Ikusa no hime - Risa

戦の姫 ーりさ

by Mido

2. fejezet:

Pusztító - はかいてき

Egy hosszú, elmosódott villanásban volt csak részem, ahogy a pillanat törtrésze alatt lendült mozgásba testem. Érzékeim cserbenhagytak erre a rövid utazásra, se hangot, se fényt nem láttam, homályosan suhant el előttem a domboldal és a városfalak, majd még mielőtt kiengedhettem volna lélegzetem, csizmáim a szürke köveken hangosan koppanva értek földet. Azonnal arcomba csapott a pusztító forróság.

Szédülten tekintettem körbe, s egy pillanat múltán rájöttem, nem a szemeimmel van a baj, a forró remegő valóban táncolva remeg körülöttem. Szűk mellékutcába érkeztem, ennyit sikerült megállapítanom, még mielőtt ösztönből oldalra nem rugaszkodtam. Lángoló gerendadarabok hullottak le a mellettem álló ház tetejéről, mire azonnal biztonságosabb hely után néztem. Se tervem, se elhatározásom nem volt, ám ahogy kirohantam a sikátorból és tekintetem bejárhatta az egykori főteret, minden gyökeresen megváltozott.

Nekem egy újabb örökkévalóság volt, ami valójában csak egy hosszú percig tartott. Fájó hasogatással szívemben mértem föl; a legtöbb ház tüzet fogott, s a feltámadó szélben már nem csak a Tetsu-chihout emésztették a lángok. Akkor már tudtam, a város menthetetlen. A narancs lángnyelvek sorra faltak be újabb és újabb épületeket, s csak a tömör mészkő vagy szikla állhatott ellen nekik. A főtér közepén, az egykori virágágyást árnyékoló idős fák már elszenesedtek, ágaik szanaszéjjel lehullva feküdtek a feldúlt kövezeten.

A könyvtár, a hivatalok, az akadémia tetőszerkezete mind egytől-egyig lángra kapott, kísérteties vörös lobogással világítva meg az egyetlen épületet, mely dacolva, szürkére kormozottan állt az őrült zsivajban, s aranyfényes cserepei szikrázva ragyogtak az éjszakába. Olyan volt, mintha egészen eddig hallásom vesztettem volna; tódulva rohantak meg a zajok, miktől azonnal remegni kezdtek tagjaim. Nem tudom, hogy lehetséges, de eddig számomra minden néma volt, ám most kínzó erővel törtek rám a rémült kiáltások, fájdalmas sikolyok, halálhörgések, a tűz kísérteties, mindent elnyelő ropogása, fegyverek csengésének távoli nesze és még kitudja hányféle leírhatatlan, a pusztulást kísérő hang. Úgy álltam ott, mint akit fejbe vágtak, s tekintetem lassan lekúszott az épületek lábazata felé.

Rettegve pillantottam meg az egyik legszörnyűbb képet, melyhez szerencsém volt ezen az éjszakán…

Halottak. Mindenhol vérbefagyva, kitekert testhelyzetekben emberek és démonok feküdtek. Gyermekek, asszonyok, csecsemők, fiatal férfiak és nők. Senki sem kapott kegyelmet, s ez a leírhatatlan brutalitás valami egészen különös érzést váltott ki belőlem. Magamat ismervén rettegést, félelmet és undort vártam, ám ehelyett valami teljesen más történt. Eufórikus láz volt az egész…

Ahogy tudatomban robbant az olthatatlan düh, úgy tűnt fel váratlanul egy apró csoport, a közvetlen velem szemközt nyíló utcából. Két pillantás volt, csak annyit láttam, idegen, szokványos páncélzatot viselnek, rajta egy tartomány címerét. Azt sem tudom, hogy néztek ki, mennyi idősek lehettek, emberek vagy démonok voltak-e. Egy biztos, már nincsenek az élők sorai közt.

Láttam a riadalmat a szemükben, mikor feléjük fordultam, s azóta sokan mások néztek így rám utolsó pillanataikban. Valami megváltozhat bennem, mikor gyilkolok, most már jól tudom. És az a bosszúszomjas démon, aki megszületett elmémben azon az éjszakán, most már bármikor előtörhet, s ha kell, én hívom, hogy megvédhessem, amim megmaradt… a fájdalmon kívül.

Ujjaim elfehéredve váltottak fogást a naginata törtarany nyelén, s a tompfaszerű támaszba kapaszkodva ferde mozdulattal magam elé rántottam. Nem tudhattam, hiszen életemben akkor tartottam először kezemben fegyverem, mégis első mozdulatommal előhívtam különös adottságát. Az aranyozott szár láncokká olvadt, mire az acél él suhogva előre szállt. A fegyver megnyúlt, s mint egy tekergőző kígyó kúszott be s tarolta le az érkezőket, kiknek még megdöbbeni sem maradt idejük. Vér fröccsent a levegőbe, halálkiáltások harsantak, majd a négy élettelen test tompa puffanással ért földet a többi tetem mellett.

Könnyed mozdulattal hátrarántottam, s az él suhogva visszaröppent, fegyverem ismét visszanyerte eredeti hosszát és formáját. Egy pillanatot sem vártam, nem éreztem semmit. Még csak nem is fájt, sőt cseppet sem bántam, hogy megöltem őket. Az üresség, mely fájdalmam, keserűségem és szenvedésem mögött maradt, minden emberi érzelmet elnyelt. Érzékeim azt súgták, felesleges lenne itt maradnom, így újabb arany villanás, és futásnak eredtem azon az utcán, ahonnan az idegen katonák érkeztek. Rohantak mellettem a házak, három kisebb csatorna felett át is kellett röppennem tüzes aranygömbbé olvadva, majd hamarosan újabb idegenekkel találtam magam szemben.

Éppen egy házat gyújtottak fel, s a szemem láttára kezdtek neki lakóinak mészárlásához. Elemi, tomboló harag lobbant lelkemben, s vörös köd öntötte el agyamat. Szerintem magam sem tudtam, milyen sebességekre képes páncélom; fehér villanások, naginatám levegőt szelő szisszenései, s a támadók holtan, darabokban terültek el. Narancsos pillantásom a rettegve összebújó életben maradtak felé siklott.

Fiatal lányok, asszonyok, apókák. Ám a korombeli nők és férfiak nem voltak köztük, többségük hanyou volt.

– Otome-sama… - suttogta az egyik nő, aki szemmel láthatóan várandós volt, s már valahol az utolsó hónapokban járt. - Ha nem szegik meg a törvényt, mindannyian meghalunk!

A törvény!  - jutott az eszembe, mire szemeim élesen megvillantak - immár saját azúr színükben. Az otomék törvénye, mely szerint csak felsőbb utasításra használhatjuk a kristály erejét. Sőt mi több, az Öt Oszlopnak tilossá tették szolgálójuk megidézését, csak és kizárólag a Tanács engedélyével materializálhatták azokat. Ám ahhoz, ha én magamhoz akarom hívni Kagutsuchit, megszegve a törvényt, hogy mentsem a menthetőt, először is meg kell találnom a szerződőm!

Furcsa volt, de ugyanannyira voltam elbizonytalanodva, mint amilyen elszántsággal rohantam át a városon, hogy elérjem a Tetsu-chihout. Egyetlen egy dologban viszont mégis biztos voltam, ott megtalálom a választ mindenre, ami most hajt. A miértekre, a hogyanokra, és arra, hogyan fogom megbosszulni ezt. Akkor még nem vallottam be magamnak, most is csak nehezen megy, de már csak és kizárólag a bosszú tart életben… ez az, ami nem hagy nyugodni, ami értelmet ad a létezésemnek…

Váratlan gyorsasággal kezdtek sűrűsödni az előttem felbukkanó ellenséges csapatocskák. Ám nem jutottak még csak a közelembe sem. Elkeseredett dühvel gondoltam bele, azoknak az ártatlanoknak azért kellett meghalniuk, mert anyámon kívül senki nem merte használni a páncélját. Fájón villantak fel a pár perccel korábbi emlékek, s összeszorultak ujjaim a naginata nyelén. Valaki végezni tudott az Öt Oszlop egyikével. De vajon ki?

Gondolataimból az zökkentett ki, hogy váratlanul nagy létszámú démonhordával találtam szembe magamat. Azonnal megszilárdítottam tekintetem, s erősen koncentrálva közéjük röppentem. Vállszárnyaimon feltűnt a sárga ragyogás, s még mielőtt felfoghatták volna, hogy köztük vagyok, az acélpenge már sikoltva szelte a levegőt, valamint az útjába kerülő testrészeket. Kirobbanva a kisebb gyülekezetből, vérrel áztatott hófehér kinoém ismét láthatóvá vált, miközben én rádöbbentem: megérkeztem.

A mészárlás itt még elképesztőbb, még döbbenetesebb volt, mint a főtéren. Az egész területet hullák borították, és reszkető szívvel állapítottam meg, mindannyiuk ruháján ott virított klánunk szürke-arany jelképe. Ahogy feljebb tekintettem, megpillanthattam a tőlem jó hatszáz méterre gyülekező társaságot. Több százan lehettek, úgy tűnt, kis összeröffenést tartanak a gyilkolászások közepette. Mögöttük pedig ott lángolt, égig csapó narancs fénnyel családom háza, melyben első tizennégy évemet töltöttem.

Nem gondolkodtam, puszta bosszúvágyból rontottam rájuk. Nem érdekelt, hogy meghalhatok, hogy csak az ösztöneim vezetnek, hogy bármikor erősebb ellenfélbe ütközhetek, aki játszi könnyedséggel kivégez. Különös volt, de nem éreztem se félelmet, se kétséget. Egyedül a belső hangot hallottam, mely vérükért kiáltott fejemben, miközben vörös ködbe burkolva gondolataim, suttogta a parancsokat, melyeket egy sarokba szorított vadállat elméje is suttoghat.

Ölj… gyilkolj… védd meg, amit szeretsz … bosszuld meg, akit elvesztettél… ne kegyelmezz, mert neked sem fognak…

Háttal álltak nekem, hiszen negyedünkkel majdhogynem végeztek már, ám azért furcsálltam, hiszen olyan volt, mintha valami erősen lekötné a figyelmüket. Nem érdekelt, ordítva rontottam rájuk. Csapásaimba minden fortyogó haragom, elfojtott gyűlöletem, világfájdalmam beleadva kezdtem bele az őrült vérengzésbe.

Az elkövetkező kaotikus pillanatokat nem tudom szavakba önteni. Mindenhol vér, a páncélomon, kezeimen, hajamon, arcomon. Mindenhol tűz, bármerre tekintettem, csak vörös lángnyelvek, és ellenem forduló fegyverek. Naginatám ereje alatt recsegve törtek a kardok, szakadtak be a vértezetek, s hullottak a fejek, akár a nyári záporeső. Fordultam, suhintottam, áthelyeztem a testsúlyom, újabb vágás, újabb lépések… zűrzavar körülöttem, talán még nagyobb, mint ami bensőmben tombolt.

Nem éreztem fájdalmat, még azt a tompa ütést sem, mikor a kinoe felfogja a testemre érkező csapásokat. Ha tudtam, hárítottam, ha nem, a páncél erejébe vetettem hitemet. Nem láttam, nem is akartam látni az arcukat, csak törtem magam előre, ám lassan rá kellett jönnöm, sokkal többen vannak, mint hittem. Lehunytam a szemem, azt hittem, sosem lesz vége, ám valami különös akarat mozgásban tartotta a testem.

Acél csörrent, nyilak röppentek, s lassan támadásom védekezéssé csökkent, ám ők csak jöttek és jöttek. Összeszorítottam a fogaim, s kitörölve szabad kezemmel szemeimből a verítékkel keveredett vért, fejem fölé lendítettem megnyúlt fegyverem, s ismét lecsaptam. A vörös folyadék ismét elvakította jobb szemem, ismét ki kellett törölnöm. Aztán, ahogy ez újra bekövetkezett, pillanatnyi védelemhiányomban sorozatosan kaptam be az ütéseket.

Most már tudom, csak a vak szerencse állhatott mellém akkor. Tapasztalatlan voltam, elborult és egyre csak fáradtam. Esélyem sem lett volna, ha váratlanul nem siet valaki akaratán kívül segítségemre. Fény villant, lobogó lilásvörös, majd ugyanilyen hasított a körém gyűlő démonok közé is. Bőröm bizsergett, fáradtságom semmivé lett abban a pillanatban, ahogy megéreztem.

Tudtam, csakis egy másik otome támadása lehetett ez, s erejéből ítélve nem is egy frissen, az akadémiáról kikerült zöldfülűé. Kaptam az alkalmon, és egy arany villanással átvágtam magam köztük, hogy végre kiérjek arra az oldalra, amerre egészen eddig ők is néztek.

Akkor értettem meg. Nem véletlen, hogy maguk mögül nem vártak támadást, hiszen maroknyi, de kitartó Narusegawával találták magukat szemben. Ahogy végignéztem a sebektől vérző, ájulásig fáradt, de harcoló társaságon, rokonaim, gyermekkori barátaim fedeztem fel köztük. Legtöbbjük már alig állt a lábán, ám közülük senki nem aktiváltatta kinoéját, így kiszolgáltatott gyengeségben kellett hátrálniuk, vissza az égő ház felé.

Azonnal feléjük akartam indulni, ám a váratlan fájdalom, mi mellkasomba hasított, megállásra kényszerített. Lihegve buktam át két egymásra hullott holttesten, és meglepett kiáltással terültem el a véres kövezeten. Alakom körül a páncélzat vibrált, majd egy fényes villanással eltűnt. Ám a helyén megéreztem elmém mélyéből előbukkanni szolgálóm akaratát.

- Risa-sama… sajnálom, de nem tudom tovább szerződő nélkül aktiválni a páncélod.

- Semmi baj Kagutsuchi - motyogtam magam elé, miközben már négykézlábra emelkedtem, majd gurulva tértem ki egy felém közelítő csapás felől.

Sajgott az oldalam, ahogy csontjaim közé fúródtak az elejtett fegyverek, s a földön fekvők kemény vértezetei, ám nem álltam meg. Mikor az ellenem hadakozó egy pillanatra lemaradt, talpra tornáztam magam, s valami terven gondolkodva, körbenéztem.

Körülöttem mindenhol idegenek, a házak lángolnak, s közel-távol zengnek a kegyetlenkedés sikolyai. Noha errefelé minden védtelennel végeztek már, mégis erőik java itt gyűlt össze, hogy eltapossa klánom maroknyi ellenállását. Mit kéne tennem, mit tegyek!?!

- Maister Risa… keresd a szerződőd, csak úgy van esélyünk!

- A naginata! - kiáltottam fel, mire az egyik felém közelítő démon furcsállva rám meredt, mielőtt lecsapott volna - A naginatát a páncél nélkül is használhatom!

A gondolatot tett követte, s röppenve lobbant fel ujjaim között a kis fehér energia, miből megnyúlva kibukkant bárdom. Szó, mi szó, sokkal nehezebb volt, mint eddig, ám védekezni még tudtam vele. Keveregve a tömegben lassan csak eljutottam addig, ahol a két fél egymásnak feszült. Aztán rohanásomban észre sem vettem, hogy már átértem enyéim közé, csak, mikor azon kaptam magam, hogy rokonaim hullnak körülöttem. Érkezésem már kevés volt, fáradt ellenállásuk megtört.

Néhány perc lehetett az egész, alighogy átértem lángoló házunk egykori kapujáig, már mindannyiukat levágták. Kétségbeesett félelemmel pillantottam körbe és körbe, újra, hátha valakit találok. Feljebb futottam az egykori kőlépcsőkre, s nyújtózkodva a véres mozgó áradatban megleltem valakit.

A szívverésem is kihagyott, csak egyre a szemeim meresztgettem, ám a rám törő ellenfelek ebben megakadályoztak. Védekezésre kényszerültem ismét, s bukdácsolva próbáltam a tündéri látomás felé jutni. Útközben már kétszer is azt hittem, valóban meghalok. Házunk tetőzetéből pár égő darab épp, hogy súrolta bal vállam, miközben sebet kaptam a derekamra. Egykori ruhám véres, fekete cafatokban lógott rajtam, de most úgy tűnt, senkit nem érdekelnek elővillanó vékony lábaim, vagy alig takart melleim. Mikor már alig bírtam állni a lábamon, különös szerencsémre megbotlottam valamiben. Borultam, gurultam, mígnem kiestem abba a piciny gyűrűbe, ahol reményeim utolsó sugarát láttam lépcsőkről.

Aztán nem tudtam megmozdulni, fektemben mozdulatlanul maradtam a véráztatta kövezeten. Az arc, ami közvetlen enyém mellett feküdt, gyönyörű és fájón ismerős volt. A lehunyt sötét pillák, a kis csigákban göndörödő fekete fürtök. Remegve nyújtottam előre a kezem, miközben könnyek szöktek a szemembe. A bőre már jéghideg volt, nem is tudom, mit hittem.

- Okaa-san… - nyöszörögtem, ám látószögembe hamarosan egy pár fekete csizma toppant.

Nem óhajtottam vele foglalkozni, naginatám elengedve előre kúsztam és mindkét kezem édesanyám hamvas, töretlen szépségű arcára fektettem. Már éppen átadtam volna magam a gyász fájdalmának, mikor füleimhez kiáltásként ért el saját nevem.

- Risa!?!

Rémülten térdeltem fel, és néztem fel a mellettem álló alak igéző kék szemeibe. Vértbe öltözött, magas férfi állt mellettem, ám, ahogy felejthetetlenül ismerős azúr szemeibe néztem, felsikoltottam. Először valóban azt hittem, hogy megőrültem, és csak zavarodott elmém láttatja ezt velem vagy képzelődök, de mikor mellém rogyott és átölelt, érezhettem, ez a fájó valóság. Kardok csaptak ránk, ám különös halványkék derengéssel kupola nyílt körülöttünk, elnyelve a támadást.

Ahogy vállai felett tovább tekintettem, megértettem mi az, amit ennyire furcsállok. Valami nem volt rendjén vele, nemhogy idősebbnek nézett ki, de valami borzongatóan erős aura áramlott a teste körül. Aztán, ahogy lejjebb pillantottam megláttam mi az. Anyám kristályának egy apró töredéke ott feküdt a kövezeten.

S akkor megértettem… anyám nem szimplán feláldozta magát! Megszegte a törvényt, valószínűleg meg is ölték, de erejét egy szem fiára hagyta, hogy őt óvja a haláltól. Ahogy elhúzódtam, meg is pillanthattam a szürke mellvértbe fúródott lyukban azt a töredező málló kristály darabkát, mely valaha anyám pajzsát éltette.

- Risa-sama… megtaláltad, mire vársz még! - Kagutsuchi hangja vádlón csengett füleimben.

- Micsoda? Reito lenne a szerződőm? - kérdeztem a hangtól, mire öcsém kérdő értetlenséggel meredt rám, majd ellökött egy felénk szálló csapás elől. A katana után akart kapni, mellyel és a kristály erejével, eddig védte a rátámadók csapásait.

Azt még sem ő hárította, hanem az utolsó Narusegawa, aki mellőlünk felemelkedve testével óvott meg a támadástól, mely könnyedén becsúszott a haldokló ékkő keltette védőmezőn.

Rekedten felsikoltottam…

Azt hiszem, akkor lett számomra túl sok az egész. Úgy éreztem, szétszakad a szívem, hogy lángra lobban a bőröm, s ezernyi kés szaggatja testemet. Elmém lüktetett, miközben sikoltva próbáltam utána kapni. Apám, ki előtte már halálos sebet kaphatott, még utoljára jó szülő volt. Saját testével hárította a felénk érkező támadást, vére vöröslő cseppekben csapódott arcomba, nyakamra, melleimre, azonban ő még utolsó erejével rám mosolygott. Tudom, hogy mosolygott, a szemei tele voltak reménnyel.

A fejemre szorítottam véráztatta, lucskos kezeim, s ordítottam, mint aki megtébolyult. Éreztem, ahogy forró könnyeim barázdát mosnak füsttől és vértől mocskos arcomon, sőt mintha még azt is, hogy testemen a maradék anyag is olvadni kezd. Olyan volt, mint mikor Menoru ellen használtam védelmem… a bőröm átforrósodott, ám most nem volt ennyi elég, úgy éreztem pokoli, perzselő tűzben égek.

A fájdalom addig fokozódott, míg már fél lábbal az eszméletlenség szélére sodródtam, ám akkor váratlan robbanás rázta meg a házakat. Ugyanekkor egyszerre több katana csapott felénk, de a vibrálva elszabaduló energia megállította a támadásokat. Én csak sikoltva figyeltem a velem farkasszemet néző ezüsttel hímzett címert, s agyam csak sokkal ezután fogta fel, mit is látok.

Ahogy levegőm elfogyott, és a dübörgés elnémított, csak a hiányra lettem figyelmes. A fejemből hiányzott valami, valami, ami csak egyet jelenhetett. Akárha mély dobok zengtek volna, mennydörgő robajjal szántották a hatalmas szárnyak a levegőt. Mellőlem fél füllel halottam öcsém megdöbbent nyögését, majd megéreztem, ahogy ujjai remegve csuklómra kulcsolódnak.

Nem néztem felé, szemeim az oly ismerős azúr szempárt fürkészték, ahogy Kagutsuchi kékfényű, derengő alakja felemelkedett lángoló házunk romjai mögül. Hirtelen borult némaság, még mintha a tűz ropogása is abbamaradt volna. Nem moccantam, s lassan szavak nélkül is megértettem. Hiszen akaratát tisztán hallottam a fejemben. Mély levegőt vettem, majd eltűrve véres frufrum szabaddá téve homlokom, Reito felé fordultam.

- Légy a szerződőm! - kiáltottam rá, talán erősebben is, mint akartam.

Ő és a körülöttünk gyülekező ellenség némasággal fogadta kitörésem, végül öcsém megmozdult, s halványan megéreztem homlokomon ajkainak lágy csókját. Már ettől észleltem, ahogy apró erőjegyem bizseregni kezd, s mikor elsuttogta a megerősítés szavait leírhatatlan érzés kerítette hatalmába lényemet.

- Ha elfogadod az akaratom, szabadjára engedem az erődet!

Arany fény villant, s vágyott fájdalommal tapasztaltam, ahogy lelkem elhagyja testem, s fénylő bizsergés mellett megjelennek páncélom arany szalagjai. Homlokomon körbefutott a vékony tiara, s ahogy a kellemes meleg eluralta testem, visszacsapódtam abba. Aztán a fénylő energiaszalagokból fehér fénnyel vált láthatóvá páncélom. Röppenve szálltak feljebb a szoknyámat alkotó hószín, vastag anyagdarabok, s szikraeső mellett vállszárnyaim is kiteljesedtek.

Nem tudom leírni azt az érzést, a határtalan erő bizsergető ölelése volt. Az, mikor nem érzed a korlátaid, mikor minden lehetséges. A szívem vadul kalapált, ám én mégis akárha begyakorolt mozdulatokkal tettem volna előrébb léptem, s egy villanással naginatám tompfájára kulcsoltam ujjaim.

- Vigyázz anyára és apára - pillantottam hátra a csatakos Reitóra, mire ő csak szájtátva bámult.

Volt min csodálkoznia, nem sűrűn látni, hogy egy otome áthágja az első szabályt. Erre a gondolatra elmosolyodtam, mire ellenfeleim arcára bizonytalanság, és talán félelem is kiült. Elégedetten fújtam ki a levegőt, majd elsuttogtam szolgálóm nevét, hogy megszeghessem az Öt Oszlop törvényeit is.

- Kagutsuchi! - szólítottam őt.

Könnyed mozdulattal feldobtam bárdom, mely pörögve szállt magasra, s ott aranyló gyűrűt hozott létre. Az eddig árnyként lebegő szolgáló zuhanórepülésbe kezdett, s ahogy fényekből álló teste átért a gyűrűn, már az igazi Kagutsuchi csattogtatta óriás, hófehér szárnyait felettem.

- Risa-sama? - hallottam kedvesen borzongató hangját felém szállni.

- Azt kapják, amit érdemelnek. Nem adtak kegyelmet, így nem kapnak kegyelmet! - válaszoltam fel sem tett kérdésére, miközben arany szalagjaim villódzva váltak színarany fénysugarakká, s vállszárnyaimon szikrázva jelentek meg a kisülő energia csillámló gömböcskéi.

- Hai, Risa-sama!

Egyszerre lendültünk neki, s vágtunk a közepébe. A visszahullott bárd süvített a kezemben, miközben szolgálóm szélörvényt küldött a katonákra. Nem volt ellenfelünk, se Kagutsuchinak, se nekem, elsöpörtünk mindent, mi utunkat keresztezte. Hatalmas mennyiségű energia áramlott kinoémban, s most már tudom, miért zárták el a törvényekkel az Öt Oszlop erejét… az otomék erejét…

Egyszerre csak eltűnt mindenki előlem, nem meghátráltak, inkább félre húzódtak. Utat nyitottak előttem, mely azt sejtette, valami rosszabb fog következni. Összehúztam a szemeimet, s tovább száguldottam az alakuló kör közepe felé. S akkor megláttam őt. Még a mozdulataim közepette megfagytak tagjaim, elkerekedett szemekkel álltam meg a síkos kövezeten. Nem tudtam megszólalni, csak elfehéredtve bámultam rá…

Fel sem fogtam, amit látok, nem hittem a szemeimnek, ám szemmel láthatóan ő sem. Mozdulatlanul állt, s csak fájón, keserűen fénylő szemekkel figyelte mozdulataim. Talán még az enyémnél is nagyobb fájdalmat láttam az arcán…

Agyam csigalassúsággal kapcsolt, s a felismerés őrjítő fájdalommal hasított belém. Dermedtségem semmivé lett, de elszállt minden erő is tagjaimból, miközben tekintetem remegve szegeződött egyetlen egy pontra. A címer… a címer, ami a köpenyén és mellvértjén is villogva díszlett. A címer, mely minden ellenünk rontó katona vértezetét díszítette. A Nyugati területek urának címere…

Lektorálta: Arvael

Folytatása következik…