Ikusa no hime - Risa

戦の姫 ーりさ

by Mido

4. fejezet

Harag - 中っ腹

Arany fények siklottak fel, a távolban álló gigászi hegyek szürke bérceire, ahogy a hajnalhasadás tündöklő színeivel bevonta a csillagfényes eget. Az éltető világosság lassan kúszott egyre feljebb, simogató, lágy nyári sugaraival ölelve a gránitos köveket, hogy felül emelkedve rajtuk beragyoghassa az Istenek szigetét. A levegőt langyos szellő mozgatta meg, érő gyümölcsök és vadvirágok kellemes illatát szállítva, hogy felröppenjen a rózsaszín hasas bárányfelhőkhöz, majd lehűlve, kellemesen frissítve alábukjon a fák közé, s rohanva vágtázzon át az elé táruló vidéken.

Ez a pajkos fuvallat lopta be magát, a felkelő nap tündöklő fényeiben játszó nyugati fővárosba is, keresztül suhant az ébredező lakók, a piacra igyekvő árusok, s az éberen figyelő katonák között, szétszórva köztük mámorító illatát, s hűsítve bőrüket a fülledt éjszaka után. Majd felemelkedett, követte az erődítmény falait, hogy aztán suhanva bukjon alá a gyönyörűséges, párában ébredező kertbe. Tovaröppenve megcirógatta az udvarban csillámló kis mesterséges tó vizét, felfodrozva azt, majd pajkos könnyedséggel besuhant a fedett folyósóra, mely hosszan vezetett az óriás épületegyüttes, a palota szíve felé.

Sesshoumaru mélyen beszívta az érkező szél édes aromáját, ám a kellemes illat sem tudott oltani fájdalmas dühén. Alakját halvány vörös derengésként ölelte körbe elfojtva lobogó aurája, ahogy döngő léptekkel átkelt a kerten. Nem látta a hajnal gyönyörűségét, nem találta kellemesnek vérmocskos bőrén a szellő frissítő érintését, s egyáltalán nem is fogta fel a körülötte ébredező világ nyüzsgő neszeit. Egyetlen egy képet látott csak villogó arany szemei előtt, egy nő megtört, fájdalmas arcát, s a keserű érzés melyet órák óta szívében hordozott csak nem tudott múlni.

Egy pillanatra félre pillantott, mielőtt elérte volna az ajtót, mely elállta szemei elől a palota belsejének képét. Futólag megállapította az időt, s belökve a faszárnyakat az akusztikában visszhangzó, dübörgő léptekkel kanyarodott jobbra az óriási csarnokban, mely fogadta az ajtó mögött. Szemei nem látták a márvány padlón csillámló, színes, tört fénysugarakat, egyedül a hatalmas, kétszárnyú, félig nyitott cseresznyefa ajtót figyelte, mely mögül lassan ismerős jelenléteket vélt érezni.

Tudta, pár kószáló, álmos cseléd az előcsarnok fölötti függőfolyosóról kábán figyeli lépteit, ám nem érezte szükségét, hogy foglalkozzon velük. Tekintete elsiklott a mesteri faliszőnyegeken, az egyik oldalsó asztalon álló illatozó virágcsokron, csak egyenesen a behajtott nagy ajtó felé tartott.

Nem pazarolta arra az idejét, hogy bármivel is jelezze érkezését, ha eddig nem vették észre, hát nem az ő baja. A keret megfeszült, majd a mázsás szárnyak dübörögve vágódtak ki, ahogy a youkai két kézzel belökte őket. Meg sem torpant a rezonáló, visszhangban csengő, dörrenő hangra, csak haladt tovább a terem végében ülő pár felé.

A papírokba temetkező férfi pillantott fel először, majd azonnal le is tette azokat a lakozott fa asztalra, s talán a kora reggeli időpontnak betudva még álmosan fénylő arany szemei elkerekedtek, ahogy felismerte az érkezőben elsőszülött fiát. Ám arcáról a tétova meglepetés jelei azonnal eltűntek, ahogy a gyilkos fényben úszó borostyán tekintet találkozott sajátjával. Ülve maradt, úgy várta be, míg az érkező átszeli az oszlopsoros nagytermet.

Ám ballján az asszony nem tudta elnyomni meglepetését, reflexszerűen tolta hátra székét, s emelkedett fel, döbbent csodálkozással szemlélve a közeledő youkait. Hosszú, feltűzött ezüstös haja lágyan meglebbent, ahogy fejét oldalra biccentve rácsodálkozott az érkezőre, s csillogó arany szemei értetlenül elkerekedtek, ahogy fiának sáros csizmáiról, szaggatott, alvadó vértől sötétlő ruhájáról, mocskos, kormos arcára siklott pillantása. Ezután már képtelen volt elszakítani pillantását a felfokozódó dühtől vörösre váltó szemektől, csak egy apró sóhajjal ejtette vissza kezeit az asztal hűvös lapjára.

- Mióta vagyunk annak a mocskos fattyúnak a szolgái? - törte meg Sesshoumaru rekedt, indulattól remegő hangja a pár pillanatra beálló csendet.

A gyönyörű inu yasha kecses szemöldökei kérdőn megremegtek, miközben asztalon pihenő ujja babrálva megérintették bíbor ruhájának szegélyét. Végül tétlen tanácstalansággal sandított ura felé, aki addigra érdeklődve felkönyökölt. Ám a Nagy Kutyaszellem nem szólalt meg, így a törékeny asszony kérdezett vissza inkább kíváncsian, mint rémülten, noha valahol mélyen érezte fia hangjából kiszűrődni a fenyegetést.

- Miről beszélsz Sesshoumaru? - az asszony hangja dallamosan, lágyan zengte be az oszlopos termet, ám az előtte álló alak arcára csak még jobban kiültek feltörni készülő indulatai.

- Arról a déli rohadékról, kinek egyetlen szavára ugranunk kell… Anyám - sziszegte vissza a kérdezett.

Az asszony pislogva fogadta a hírt, s lassan kezdte érezni, valami súlyos dologról van szó. Soha életében még nem látta mindig megfontolt és rideg Sesshoumarut dühöngeni. Ez most több volt, mint egy dühkitörés, az elfojtva tomboló harag betöltötte a termet, mire a yasha karja libabőrössé vált.

- Ezt meg hogy értsem? - hasította szét zengve Inu Taishou mély hangja a röpke némaságot.

- Azt kérdeztem, mióta vagyunk annak az elfajzott baromnak a szolgái, vagy nem voltam elég érthető, Apám?

A férfi összerezzent. Rendes körülmények között nem tudta volna lenyelni ezt a sértő, kihívó hangnemet, ám ösztönei azt súgták, valami nagyon nincsen rendben. Nem tetszett neki az ifjú csendes őrjöngése, s az a vad harag sem, mely narancsszín szemeiben lobogott. Sejtette, valahogy finoman kéne kezelni a helyzetet, ám mire idáig jutott gondolataiban asszonya hangja élesen hasított a levegőbe.

- Mit hiszel magadról? - csattant fel a démonasszony, s ingerülten csapott az asztal lapjára. - Az öcsémről beszélsz, tisztában vagy vele?

- Az a rohadék nem érdemel meg egyetlen cseppet sem őseink tiszta véréből… - morogta vissza a kérdezett, cseppet sem törődve édesanyjának rosszallásával. - De nem válaszoltatok a kérdésemre; mióta szolgálja Nyugat azt a nyomorult senkiházit!?!

- Sesshoumaru, türtőztesd magad! Tudod te egyáltalán, hogy miről beszélsz!?! - a szellemnő haragosan emelte fel hangját, ám fia arcán a legkisebb változást sem tudta felfedezni szavai nyomán.

- Tudom, kiről beszélek, Anyám. Elég jól ismerem ahhoz, hogy szégyellhessem, hogy vérünkből neki is jutott. Ám arról továbbra sincs tudomásom, hogy szolgái lennénk annak a korcsnak, úgyhogy magyarázatot várok!

- Sesshoumaru! - kiáltott fel az asszony hisztérikus dühvel, ám urának intésére ajkai közé fagyott a folytatás.

- Nem tűröm ezt a hangnemet… - mordult fel a taiyoukai, ám a fiatalabb kutyaszellem azonnal félbe szakította.

- Nem érdekel. A kérdésemre várok magyarázatot, és a levélre, amit küldtél!

A nagyúr mély levegőt vett, s egy pillanatra le is hunyta szikrázó szemeit, hogy megfontoltan láthasson a téma boncolgatásához, miközben kideríti, mi történt, amitől máskor hidegvérű fia ennyire feldúlttá vált.

- Rendben, látom vér fog folyni, ha én nem engedek… - pillantott fel a nagyszellem. - Azt hiszem valamivel többet tudsz nálam, de ám legyen. Elmondom, amit hallani akarsz.

A fiú hallgatott, mire apja lassan folytatta.

- Nincs talán még egy kerek napja sem, hogy Menoru levelet küldött nekem. A segítségem kérte egy apró probléma elintézésében, mely ugyancsak csekélységnek bizonyult. Tudomásában volt, hogy nagyobb csapatunk állomásozik a határvidéken, így megkért rendezzük el helyette egy kisebb, elzárkózva élő város lakóit. Indoknak csak annyit írt, hogy abból a városból való második felesége szégyent hozott rá, más férfit engedett az ágyába… - a taiyoukai elhallgatott, ahogy az eddig lappangó vörös jyaki fékezhetetlenül előszökött fia testéből, ám Sesshoumaru biccentésére folytatta. -  A nőt egyezmény gyanánt vette feleségül, ám az hűtlenné vált, s ezért Menoru jogosan a yasha népén akart elégtételt venni… Apró szívesség volt ez csak részünkről. És persze méltó büntetés egy városnak, könnyűvérű leányukért cserében…

Remegés rázta meg a hűvös márványcsarnokot, majd tompa roppanás hallatszott, ahogy az asztal előtt álló youkai öklét keményen az egyik gigászi tartópillérbe csapta. Az megremegett, repedések futottak végig sziklakemény, hengeres testén, majd zuhogó robajjal összeomlott. A felszálló porban a taiyoukai és asszonya nem láthatott többet a zihálva, lehajtott fejjel álló vérmocskos alakból, ám annak rekedt, embertelenné váló, morgó hangja könnyedén eljutott hozzájuk.

- Az a lány nem tett semmit… - ugyan Sesshoumaru szavai csupán suttogva hagyták el száraz ajkait, még is dübörgésként rázta meg szülőinek érzékeit.

A démonasszony egy pillanatnyi meghökkent némaság után, apró megdöbbent kiáltással lépett hátrébb egy lépést, s elméjében sokkal előbb megfogalmazódott a gyanú, mint uráéban.

- Miről beszélsz fiam? - Inu Taishou már nem tudta tovább leplezni meglepettségét.

- Az a lány semmiről sem tehet! Kényszerből kellett ahhoz a rohadékhoz mennie… három évig tartotta elzárva a családjától… és… - az ifjú kutyaszellem hangja megremegett, végül egy pillanatnyi szünet múltán újabb oszlop vált haragjának áldozatává.

Erre már a nagyúr is felemelkedett, majd hátrébb lépett a törmelék zápor elől. Mind ő, mint felesége sejtették a folytatást.

- Én voltam, aki… én akartam Risát… ő semmiről nem tehetett, egyszerűen csak… - Sesshoumaru erősen zihált, ahogy próbálta nem átadni elméjét haragjának. - Menoru nem érdemelte meg őt!

- Ez nem lehet igaz… - suttogta maga elé a démonasszony elképedve.

- Az a fajtalan rohadék csak kihasználta… aztán amikor rájött, hogy Risa mással volt… - a roppanó hang lassan szinte megszokottan következett, majd a tompa robaj is, ahogy a harmadik oszlop rogyott össze darabjaira hullva. - Tudta, hogy az enyém, nem létezik, hogy ne vette volna észre és még is megkísérelte… - a negyedik oszlop is meghasadt, majd összedőlt, ám az inuyoukai nem folytatta.

Csak felnézett szüleinek elkerekedett szemeibe, s látta a semmihez fogható döbbenet tekintetükben. Nyugat ura és úrnője némán állták az őrült fénnyel lobogó, ismét aranysárgán égő dühös szempár pillantását, ám nem tudtak megszólalni a meglepettségtől. Ugyan mindkettőjük fejében más gondolatok kavarogtak, egyben mindketten biztosak voltak, óriási baj lesz belőle, ha ez kitudódik, vagy ha az őrjöngő Sesshoumaru Menorura támad.

- Akkor éjjel végezhettem volna vele, de Risa nem engedte - a fiatal kutyaszellem lassan kiegyenesedett, majd egy mély levegővel lenyugtatta magát. - Csak azért jöttem, hogy tudjátok; megfogom ölni azt a fattyút!

A nyugati tartományok örököse apró formális biccentést küldött szülei felé, majd ahogyan jött, döngő léptekkel távozott is. Hallotta édesanyja kétségbe esett kiáltását még mielőtt elhagyta a termet, ám nem foglalkozott vele. Az előcsarnokban szellemgömbé olvadt, majd kiröppent az ajtón, melyen érkezett is.

Odabent az uralkodó pár elszörnyedve nézett össze, majd a férfi a termet borító vastag törmelék rétegre tekintett. Végül Inu Taishou keserű, fáradt sóhajjal rogyott vissza a porlepte székre. Mögötte az asszony erre megmoccant, majd elindult.

- Nem fogom hagyni, hogy ez megtörténjen! - vetette oda indulatosan urának, majd alakja fénylő ezüstlabdává olvadt, s fia után indult.

- Már felesleges… ebből háború lesz, méghozzá nagy!

Az éppen távozó kutyaszellemnő megtorpant az ajtóban, majd alaktalan hangja visszaszólt.

- Tudom hová ment. Meg fogom állítani, ennyit nem ér meg egy feslett nőcske sem, akibe oktalanul… beleszeretett!

***

Vakító fénnyel szűrődtek be a délutáni, tűző nyári nap sugarai a Nagytemplom tanácstermének rózsaablakán, s ez a színes sugártánc játszott most sziporkázva minden páncélon. Megvillantak a hagyományos mellvértek, a smaragd kirakású gyűrűk, az aranyozott fejpántok, s az asztalon fekvő papírnehezékek ezüstös sújtása. A sötét boltív alól, mely alatt álldogáltam még tündöklőbbnek hatott a fénytörés, s a szétszórt sugarak tovább tükröződtek a márvány falakra.

Remegve szorítottam össze izgalomtól nedves ujjaim, s hallgattam Yorouichi-sama dallamos, megnyugtató hangját. Kellemes hűvösség ült a tanácsterem oszlopai között, s így senkinek nem esett nehezére figyelni az amúgy sem elhanyagolható véleményre. Elfojtva belső remegésem, figyeltem a tanácstagok arcait, s próbálta rájönni, vajon melyik mit gondolhat. Aztán mikor tekintetem véletlenül találkozott Kouki-chihou vezetőjének tekintetével gyorsan félre pillantottam. Továbbra sem éreztem magam idevalónak, ám mióta Reito lett a Tetsu-vérvonal vezetője, kötelességem volt, mint hű otoméja minden tárgyalásra elkísérnem a Tanácsban. Így aztán hívatlan, avatatlan lettem tagja az Öt Oszlopnak, s ezért még ezekben a nehéz időkben is megkaptam a megrovó, kelletlen, lenéző pillantásokat.

Szemeim újra végig futtattam a körcsarnok falain, s zakatoló szívem halk, mély sóhajaimmal zaboláztam meg. Tudtam, minden a mai tanácskozáson múlik. És bármennyire is gyűlöltem a férfit, aki darabokra törte a szívem, nem állt szándékomban Nyugat ellen vonulni. Még nem. Így aztán minden hitemmel reméltem, hogy Yorouichi-sama meg tudja őket győzni; a valódi bűnös Menoru, nem pedig a nyugatiak vezére Inu Taishou. Bármennyire is figyeltem beszéde alatt az arcokat, nem tudtam reméljek-e.

Kettő hosszadalmas tárgyalással ezelőtt még esélytelennek tűnt a dolog, főleg, hogy többen felismerték a halált hozó katonák élén őt. Mikor először szóba kerültek a válaszintézkedések, azt hittem elájulok. A Tanács kétharmada azt akarta, záros határidőn belül toroljuk meg a támadást Nyugaton. Akkor csak Yorouichinek köszönhettem, hogy ez még sem így lett. Hiszen ő ismerte a történetem, s tudhatta, csakis Menoru lehet a hunyó, bár nem talált megfelelő magyarázatot egykori szerelmem jelenlétére a harcokban.

Otohime-sama határozott fellépése azonnal letörte a tanács harci kedvét, s javaslatára úgy határoztak, megvárják az időzár feloldódását. Addig amúgy sem lettünk volna esélyesek. Ám hála ismét védelmező gyámomnak, megkaptuk az esélyt az újra kezdéshez. Lezárta birodalmunk határait, s dacolva minden természeti törvénnyel felgyorsította városunk felett az idő múlását. Nálunk, már a nyár utolsó hónapja is tovamúlott, miközben a külvilágban csupán hetek teltek el. Mikor lejár a három hónap, minden visszatér a rendes kerékvágásba, ám az addigra betakarított gabona, meggyógyult sebek, felépített falak, helyre hozott házak már megmaradnak. Így olyan rövid időn belül kapunk lehetőséget a bosszúra, hogy ellenségeink fejében meg sem fordulhat a gondolat arról, hogy felkészüljenek. Továbbá bármily hihetetlen édesanyám illúziója fennmaradt a határszéleken, így egy kis manipulációval könnyedén azt a látszatot tudjuk kelteni a külvilág felé, hogy a Páncélhasználók Birodalmából semmi egyéb nem maradt csak füstölgő romok.

– Teljes bizonyossággal állíthatom, a déli területek urának köszönhetjük jelenlegi állapotunkat! Nem értem, miért Nyugattal akarnak háborúzni!

Összerezzentem Yorouichi erőteljes hangjára. Annyira elkalandoztak a gondolataim, hogy még csak észre sem vettem, mikor bontakozott ki ez a heves vita. Összeszorult a torkom.

– Otohime-sama! A maga magyarázatai gyengék, alaptalanok. Ugyan állítja, hogy Menoru szegte meg a szavát, ám még is, egy szál déli katona nem járt itt azon az éjszakán!

– Mert nem ő maga végezte el a piszkos munkát! Ugyan miért támadt volna ránk Inu Taishou, hiszen békében éltünk a nyugatiakkal. És ugyan akkor miért pont most küldte volna haza Risa-sant is?

Megremegtem, bár tudtam, hogy nem szabad látszódnia rajtam semmilyen érzelemnek. Hazudtam amióta itt voltam, s ez mindennél rosszabb volt. Ám nem volt erőm beismerni nekik, miattam történt minden…

– Alaptalanul féltékenykedő férj, visszahívott régi feleség, váratlan haza küldés… ez lenne a magyarázat? Ezért küldi ránk Menoru nagyúr egy másik tartomány katonáit? Nevetséges… - helyeslő moraj járta be a termet.

– Menoru féltestvére Inu Taishou asszonyának! Ugyan mi ebben olyan hihetetlen? - öcsém kellemesen mély hangja azonnal megfékezte a forrongó kedélyeket. - Azt mondom mindkettőjüknek fizetniük kell, de nem folytathatunk mind a két tartomány ellen háborút. Először az ígéretszegővel kell leszámolnunk.

– Az elmúlt párszáz év alatt csak egyre ostobább emberek kerültek a Tanácsba?! - csattant fel Yorouichi mikor még mindig nem szűnt meg az ellenségeskedés. - A legifjabb szól a legbölcsebben maguk közül!

Sértődött moraj, majd hallgatás lett a válasz. Végül a Tűz-negyed vezetője emelkedett fel, s az idős daimyou halk szava mindenkiben meghozta a helyesnek vélt döntést.

– Kutyák módjára acsarkodunk a konc felett, s egymásba vájjuk agyaraink, miközben nyakunkon ellenség ujjai szorulnak… Kijelentem; népünk hanyatlik s talán el is fog veszni az évezredek süllyesztőjében. De azt akarják, hogy ezért a vesztért a mi nemzedékünket hibáztassa majd az utókor? Esélyt kaptunk, hiszen a legerősebb otome ismét oldalunkon harcol, miközben soha nem látott tehetségek tűnnek fel az Öt Oszlop között. - elpirultam, ahogy a fakó, jég kék, vékony kis szemek arcomra siklottak. - A Tanács, már alig ha képes vezetni a páncélhasználók népét, ha képtelen meglátni a valóságot, ami az árnyképek mögött lappang. Van két napunk, míg lejár a birodalom feletti illúzió mező, s addigra döntést kell hoznunk, ha nem akarjuk felessé tenni Yorouichi-sama áldozatait.

Szavai nyomán mélységes, szinte döbbent csend maradt. Érdekes volt látni, ahogy a legbölcsebb szavaitól minden arc elkomorul, s szinte olvasni tudtam az arcokra kiülő érzelmekről. Senki nem akadt, aki a Hisae-klán sokat látott, megfontolt vezetőjének szavára méltán reagálni merészelt volna, így az élces öregúrnak tűnő youkai szólalt meg újfent.

– Látom, megértettétek a fontosságát a mai gyűlésnek… a Ti döntéseteken fog múlni a jövő, úgy fontoljátok meg azt! - lélegzetvételnyi szünet, mire engem kivert a hideg veríték. - Két hajnal múltán, ki ellen vonuljunk?

Összeszorítottam görcsösen remegő ujjaim, s homályosodó tekintetem testvérem székének támlájára szegeztem. Csak néztem a faragott indaszerű mintákat, csak hallgattam a csendben dübörgő szívemet, s vártam, hogy ez a tíz férfi, az öt bölcs, s öt vezér eldöntsék a jövőm. A jövőm, melyre már rányomta a bélyegét a gyűlölet, a keserűség, és az olthatatlan harag… Tudtam bármint is fognak dönteni, Menoru nem éli meg a következő esztendőt.

– Menoru no Minami… shine!

Ha az üdvözült moraj nem nyomja el, bizonyára mindenki hallhatta volna, ahogy az óriási sziklaként nehezedő kétségbeesés lehullik szívemről, s felszabadítja azt mázsás súlya alól. Nyert ügyem volt, tudtam a Sors ha eddig el is fordult tőlem, most ismét vidámabbik arcát mutatja felém. És bár titkolni próbáltam még magam előtt is, de vérző szívem legmélyén azt reméltem, talán újra láthatom őt… Őt akit a legjobban szeretek, és akit a legjobban gyűlölök, ebben a földi létben.

inu yasha - kutyaszellemnő

Kouki-chihou - „Lég” negyed

daimyou - földesúr

Lektorálta: Arvael

Folytatása következik…