2.rész

1 hónap elteltével

Valahol Kína felett repülhettek. Szomorúan sóhajtott. „Mindig is szerettem volna kinézni egy repülőgép ablakából. De legalább ezt az egy hónapot Japán tanulással tölthettem csak.” Elmosolyodott, amikor eszébe jutott mennyire fura lehetett a magántanárnak hogy csak szóban tanított.

A szülei megdöbbenve vették észre, hogy lányukat nem sokkolta annyira a hír. A szemész pedig megdöbbenve vette észre hogy Kati szembogara rászegeződik, ha hozzábeszél. „Egy vak, aki forgatja a szembogarát?” Viszont a tesztek alapján, kétség kívül nem látta a dolgokat.

Néhány hete vette észre a lány, hogy nem lett egészen vak. Aurákat látott. Színes, ember alakú aurákat. Sőt, a növények és az állatok auráit látja. Ezt a titkát viszont csak a szemészével osztotta meg, aki történetesen szintén japán származású. Taiki-nek hívták. „De hát mégis, honnan tudhattam volna? Nem láttam az arcát. Pedig olyan rendes hozzám, még a nyelvtanulásban is segített. Sőt, most is itt ül mellettem a gépen és elkísér japánba.”

-Kérsz valamit?- zökkentette ki a lányt elmélkedéséből Taiki.

-Hm? Nem, köszönöm. És nagyon hálás vagyok mindenért, amit eddig tett velem.

-Semmiség, úgyis meg akartam látogatni Miharu barátomat. -Miharu volt az a japán szemész „zseni” akit említett.-És rajta keresztül tudtam elintézni hogy a lánya iskolájába járhass amíg kezelik a szemedet.

-Alig várom hogy megismerhessem.

-Kapcsolják be a biztonsági öveket a leszállás erejéig. Tókióba utazók készülődjenek.-és ezt vagy hatmillió nyelven elismételte a „hangszóró”.

Eközben máshol:

-Te nem is tudtad hogy jön egy új diák az osztályunkba Kagome?- kérdezte Yuka.

-Nem. De miért olyan fontos ez? -kérdezett vissza.

-Mert a lány külföldi, és valamelyikünkhöz akarják elszállásolni. Eri szerint megvakult, és az anyukájához jön Japánba kezelésre. Állítólag nem mindennapi eset a betegsége.

-Egy külföldi lány? És hogy fogjuk megérteni egymást?

-Ettől nem kell tartani, hiszen tud japánul, bár nem tökéletesen.

-Megjöttünk. –szólalt meg Taiki a taxiból kiszállva. Kisegítette a lányt és elindultak az osztályterem felé.

-Nem hiszem hogy sorba fognak állni, hogy elszállásoljanak, tekintve hogy „vak” vagyok.-keseredett el a lány.

-Ugyan, csak akad majd valaki.- vigasztalta Taiki.

Negyed óra múlva:

-Osztály, bemutatom Kati-t, az új osztálytársatokat. Remélem emlékeztek a kérésemre. Aki elvállalná az elszállásolását, az jelentkezzen.- hallatszott a tanár úr mély, zengő hanga.

Ekkor lépett be az osztályterembe, Taiki közreműködésével. Az összes jelentkező keze útközben megdermett.

Az úgymond „vak” lány végig futtatta ezüstös szürke szemét az osztályon. Barna haján a szőke csíkok megvillantak az osztályterem lámpáinak fényében. Elég ilyesztő látvány volt, tekintve hogy magasabb volt a japán átlagosnál.

Minden „jelentkező” letette a kezét.

Kagome nem értette az osztálytársai reakcióját. „Nem lehet a külső alapján ítélni.” Bosszús szemmel mézett a barátnőire, akik meglapultak a padban.

„Szinte tapinthatő a félelem” gondolta a lány. De ekkor meglátott egy aurát, aki nem félt. Szinte látta ahogy felemeli a kezét egy Kagome nevü lány…