Sesshomaru úrfi naplója

(2. rész)

Sárkány éve, második szakasz

A dátummal kapcsolatban… Azt hiszem, ma kezdődött a második szakasz… Igen, mert ma van újhold…

Konban wa! Most éppen a szobában ücsörgök, és írogatom ezt a pár sort, igyekezve nem mutatni Inuyashának, akinek már fekete tincsei lógnak a szemembe, mert a fejemen ül a bitang… Grrr… Nem érdekel, akkor sem mutatom meg neki… Úgy döntöttem, felülök a paravánra szép óvatosan… Ide úgysem juthat fel…

- Dere je! Játni akajom! – Visítja és ugrál fel. Én csak nyelvet nyújtok, és írok… Hih!

*

Nehéz napom volt… Apánk ma nem volt itthon, mert szokásos terepszemléjére ment. Megbízott, hogy vigyázzam Inuyashára. Ma különösen, mert ugye, újhold van… Izayoi, az emberasszony kissé félve engedte el apámat, mert tudta, hogy nem vagyok épp egy szent, és féltette tőlem az öcsémet. A SAJÁT öcsémet! Felháborító! Hisz mindenki errefelé tudja, mennyire szeretem kicsiny Inuyashát! De az ember már csak ember marad…

Na mindegy… Szóval apánk elment, én meg itt maradtam Inuyashával és anyjával. Izayoi sosem jött a közelembe valamiért… Pedig megígértem, hogy nem bántom. Heh! Apám meg is ölne érte… Hajh, hát igen. Néha, mikor látom Inut játszani a mamájával, sírni akarok, mert nekem nincs mamám… De nem sírok, mert könyörtelennek neveltetek elvégre is…

- Izayoi!- futottam utána a folyosón. Mint mindig, az asszony megrezzent hangom hallatán, de próbált kedvesen szólni hozzám.

- Tessék, Sesshomaru.

- Ugye, nem baj, ha elviszem Inuyashát sétálni?

- Dehogy… Menjetek csak. De ígérd meg, hogy vigyázol rá, rendben?

- Ez csak természetes. – mosolyogtam rá. Láttam, hogy ettől megnyugszik egy kicsit, majd kiment a kertbe.

Beszaladtam a szobába. Inuyasha öcsikém már ott ült és várt engem.

- Medünk? – nézett fel rám mosolyogva.

- Gyere – fogtam meg a kis kezét – Indulunk!

- Hullá! Bátó elvisz szétálni! – Pattant fel a földről, és szabályosan rángatott ki az ajtón.

Az erdőbe mentünk. Inuyasha kíváncsian szaladgált körülöttem, megnézve minden növényt és állatot.

- Ez mi? – Kérdezte meg mindenfélét felém mutatva.

- Az egy gyík… Ereszd le szépen… - mondtam egy alkalommal.

- Pápá, dík báci! – Adott neki egy puszit, és letette az állatot. Én kelletlenül is csak mosolyogni tudtam ezen. Lehet, nem vagyok elég aranyos, hogy apánk kedvence legyek… Gondolataim meglátszottak arcomon.

- Mi a baj, bátó?- Kérdte Inuyasha megfogva az ingujjamat.

- Semmi baj nincs, Inuyasha. Gyere, fogunk pár halat ebédre! Édesanyád biztosan örülne neki.

- Hujjá! Hajat fodunk! – szaladt oda a patakhoz. Beleálltunk a vízbe, és megmutattam neki, hogy fogjon halat. Ügyesen csinálta. Én ötöt fogtam, ő kettőt. Nyersen akarta megenni őket.

- Ne, te kis haspók! Várj, míg anyukád elkészíti neked!

- Menjünk haza, bátó! Éhesz vadok!

- Megyünk! Fogd erősen a halakat!

Hazamentünk, és bemutattuk Izayoinak a zsákmányt. Az asszony örömmel megsütötte mindet. Ő és Inuyasha evett belőle, de én inkább maradtam a szelleméteknél. Kihoztam a kamrából egy doboz gőtesültet, azt ettem. Figyelem, ez NEM emberéteknek számít! Inuyasha már rosszul is volt tőle egyszer… Na mindegy… Inu megint sikeresen lenyelte a halcsontvázat, úgyhogy ki kellett köptetnem vele. Szegény sírt is tőle, Izayoi meg azt hitte, hogy megfojtom, ezért rávágott a fejemre.

- Ereszd el!

- De én csak…

- Köszi, bátó! – Szóltközbe Inuyasha.

- Nincs mit… Au! A fejem…

- Bocsánat… - szégyellte el magát az emberasszony.

- Felejtsd el… - Felálltam mellőlük és bementem a szobánkba. Hogy mindig engem kell ütni… A gőtétől rendszerint álmos szoktam lenni, ezért levetkőztem,. és elmentem aludni.

Álmomból arra ébredtem, hogy valaki húzgálja a hajamat. Kinyitottam a szememet, és Inuyasha árnyékát láttam a takarómon. Felültem fektemből.

- Inuyasha… - dörzsöltem meg a szemem- Mondtam, hogy ne piszkáld a hajam…

- Boci, bátó! – mondta, és elröhögte magát, amint ránéztem.

- Tch! Micsoda egy röhhincs… - álltam fel, és felöltöztem. Kimentem az udvarra, majd elmentem emberek közé körülnézni. Az emberek messziről nevettek rajtam. Mi bajuk van, gondoltam akkor. Inuyasha tipegett utánam, és ő is nevetett.

- Mit nevettek? – kérdeztem meg egy embert, aki mellettem ment el.

- Nem is tudtam, hogy Inutaishonak, a kutyadémonnak lánya is van… - nevetett az illető.

- LÁNYA?! – mordultam rá. Sikoltozva futott előlem mindenki, Inuyasha pedig elbújt valahol.

Ki nem állhattam az ilyet… Lány… én… Tch! Attól, hogy szép arcom van, nem vagyok lány! Tch! Meg az egy másik dolog, hogy apa lánynak hív, ha gyenge vagyok egy edzésen… Vagy még, azt hiszem, az a Jakeru, vagy ki hívott még lánynak ezüstfalui látogatásunkkor…

Tch! Lány… én…

Jó felbőszülten elmentem a tópartra, és leültem a víztükröt nézve. Akkor aztán elémtárult egy igencsak szokatlan látvány: A hajam befonva, szemem kifestve, arcom kipirosítva, még rúzs is volt rajtam… Meg egy női nyaklánc…

- INUYASHAAAAA!!!!!!!!!!!!! – Ordítottam fel.

Hazarohantam rendbe szedni magam… A hajam még mindig kunkorodott a fonattól, úgyhogy bevizeztem. Olyan dühös voltam, hogy majd szétrobbantam! Hú, ha valaki elémkerült volna, biztosan megostoroztam volna kicsit… Mire kijöttem a fürdőszobából, Inuyasha az ágyamon feküdt, és takarómat szorongatva aludt csendesen.

- Megbánod ezt a csínt, öcsi… - Morzsolta a szavakat fogaim közt. Elfutottam a kamrába, és elhoztam egy marék árpát, azt beletettem Inuyasha pici nadrágjába.

- Ez jó lesz… - mentem ki.

Később kint ültem az udvaron, Inuyasha a labdájával játszott. A szép kislabdával, amit tőlem kapott… Egyszercsak követni kezdték a madarak. Én már magamban nevettem, hogy mi fog történni. A következő pillanatban öcsikém már menekült a sok madár elől.

- Bátó! Bátó! Szegítsz!

- Vedd le a nadrágod! Akkor eltűnnek!

Inuyasha a sírás küszöbén letolta nadrágját, otthagyta a földön és odafutott hozzám. A piros kis nadrágot ellepték a madarak, és széjjel szaggatták.

- A nadjágom… - sírt félmeztelen kisöcsém. Éreztem némi bűntudatot, hogy esetleg elvetettem a sulykot… De ő meg lánynak állított oda! Nevetségessé tett!… De őt már így is piszkálta mindenki, mert félszellem… Nagyon szégyelltem magam akkor…

Bevittem Inut a házba, új nadrágot adtam rá, és vígasztalgattam.

- Semmi baj… Elment a sok ronda madár…

Este hazajött apánk. Izayoi elmondta neki mi történt. Apám kihívott az udvarra, majd, mikor kiértünk, megfogott, és beledobott a tavunkba. Brrr… De hideg volt az a víz… De megérdemeltem a mai csínyemért… Persze, Inuyasha nem kapott az övéért semmit… Az volt a kifogás, hogy “túl kicsi, hogy tudja, mi a helyes, és mi nem…” Na persze…

Még most is didergek a víztől… Brrr… Inuyasha közben ledöntötte a paravánt, én meg jól feltöröltem a padlót… Van egy horzsolás az államon… Au… de csíp…

Hih! Inuyasha most adott rá egy puszit… Milyen aranyos… Ez az egyik ok, amiért ő apánk kedvence… Hajh, ebbe bele kell törődnöm… Engem nem szerethet annyira, mer nincs bennem embervér… És nem is kérnék belőle! Jó vagyok így! És ha apámnak nem tetszik, dobjon ki! Mindegy… Amíg Inuyasha közelébe eresztenek, nem bánok semmit… Attól független, hogy hanyou, én nagyon szeretem… És ő is engem… Bár még nem tudja kimondani a nevemet… Csak azt, hogy Secchin-mau… Idegesítő, ha árnyékszéknek hívnak valakit, nemde?

Sebaj, majd megtanulja egyszer… Most viszont apánk ágyba parancsolt minket, úgyhogy befejezem mára… Előbb el kell, hogy dugjam ezt Inuyasha elől… Hah! Betömöm a ruháim közé! Oda úgysem merne nyúlni senki… Hih! Na, én megyek… Sayonara!!!