egyik szolgálóját látom, noha időtlen idők óta egy sem jelent már meg városunk felett.

- Kagutsuchi… - suttogtam neki vissza, ám már rég nem láttam a dolgok közötti kapcsolatot, teljesen összezavarodtam.

- Maister Risa, keresd meg a szerződőd… - válaszolta a hang, minek zengésétől lassan nyugalom állt be fájón lüktető izmaimba - Használd a páncélt, és keresd meg őt, hogy megvédhessem őket! - a hatalmas, tarajos fej a város felé fordult, majd a remegő halvány lény szertefoszlott.

Váratlan mennyiségű erő öntötte el testemet szolgálóm eltűnésével együtt. Semmi máshoz nem tudom hasonlítani az érzést, mint ahhoz, ha az ember lelke kilép anyagi mivoltából. Ez a lélek voltam én, mely eltávolodott földi porhüvelyétől, miközben féltem, még is lehunyt szemmel átadtam magam a változásnak. Halványan éreztem, ahogy apró fájdalom hasít homlokomba, pontosan egyetlen geometrikus erőjegyem közepébe. A jelentéktelen kellemetlenség után szinte vártam az erősebb, elsöprőbb fájdalmat, ám az még sem jött. Helyette megéreztem valami kellemes, bizsergető érzést, ahogy kis kék démoni jegyemből jobbra és balra is elindul valami fejem körül. Ahogy a két csiklandozó érzés összeért a tarkómnál, úgy lódultak meg körülöttem az események.

Ugyan ezt a kellemesen borzongató, fémesen hideg érzést fedeztem fel csuklóim, vállaim derekam és bokáim körül. Ahogy lelki szemeim magukra tekintettek lüktető, sárga fényszalagokat véltem látni a különös érzés helyén, melyből ugyanekkor fény ágacskák indulnak ki. Még mielőtt végig csodálhattam volna a páncélom születését lelkem erőnek erejével csapódott vissza testembe, hogy ott teljesedjen ki kristályom igazi ereje.

Még abban a földi pokolban is megfogott az a mindent elöntő, biztonságot adó érzés. Bőröm fázósan megborzongott, ahogy először hozzám ért, végül kellemes langyosság árasztotta el tagjaim. Olyan volt, mintha közvetlen rám öntötték volna, ahogy a fényes sárga energiákból megszületett saját kinoém. Ellobbanó szikrák váltak le testemről, ahogy a vállszárnyak, s csizmák sarkaival teljes lett öltözetem, ám az átalakulás energiája még ott tombolt bensőmben.

Arra tértem magamhoz, hogy a mindeddig kezemben tartott naginata hirtelen pille könnyűvé válik. Pislogva meredtem fegyvert tartó karomra, s nem tudtam betelni a látvánnyal. A mi páncéljaink, nem a szó rendhagyó értelmét fedték, inkább hasonlítottak valami különös szavakkal alig lefesthető ruhafélére.

A fehér, semmihez nem hasonlítható anyag finoman követte testemnek minden vonalát, s kevés híján olyan érzést keltett, mintha rajtam sem lenne, vagy még inkább bőröm egy részét képezné. Egész karom, még ujjaim is befedte, majd ahogy pillantásom eljutott vállaimig megpillanthattam az összes páncélon meglévő jellegzetes fény csíkokat. Olyan volt, mintha négy, vékony pánt húzódna kulcscsontomtól lapockáimig, kissé srégen vállaim felé dőlve. Ám ezekben a különös pántokban továbbra is ott égtek a sárga pettyek sötét alapjukon, melyek mutatták a páncél teljes, minden funkciója megfelelően működik. Ugyan ez a különös fény fogta körül csípőmet is, hátamon kissé feljebb kúszva, míg hasamnál lábaim felé lejtve. Amolyan öv is volt ez egyszerre, ebből indult ki a kilenc, vastag szalag melyek szoknyaként fogták körül alakom. Egész felsőtestem beborította ez a fehér, egyedi anyag, szépen domborodva melleimnél, majd vállszárnyakban végződve. A szárnyak alatt találkozott a ruha mellső és hátsó része, s ide futott fel a vékony halványlilás díszvonalkák többsége is mely elől hátul díszítették páncélom.

Lábaim is teljes egészében a kinoe burkolta be, csizmáim is belőle születtek, ám a bőrömre feszülő hófehér anyag kihívó mivoltát csökkentették a térdemig leérő, elnyújtott háromszögekben végződő szalagok, melyek közül kettő hátul, a derekamnál masniba lett kötve, akár egy obi, s szárai jóval hosszabban lengtek mögöttem a szélben.

Azt hiszem szájtátva bámultam magamra, miközben szabad kezemmel megtapogattam arcomat. Ujjaimmal kitapintottam a homlokomon húzódó pántot, mely közrefogta kéken derengő kis erőjegyem, majd bekúszott lilásfényű ében fürtjeim közé. Ekkor ért a felismerés, eddig szabadon lógó tincseim sem csiklandozták arcomat, a kis pánt alatt egyedi csigába csavartan tapogathattam ki. Csupán kettő hosszú fonat lengett mögöttem.

Mozdulni sem tudtam a döbbenettől, nem hittem el hogy ez nem álom. Teljes tudatommal felkészültem az ébredésbe, de nem következett be. Ott álltam lángoló szülővárosom fölött, s a kristály, mely majd két évtizedig parlagon hevert testemben akaratom befolyásolása nélkül aktiválta magát. Meglepődtem, ahogy öcsém pár hete történt dühkitörése villant ki emlékeim közül: „A Tanács kiszolgáltatott… neked otomének kellett volna lenned!”

- Maister Risa, mire vársz még? - hallottam meg szolgálóm hangját váratlanul fejemben - Vagy el akarsz veszíteni mindent…?

A felismerés pánikkal vegyesen robbant fejemben:

- Reito! - kiáltottam fel rémülten.

Ösztönből cselekedtem, hiszen sosem volt még rajtam páncél. A dühvé olvadó féltés eluralta elmémet, s fel sem fogva mit teszek előre rendültem, mit sem törődve a domb meredek lejtésével. Vállaimon, derekamon, bokáimon és csuklómon az eddig nyugodtan pihenő sárga pettyek mozgásba kezdtek, s egybefolyó sárga szalagként tűntek el a semmibe, ahogy testem követhetetlen sebességgel elhagyta a dombetetőt.

- Reito … - susogta a rettegő gondolat elmémben, miközben lélekben felkészültem életem legelső csatájára.

 

 

haori - felső, bő ujjú kabát/ing

daiichi - első

Otome - itt mint név; jelentése leginkább az angol „ maiden” szóval egyezik meg (érintetlen, szűz hajadon)

otome - mint gyűjtőnév; 乙女 - különös (különös erőket birtokló?) nő

tetsu - vas/acél

hanyou - félszellem

youkai - démon

Shiroitoshi - Fehérváros

kawa - folyó

Iie - nem

…-chihou - kerület/negyed

Kaa-san - anya

yari - lándzsa

naginata - bárd

Kagutsuchi - a japán mitológia tűzistene, Izanami no Mikoto és Izanagi no Mikoto, a Japán-szigeteket megteremtő istenségek fia. 

kinoe - páncél     

 

 

 

Folytatása következik… 

 

 

 


Dryvit, hõszigetelés! Vállaljuk családi házak, lakások, egyéb épületek szigetelését kedvezõ áron! Hívjon! 0630/583-3168    *****    Ha te is könyvkiadásban gondolkodsz, ajánlom figyelmedbe az postomat, amiben minden összegyûjtött információt megírtam.    *****    Nyereményjáték! Nyerd meg az éjszakai arckrémet! További információkért és játék szabályért kattints! Nyereményjáték!    *****    A legfrissebb hírek Super Mario világából, plusz információk, tippek-trükkök, végigjátszások!    *****    Ha hagyod, hogy magával ragadjon a Mario Golf miliõje, akkor egy egyedi és életre szóló játékélménnyel leszel gazdagabb!    *****    A horoszkóp a lélek tükre, nagyon fontos idõnként megtudni, mit rejteget. Keress meg és nézzünk bele együtt. Várlak!    *****    Dryvit, hõszigetelés! Vállaljuk családi házak, lakások, nyaralók és egyéb épületek homlokzati szigetelését!    *****    rose-harbor.hungarianforum.com - rose-harbor.hungarianforum.com - rose-harbor.hungarianforum.com    *****    Vérfarkasok, boszorkányok, alakváltók, démonok, bukott angyalok és emberek. A világ oly' színes, de vajon békés is?    *****    Az emberek vakok, kiváltképp akkor, ha olyasmivel találkoznak, amit kényelmesebb nem észrevenni... - HUNGARIANFORUM    *****    Valahol Delaware államban létezik egy város, ahol a természetfeletti lények otthonra lelhetnek... Közéjük tartozol?    *****    Minden mágia megköveteli a maga árát... Ez az ár pedig néha túlságosan is nagy, hogy megfizessük - FRPG    *****    Why do all the monsters come out at night? - FRPG - Why do all the monsters come out at night? - FRPG - Aktív közösség    *****    Az oldal egy évvel ezelõtt költözött új otthonába, azóta pedig az élet csak pörög és pörög! - AKTÍV FÓRUMOS SZEREPJÁTÉK    *****    Vajon milyen lehet egy rejtélyekkel teli kisváros polgármesterének lenni? És mi történik, ha a bizalmasod árul el?    *****    A szörnyek miért csak éjjel bújnak elõ? Az ártatlan külsõ mögött is lapulhat valami rémes? - fórumos szerepjáték    *****    Ünnepeld a magyar költészet napját a Mesetárban! Boldog születésnapot, magyar vers!    *****    Amikor nem tudod mit tegyél és tanácstalan vagy akkor segít az asztrológia. Fordúlj hozzám, segítek. Csak kattints!    *****    Részletes személyiség és sors analízis + 3 éves elõrejelzés, majd idõkorlát nélkül felteheted a kérdéseidet. Nézz be!!!!    *****    A horoszkóp a lélek tükre, egyszer mindenkinek érdemes belenéznie. Ez csak intelligencia kérdése. Tedd meg Te is. Várlak