IV. fejezet: A szomorú papnő

Ahová megérkeztem egy csendes kis erdő tisztása volt. Nyár közepe lehetet, mert a hőség rettentő volt. Mégis bent az erdőben kellemes hűvös uralkodott, hála a fák jótékony árnyékának. Körülöttem az erdő teli volt élettel: madarak és a kis állatok mindennapi ténykedésének zajai jutottak el fülemhez. Jól eső érzés volt itt lenni. A tiszta levegő a kellemes nyári szellő. Annyira szép és érintetlen volt a táj, mint az én időben soha nem látni. Néhány pillanatig még csodáltam a táj szépségét, aztán útnak indultam.

            Rajtam most a mikok ruhája volt. Piros alsó és fehér haori, hajam mivel rövid volt nem kellett összefogni így szabadon játszhatott vele a szél. Hátamon tegezbe nyílvesszők voltak, mellettük, pedig egy egyszerű, de erős íj. Siramlin vezetésével keletnek indultam, hogy megtaláljam őt. Pár órája mehettem csak mikor az égen ezüstös lények sokasága repült el. Rögtön felismertem őket, hiszen sokszor láttam már ilyeneket. Lélekrablók voltak, pont olyanok, amilyeneket ő is használt. Sietős léptekkel a nyomukba eredtem. Hamarosan rá is találtam.

            Egy rengetegben leltem rá, amint egy magas fán ülve csukott szemmel várta, hogy szolgái meghozzák neki a lelkeket. Óvatosan közelítettem, de hiába csak hito voltam, így meghallotta közeledő lépteimet.

- Ki van ott? – kérdezte gyanakodva, s már meg is feszítette fegyverét.

- Ne lőj úrnő! – kértem őt és kiléptem a fák takarásából. Végignézett rajtam majd lassan leeresztette íját és leugrott a fáról. Előttem ért földet, haja most ki volt bontva, de rögtön össze is fogta.

- Ki vagy te és mit akarsz tőlem? – kérdezte. Hangjában még mindig ott csengett a gyanakvás.

- Nem kell tartanod tőlem Kikyou-sama! Miko vagyok, mint te, azért jöttem, hogy veled vándoroljak és tanuljak tőled. – szavaimat gondosan meg kellett válogatnom, hiszen nem mondhattam el a teljes igazságot, de nem is hazudhattam neki. Még hosszú ideig engem szemlélt tekintetével, majd így szólt:

- Érzem rajtad, hogy erős vagy! Meg tudod védeni magad, sőt komolyabb harcba is nyugodtan belevághatnál. Mégis mit akarsz tőlem? Neked újat én már nem taníthatok! – felelte, és minthogy ő lezártnak tekintette a témát útnak indult.

- Kérem úrnő! – elé léptem és a földre borultam. – Régóta szeretnék önnel tartani, megismerni önt. Sok mindent meséltek már nekem önről a Shikon No Tama őrzőjéről.

- Honnan tudsz te ennyi mindent? – érdeklődött. Felsegítettet és leültettet maga mellé egy fa tövébe.

- Gyermekkoromba meséltek nekem a legendás papnőről Kikyou-samáról. Azt mondták ő volt az Ékkő őrzője, míg nem egy hanyou miatt meghalt, majd 50 év elteltével Urasue feltámasztotta, hamvakból, földből és lélekből, hogy a szolgájává tegye. Ám az úrnő erősebb volt nála és megszökött tőle. Most a szigeten bolyongva kutatja a hanyout, hogy bosszút álljon rajta és lelke végre nyugodtan nyugodjon. – mondtam el neki mindazt, amit tudtam és, amiről úgy érezhettem hitelesen tudom előadni.

- Mond csak gyermekem! A hanyou nevét is tudod-e? – kíváncsiskodott tovább.

- Mindenki ismeri a nevét. Valamikor ember volt, bandita, de szövetséget kötött a szellemekkel, akik elnyelték testét. Emberként Onigumó néven ismerték, most Naraku néven rettegi őt a világ. A Szent Ékkőt akarja bármi áron.

- Látom ismereteid szélesek. – felelte az úrnő. – Talán a segítségemre lehetsz, de előbb hadd lám, hogy bánsz az íjjal!

Felálltunk mindketten. Előbb ő feszítette meg íját. A vessző, amit kilőtt lilás fénnyel száguldott és úgy csapódott bele egy fa törzsébe. Én következtem. Bíztam Siramlinba, hogy megsegít. Nem is tévedtem. Az én vesszőm is ugyanoda fúródott be, csak ezt halványkék fény vette körül.

- Látom okos vagy és erős is! – szólt biztatóan a miko. Én rámosolyogtam ám az ő arca hideg maradt. – Induljunk! – utasított.

            Így hát útnak indultunk. Hosszú heteken keresztül mentünk erdőkön, hegyek, völgyeken keresztül. Utunk során jól megismerhettem őt, s már tegeztük is egymást. Magamról is sokat meséltem, illetve arról, aki ebben a világban lettem. Egy papnőről. Érdekesen hallgattunk egymást történeteit. Mindig vidám voltam és rajta is látszott, hogy kezd feloldódni a jég. Ám ekkor beütött a ménkű.

            Én már hála Siramlin napok óta tudtam, hogy InuYasháék a közelünkbe vannak, de Kikyou csak akkor vette ezt észre, amikor este fürdőzni mentünk egy közeli melegvizű tóhoz. Ott találtuk azonban Kagome-chant és Sango-chant. Kikyou arca elsötétül a jég újra keménnyé fagyott, de itt már nem adhattam fel. Újhold estéje volt, aminek én nagyon örültem. Ilyenkor InuYasha emberré változik és az érzései Kagome iránt felerősödnek. Miután otthagytuk a tavat és visszatértünk a tábortűzhöz megszólítottam őt:

- Kikyou! Tudom, hogy mit érzel InuYasha iránt, de el kell őt engedned!

- Azt soha! – felelte. Hangja remegett az elfojtott dühtől. – Ő még mindig szeret engem. Tudom.

- Engedd meg, hogy mutassak neked valamit. – elvezettem őt, a tavat tápláló forráshoz. Elrejtőztünk egy bokor mögött és vártunk. Nem sokára a hito InuYasha és Kagome jelent meg. Tisztán értettük miről beszélgetnek.

- Miért hoztál ide? – kérdezte Kagome.

- Beszélni akarok veled! – szólt a hito. Szembe fordult a mellette álló lánnyal. – Én csak el akarom mondani, hogy mennyire fontos vagy nekem. – egy lépéssel közelebb ment a lányhoz, az csak fél lépést hátrált.

- Csak azért mondod ezt, mert halandó vagy! – válaszolta. – Tudom, hogy még mindig szereted Kikyou és őt soha sem fogod tudni, elfelejteni és én nem akarok közétek, állni.

- Okos lány ez a Kagome. – suttogta mellettem Kikyou.

- Inkább figyelj! – szóltam rá.

- Ez így nem teljesen igaz! Valóban… Kikyou az életem részévé vált és nem fogom tudni, elfelejteni, de az, amit iránta érzek már rég nem szerelem… már más valakit szeretek… - hangja úgy lehalkult, hogy mi már nem érthettük, de abból, hogy megcsókolta a jövőből jött lányt, mindent tudtunk. Csendben felkeltünk és otthagytuk a forrást, visszasétáltunk a táborunkhoz.

- Bocsáss meg, amiért ezt megmutattam, de úgy éreztem, igazságtalan lenne, ha ezt nem tudnád. – feleltem csendesen. Most én is szomorú voltam, akárcsak a mellettem ülő miko.

- Tudod valahol már régen sejtettem, hogy így lesz, de soha nem akartam elfogadni. – szólt csendesen. Rátekintettem, ő a lombok között a csillagos eget figyelte. – Köszönöm!

- Miért? – kérdeztem értetlenkedve.

- Mert megmutattad azt, amit én nem akartam elhinni. – és akkor megtörtént egy mosoly jelent meg az arcán.

- Menjünk el fürödni! Most már biztos nincs senki az a hőforrásnál. – javasoltam.

- Rendben! Én előre megyek, addig te rendbe rakod a tábort? – vidáman bólintottam, majd mikor meggyőződtem, hogy hallótávolon kívülre került elővettem Siramlint.

- „Sikerrel jártál!” – szólt a hang.

- „Igen, épp ezért kell elmennem! Most már egyedül is vidám tudd lenni.” – Siramlin segítségével papírt és írószerszámot varázsoltam és egy levelet hagytam neki, majd eltűntem.

            Mikor visszatértem Thaitába Hime a Forrás vízében megmutatta mi is történt ezután. Kikyou mivel nem mentem utána, visszament a táborhoz, ahol megtalálta levelemet.

„Kikyou-neechan!

Bocsásd meg ezt a megszólítást, de remélem egyszer majd, húgodként tekintesz rám. Bocsásd meg azt is nekem, hogy ilyen hirtelen távoztam, de valamit el kell mondjak.

Nem vagyok igazi miko. Egy másik világból jöttem a jövőből, de nem úgy, mint Kagome. Küldetést kaptam és azt vittem véghez. Láttalak mosolyogni és ez volt a célom. Köszönöm! Tudom, hogy most már képes vagy boldogan élni újra, mint 50 éve. Én ezért jöttem el. Most, hogy végeztem, vissza kell mennem, még valakin segítenem kell. Minden jót kívánok!

Húgod”

Kikyou a levél végére ért. Egy könnycseppet hullajtott, amit maga is hitetlenkedve figyelt. Majd megint az égre emelte tekintetét és mosolyogva haorija alá rejtette levelemet.

A látomásnak vége szakadt és én újra homályos arcképemet láttam.

- Bizonyára örömmel hallod, hogy Kikyou később csatlakozott InuYasháékhoz, de nem történt semmi közte és a hanyou között. A csapat kiegészült még Nyugat örökösével és a farkas szellemek vezéreivel.

- Úgy érted Sesshoumaru, Kouga és Ayame is csatlakozott hozzájuk? - kérdeztem hitetlenkedve. Nem úgy ismertem meg az említetteket különösen a két férfit, mint aki szívesen közösködik InuYashával.

- Pontosan! - felelte Hime mosolyogva. - Bevallom nekem is közöm volt ehhez, de végül is így volt rendjén. Egyesített erővel legyőztük Narakut. Kikyou végül nem maradt az élők között, hanem immár békében nyugodott az anyaföld mélyén. - ez kicsit elszomorított, de tudtam neki az a legjobb.

- Katja Hime! - szóltam tükörképemet figyelve. Egy rosszalló ciccentést hallottam magam mögül. - Bocsánat! Csak azt akarom kérdezni, hogy mi van akkor, ha nem sikerül megtalálnom önmagam?

- Ne aggódj! Tudom, hogy amint újra feltűnsz tudni fogod mi a teendőd. - szólt biztatóan.

- Csak még egy kérdés! - felemelkedtem a partról és szembe fordultam vele. - Te elkísérted őket végig, bármerre jártak is. Így hát mond meg nekem! Láttad valaha őt mosolyogni?

- Csak egyetlen egyszer, de az se igazi mosoly volt. A gúny eltorzított szüleménye, amely nem érdemli meg a mosoly nevet sem. - szól a hercegnő szomorúan. - Menj! Tedd őt is vidámmá! - szólt bátorítóan Hime. Én meghajoltam előtte, majd ismét a Keleti Kapura mentem.