Második fejezet: A fájó seb.

A hó továbbra is csodálatosan széppé festette a tájat és a diákok többsége már tűkön ülve várta, hogy végre megdobálhassa a másikat egy jó nagy hógolyóval. Mindenki, kivéve hősnőnket, aki lázasan jegyzetelt, de igazából nem az órai anyagot írta le, hanem a választ barátnője kérdésére. De hogy is kezdje? Hogy álmában ismerte meg? Hogy nem is biztos, hogy létezik? Hogy ráadásul egy szellem? A toll kicsúszott a kézéből. Bágyadtan lehajolt érte.

- Tessék, Natsumi. – szólt a mellette ülő fiú, és átnyújtotta neki az íróeszközt.

- Köszönöm… - Az rámosolygott és folytatta az írást. Natsu elgondolkozott. „Ki ez? Nem is emlékszem, hogy találkoztunk volna…” Végre megszólalt a csengő. A tanár abbahagyta a lelkes beszámolóját a korallzátonyokról, majd intett, hogy köszönjenek el. Ezután nagy hangzavar támadt, a diáksereg kiözönlött a teremből. Natsy nagyot sóhajtott és összecsomagolta a füzeteit. Felvette a kabátját majd a táskáját és elindult, barátnője már az iskola kapujában várta. Biccentett és belekarolt. Ez náluk egyfajta szokás volt, Hana azonnal a tárgyra tért.

- Szóval ki ez a Se izé… honnan ismered?- Nats mély levegőt vett és belevágott meséjébe.

- Meg kell ígérned, hogy nem nevetsz ki! – beértek a parkba.

- Én? – kérdezte felháborodottan. – Soha, hiszen bízhatsz bennem… tudod, hogy sosem akarnálak megbántani egy ilyennel…

- Igazából… az álmaimból. – Hany arca egy kicsit megmerevedett, majd akadozva így szólt:

- Egy… pillanat… - odafutott az egyik padhoz, leült háttal a lánynak, később arcát kezeibe temette. Fél perc múlva erőt gyűjtött és kisírt, könnyes szemekkel tért vissza.

- Miért pityeregtél? Mi történt?- Kérdezte gügyögve, az nagyot nyelt.

- Tényleg… nem… érted? – megrázta a fejét, erre abból nevetés tört ki, de akkora, hogy mindenki feléjük fordult.

- Most meg mi van?

- Ennyire hülyének nézel? Azt hittem, hogy mindent elmondasz nekem, de megértem, ha nem… csak ne hazudj… - a hangja ismét komolykodó lett.

- Sosem hazudnék neked… hidd el… kérlek… elmondanám…

- Tudod mit? Majd hívj fel, ha nem akarsz átverni.

- Hana…

- Nem… majd akkor… most mennem kell… szia! – gyorsan elfutott.

- Ááááá - szakadt ki belőle és hanyatt vágódott a puha havon. Az ég fehér volt, és a pelyhek az arcára hullottak majd elolvadtak. „Miért? Nem baj, biztos megbékél.” Hirtelen a fejéhez kapott, mert nagyon lüktetett. Most jött rá, hogy vizes a bőre… bizonyára a hó… álmos lett… nagyon… csak egy kicsit… aludnia kell…

A fák akár a hófödte hegycsúcsok magaslottak felette. Az egyik alatt megpillantotta azt, akihez jött. Alszik? Megnézi…

- Sesshoumaru? Sesshoumaru? – suttogta. Igen, úgy látszik… nem baj… legalább itt van. Leült mellé és sokáig nézte a kis tisztást. Mennyire élvezi, hogy nem a zajos nagyvárosban van… és nem egyedül… rámosolygott az alvó férfira… Most valamiért nagyon boldog volt. Amikor azon gondolkozott, hogy mi is lehet az oka, Sesshou kinyitotta a szemét. Észrevette a lányt, és meglepődve kérdezte:

- Mit keresel itt?

- Én is örülök neked. – mondta egy kicsit csalódottan, a démon felült.

- Nem számítottam rá, hogy itt leszel. Mióta vagy itt?

- Nem is tudom… talán egy fél órája…

- De miért jöttél?

- Sokat kérdezel. – vigyorgott. – Azért, hogy lássalak.

- Ennyi?

- Miért, mire számítottál?- vonta kérdőre.

- Hát nem erre… 

- Mondd csak, jutottál valamire?

- Nem… de egyszerűbb lenne, ha átjönnél és nem mennél mindig vissza.

- Hogy érted? De… ez lehetetlen! Nem aludhatok egész életemben…

- Van másik megoldás is. Csak annyi, hogy mindig vízben legyél.

- Vízben? – Sesshy végignézett rajta.

- Most menned kell.

- Hogy? – és valóban: a teste egészen áttetsző lett. – Igen… akkor… viszlát…

Kinyílt a szeme, és jól sejtette: az ég kitisztult, csak a nyaka gémberedett el egy kicsit. Felkelt, de senkinek sem tűnt fel, hogy ott van. A tömeg csendesen ment, mint ahogy a kis patak csörgedezik. Ő is csatlakozott hozzájuk, és gondolataiba mélyedten várta, hogy végre hazaérhessen. Haza? De hisz neki nem itt van a helye… egy kisebb városban lakik, most csak az unokanővéréhez jött látogatóba… mondjuk három hónap nem kevés idő… az egész telet itt kell töltenie. Azért hiányoznak a régi barátai… és a szülei. Hiába, nem rövid idő… de ki fogja bírni. Amíg ezen elmélkedett visszaért a lakásba. Unokatestvére az óráját nézve toporgott. Mikor meglátta, majdnem megfojtotta.

-          Hol császkáltál idáig? Már betegre aggódtam magam! Hogy juthatott az eszedbe ilyesmi?

-          Ilyesmi? – szólt miközben lefejtette a szorító ujjakat nyakáról.

-          Nézz már körül! Sötét van! Már kezdem a legrosszabbra gondolni!

-          Te mindig csak a legrosszabbra gondolsz… - susogta.

-          Mi?

-          Semmi… bocsánat a késésért… most azt hiszem, elmegyek fürdeni.

-          Mióta vagy ennyire tisztaságmániás?- érdeklődött.

-          Amióta ennyire megnyugtat a fürdés. – azzal átbaktatott a kádhoz, kiszólt egy pillanatra. – Öh… Miyu?

-          Mondd.

-          Ha… hm… esetleg nem jönnék ki egész este… ne lepődj meg… de néha azért kérlek nézd meg, hogy élek-e.

-          Hogy?

-          Semmi… felejtsd el. – magára zárta az ajtót, s körbenézett a szobában. „Kellene valami használható ötlet… gondolkozzunk… amikor először beszéltünk… nem volt semmi különös… csak az, hogy rémálmom volt… attól a szörnyű lénytől kellett menekülnöm… igen, kirázott a hideg és verejtékes volt az egész testem… nagyon féltem… várjunk csak… ez a megoldás!”

-          Jó éjt, Miyu- chan!

-          Neked is… álmodj szépeket!

-          Hm… meglesz… te is! Akkor szia!- valósággal futott a szobájáig és lehuppant az ágyára. „Jaj, végre itt… Hát… remélem, hogy beválik…” Mormolta félálomban, frissen mosott hajára nézve, „Jó éjszakát… mindenkinek”

Fénylő, holdvilágos éjszaka volt. A fák csendesen rázták le magukról az aznapi zúzmarát. A környék és az állatok mélyen aludtak rejtekeikben, csupán egy démon nem bújt el a többiek elől. Lehunyt szemmel pihent az egyik fa alatt. Nats végignézett magán és látta, hogy a szokásos pizsamájában van, de nem fázik. Örömmel nyugtázta, hogy közel s távol egyetlen nemkívánatos személy sincs. Lassan lépkedett a szellem felé, a hó puhán süppedt be alatta. Mikor odaért leguggolt mellé és nézte… csak nézte és kíváncsi volt rá, hogy vajon miről álmodhat.

-          Natsumi, korán jöttél. – szólt, miközben a szempár - amit Natsu úgy szeretett- még el volt takarva csodálója elől. A hirtelen jött hang miatt a lány hátraesett.

-          Igen… siettem, ahogy tudtam.

-          Egy darabig nem szabad idejönnöd.

-          De… én szeretnék… - a youkai szemei kipattantak.

-          Nem hallottál, halandó?

-          Tessék? Halandó? – feltápászkodott. – Ezt a szöveget meg honnan szedted?

-          Beszélj tisztelettel, ostoba! – kiáltott egy most megjelent zöldes lény.

-          Ez meg mi? – kérdezte, miközben a lábával eltolta a botjával hadonászó szerzetet.

-          Egy kobold… látod, ezért nem maradhatsz. Nem tartozol ide! – a hangjában némi kiábrándultság csengett, de ezt elnyomta felsőbbrendűségének fitogtatása.

-          Akkor majd megtanulom! Ezen nem múlik semmi!

-          Valóban? – azzal egy energiaostort küldött a lány felé, akinek felsértette az arcát.

-          Au… - jajdult fel. – Vérzik… ezt meg miért csináltad? – mutatta felé azt a kezét, amellyel letörölte fájó orcáját.

-          Hogy lásd… nem tudod megvédeni magadat… egy egyszerű ember vagy, bárki bármikor végezhet veled…

-          De te megvédhetsz… mint akkor… először.

-          Micsoda??? Sesshoumaru nagyúr, te megmentettél egy szánalmas…?

-          Csendet, Jaken! És milyen előnyöm származna ebből?

-          Hát… - közelebb lépett. – Például… hogy tudok neked segíteni…

-          Na és miben?

-          Még nem tudom, de biztosan lesz valami… kérlek…

-          A válaszom nem. Menj haza. Nincs több mondanivalóm. – fordított neki hátat.

-          Várj… de miért?

-          Nem hiszem, hogy magyarázkodnom kellene neked…

-          Akkor… viszlát… - elindult az ellenkező irányba, meg sem akart állni, de sajnos elesett. „Igaza van… nekem nem itt van a helyem… máshova tartozom… csak… jó érzés volt, hogy itt lehettem… igaz… hazamegyek. De hiányozni fogsz…” visszanézett és látta a démont eltűnni. „Sesshoumaru…”

*

-          Hé, hallod? Mióta csörög az óra… ébresztő… - valaki felpofozta, erre erőtlenül - válaszként- legyezgetni kezdte a levegőt, miközben fejére szorította saját párnáját.

-          Mi van? Hagyj békén… hol van?

-          Ki hol van? Ébresztő, vár az iskola…- „Iskola? Ne… Ááá… az egész csak egy álom volt? Talán jobb is így… ebben az esetben nem kell elviselnem azt, hogy lekoptattak.” Kikászálódott az ágyából és a fürdő felé vette az irányt. Belenézett a tükörbe… kócos haj, fordítva felvett pizsama, kialvatlan szemek… a szokásos. Hirtelen az arcához kapott. „Mégsem volt…” Elvette a kezét és látta… egy seb… hm… lefekvés előtt még biztosan nem volt ott…

Folytatása következik!