VI. fejezet: Az Erő Próbája

            Felálltunk a réten egymással szembe. A nap fölöttünk lassan délre hágott. Ő kezdeményezett. Kezét zöldes derengésbe vonta és kipattintotta méregostorát. Rögtön reagáltam. Bal lábammal oldalra kiléptem, súlypontomat is áthelyeztem ide. Jobb kezemet a nyújtott lábam fölé helyeztem úgy, hogy ruhám ujja súrolja bokámat, másik kezemet fejem felett ívben meghajtottam.

- Pajzs! Fiat! - körülöttem halványkék gömbként felderengett pajzsom. Az ostor visszapattant egyenesen rá.

            Nem hiába volt youkai. Egy pillanat alatt eltűnt, majd a levegőben tűnt fel ismét. Éreztem, ahogy dühe egyre növekszik és ez meg is látszott vörös, kicsapongó aurájában. Keze már a tok nélküli Tokijin markolatán volt. Már indította is ellenem a támadást. Tudtam, hogy a pajzsom nem elég erős, így egy elegáns ugrással kitértem előle, majd két méterrel hátrébb értem földet. Ő is visszatért a rétre. Arcán újra megjelent az a gúnyos mosoly, ami engem csak feldühített.

            Az erdőből szél indult felénk. Hajamat meglebegtette, de a taiyoukai már nem érezhette meg. Amint elért a légmozgás megpördültem tengelyem körül. A szél immár körülöttem örvénylett tölcsér alakban. Most én húztam gúnyos mosolyra számat. Felső testem 45 fokos szögben hátrahajtottam kezeimet vállmagaságban kitartottam, egyik lábammal megtámasztottam, majd varázsigébe kezdtem. Lehunytam szememet, de éreztem, ahogy felemelkedtem, és körbe kezdek forogni. Amint elértem a kívánt magasságot, lábaimat összezártam, felsőtestemet függőleges helyzetbe rántottam kezeimet az ég felé emeltem. Tenyerembe összegyűlt a szél egyetlen örvénylő rengeteggé. Kezemmel Sesshoumarura céloztam. Ahogy elindítottam szemem zölden felragyogott, hajam ezüstössé vált. Mindez csupán pár pillanatig tartott, de az ő figyelmét nem kerülhette el. Annyira ledöbbent a látványon, hogy a támadásom telibe találta. A Szélörvény leszaggatta róla páncélzatát, prémjét, haoriját. Néhány kisebb sérülést is ejtettem rajta, de a Tensaiga lüktető ereje megvédte. Mire a Szélörvény elhalt újra a földön álltam. A porfelhő miatt semmit sem láttam.             Egyszer csak egy sötét árnyat pillantottam meg. Nagy sebességgel közeledett.

A támadás váratlanul ért. Sesshoumaru puszta kézzel támadott rám. Jobb kezével ledöntött és a nyakamhoz nyomta alkarját így a földre szegezett.

            Nagyon jól tudtam, hogy hiányzik a bal karja, de furcsa volt látni a csonkot. Nem elmélkedhettem ezen, hiszen éreztem, ahogy dühe felém irányul. Az egyszerű halandó ilyenkor az életéért könyörög, de én nem voltam egyszerű hito. Némán vártam a véget. A szemébe néztem. Gyönyörű volt, még itt a halál kapujában is. Lehunytam aztán a szemem és vártam a halált. Nem éreztem félelmet, csak nyugalmat. A vég azonban, mint oly’ sokszor most is elkerült.

            Kinyitottam a szememet. Még mindig fölém magasodott, de már elengedte nyakamat. Tekinte már nem arcomat pásztázta, hanem Siramlint fürkészte. Végig simította a gyöngyöt. Én a lánchoz nyúltam, és egy ezüst hajszálat húztam le. Meg akart szólalni, amikor mutatóujjammal hallgatásra bírtam.

- Te nyertél. - suttogtam. - Kapsz tőlem egy ajándékot.

            A hajszálat a keze csonkja köré csavartam, de a fele még lelógott. Kezeim közé fogtam Siramlint, lehunytam a szemem és morogni kezdtem. A legerősebb gyógyító és megújító varázslatba kezdtem. Reméltem, hogy lesz hozzá elég erőm, a Szélörvényt megidézni nem egyszerű feladat, a gyógyítás pedig a legfárasztóbb varázslatok közé tartozik. Végül sikerült. Csukott szemmel végig húztam kezemet munkámon, majd a kimerültségtől mély, álomtalan álomba merültem.