3. fejezet: Veled… de nélküled.

Éber volt város, fürgék a diákok… legalábbis Natsu- hoz képest, aki lassan lépkedett maga mögött vonszolva táskáját.

-          Natsumi- chan! Jó reggelt! – kiáltotta Hana. Arra csak egy bólintás volt a válasz. – Natsumi- chan? Mi van, nem aludtál az éjjel?

-          De… csak… rémálmom volt…

-          Te szegény… miről álmodtál?

-          Sesshoumaru- ról… sajnos… á, az az önző…

-          Na, szóval tényleg egy élő személy?

-          Igen… - ránézett egy cseresznyefára… mennyire szépek is voltak azok az esték… alig láthatóan megérintette az éjjel szerzett sebét. - kezdem azt hinni.

-          Mi? Ja, rendben… és mit csináltál a képeddel?

-          A mimmel? – barátnője a feje felé bökött.

-          Ja… ezt… szereztem egy… Öhöm… szerencsétlen félnótás miatt! – a mondat végén már nagyon felemelte a hangját.

-          Mi? Erről is én tehetek?

-          Sajnálom, nem akartam kiabálni, csak tegnap… nagyon felidegesítettek.

-          Ki?

-          Szia Natsumi! –köszönt neki a tegnapi fiú.

-          Hm, úgy látom, hogy tetszel neki… - mormogta neki Hana, mikor az elhaladt mellettük.

-          Úgy gondolod?

-          Aha, de ez most nem légyeges… akkor tegnap találkoztál vele?

-          Kivel?

-          Mit gondolsz? Azzal a… sesa…

-          Sesshoumaru- val?

-          Azaz!

-          Hát… igen. Éjjel beszéltünk, de azt hiszem, hogy… nem igazán kíváncsi rám… tegnap mondta, hogy ne találkozzunk többet.

-          Oh… szegénykém… sajnálom. De… fel a fejjel… itt van neked Kaiji.

-          Ki? – erre barátnője az előbbi tanuló felé bökött. Ránézett és most vette észre, hogy „egész tűrhetően néz ki, de nem olyan, mint Sesshoumaru”. De az olyan vidám volt, nevetett a társaival együtt, most nem figyelt az őt bámuló leányzóra. Egy halk kuncogás ébresztette fel a „Vajon mit csinálhat Sesshou” gondolatmenetből.

-          Na mi van? Úgy bámulod, mintha sosem láttál volna embereket.

-          Igen? Upsz… menjünk be, készüljünk az órákra…

-          Persze, én is ezt mondanám. Na jól van. – bevonultak a terembe és Natsu egy aggódó pillantást vetett az új akvárium felé. Mélyet sóhajtva leült a helyére. Húsz perc múlva elkezdődött a tanítás. Álmosan ült a székén, mit sem törődve a magyarázatokra… majd otthon elolvassa, hogyan alakulnak ki a vulkánok. Egész éjjel nem aludt… legalábbis így érezte.

-          Natsumi, gyere a táblához! – szólt egy szigorú hang.

-          Én? Én… - dadogta, ugyanis ez azt jelentette, hogy –már megint- őt választották a „mázlista” felelőnek.

-          Igen, te. Ne szerencsétlenkedj, gyere már!- Felpattant és valósággal futott az oktatóhoz.

-          Igen?

-          Oldd meg ezt az egyenletet! – „Mi? Közben matekóra lett?” Mikor megpillantotta a „kis egyszerű” feladatot majdnem hátraesett. Egy bonyolult, több ismeretlenes kérdés.

-          Ezt? De mégis hogy?

-          Hol voltál, ezt magyaráztam egész órán! – kérdőn a társaira nézett, akiknek majd kiesett a szemük, miközben figyelték a „táblát elcsúfító dolgot”. Segítséget várt, de nem kapott.

-          Ezt nem értem.

-          Nem? Mostanában olyan ábrándos lettél. Na sipirc a helyedre! – Fellélegzett, majd egy jól irányzott mozdulattal lesöpörte a kis „házi korallzátonyukat”. Hátraugrott, annyira megijedt, de még így sem úszta meg szárazon. Szó szerint, ugyanis az összes víz rázúdult.

-          Jaj, bocsánat, én…

-          Másodszorra! Már második alkalommal! Hogy lehetsz… bezzeg… - a hangok elmosódtak, csak foszlányokat tudott kivenni. „Jaj ne… csak nem… nem alhatsz… hallod? Ne aludj… de…”

Kipattant a szeme és félve körülpislogott. A hóesés még mindig nem állt el, de Sesshoumaru sem volt sehol.

-          Van itt valaki? Akárki? Sesshoumaru? – remélte, hogy nem kap választ, de mégis… szerette volna látni.

-          Most véged! – hallatszott a fák közül. „Csak nem?” Odasétált és megbújt az egyik bokor mögött.

-          Ne nevettess! Sesshoumaru, most meghalsz! – egy suhintás és egy nyögés.

-          Látod, még meg sem tudsz sebezni, Naraku.

-          Erre ne vegyél mérget. – egy csattanás, majd minden elcsendesült.

-          Naraku, Inuyasha és Kikyou a közelben vannak! – szólalt meg egy női hang.

-          Igen? Később folytatjuk.

-          Nem hiszem, hogy élve távozhatsz.

-          De igen, különben nem garantálom a kis Rin biztonságát. – hirtelen morgás hallatszott, majd csend lett. Hősnőnk előbújt a rejtekéből és megpillantotta a fa alatt fekvő Sessh- t „Mit tegyek? Odamenjek?” Végül úgy döntött, hogy mivel itt kell maradnia, megfogadja édesanyja tanácsát: „Ha várakozol, töltsd el tartalmasan az idődet”. Ebben az esetben ez azt jelentette, hogy meg kell hallgatnia a démon beszámolóját arról, hogy miért nem szabad itt lennie. Talán még egy újabb sebet is beszerezhet…

-          Sesshoumaru? – suttogta, miközben odaosont hozzá.

-          Natsumi? – kérdezte csukott szemmel.

-          Igen… tudom, tudom, hogy el kell mennem, de hidd el, hogy én nem önszá… te vérzel! – erre egy morgás volt a válasz.

-          Hogy veheted ennyire félvállról? – akkor a szájára tette a kezét, ugyanis tudta, hogy a szellemnek hiányzik az egyik karja. – Nem úgy értem, de nagyon megsérülhettél…

-          Youkai vagyok, majd meggyógyulnak, csak pihennem kell.

-          Nem hiszem…

-          Mondtam már… nincs semmi keresnivalód itt. Menj el.

-          Miután segítettem rajtad el is megyek, mert tudom, hogy utálod, ha el kell viselned engem, de…- végre kinyitotta a szemeit és különösen nézett a lányra. A hideg téli időben tűzként lobogott tekintetének lángja. Natsu nem tudta mire vélni, hogy a youkai ennyire mélyen néz a szemébe, mintha olvasni szeretett volna a gondolataiban. Erre a felvetésre a leányzó elpirult majd elfordult tőle de érezte, hogy továbbra is figyeli. A zavaró érzés hirtelen abbamarad, erre visszanézett az immár békésen fekvő démonra.

-          Nem zavarsz. Tégy belátásod szerint.

-          Úgy érted, hogy maradhatok? – nem kapott választ, ezért hatalmas öröm töltötte el a szívét. „Mitől lettem ennyire boldog? Micsoda kegy… megengedi nekem, hogy vele maradjak… de nem számít, mert… így nem kell elválnunk.” – És mit fogunk tenni?

-          Hogy érted?

-          Mi lesz a feladatom?

-          Majd meglátjuk, mire vagy képes. Addig is majd szolgáló leszel.

-          Micsoda? És… mit kell majd tennem?

-          Majd elválik. Most indulunk.

-          Értettem Sesshoumaru! – válaszolt vidáman.

-          Mostantól Sesshoumaru nagyúrnak kell hívnod, értetted?

-          De… abban mi a jó? Eddig is így hívtalak…

-          Mostantól már csak egy segéd vagy, ehhez méltóan fogsz viselkedni. – hangja ridegen és komoran csengett.

-          Igenis, Sesshoumaru- sama. – ezzel nekivágtak a nagy útnak, amiről nem is sejtették, hogy mennyi meglepetést tartogathat… Csendesen sétáltak, csak Natsu- t valahogy nyugtalanította a helyzet. „Miért nem szólal meg? Egyáltalán hová megyünk? És ha odaértünk mit fogunk tenni? Megőrjít ez a hallgatás.”

-          Öhm… Sesshoumaru… izénagyúr… elárulnád, hogy mikor tudunk lepihenni? – a mondat közepén jutott eszébe, hogy már a megszólítás sem ugyanaz…

-          Soká, még el kell érnünk Jakenhez, aztán ott majd aludhatsz.

-          Értem… akkor… - közben a szellem mögött járt sarkát figyelve. Aki nem ismerte az előzményeket biztos lehetett benne, hogy a lány egy régi és gyakorlott segítője Sesshy- nek. – Még sokat megyünk, ugye? Sesshoumaru- sama?  - a démon nem mozdult, feszülten nézett körbe.

-          Jé… egy kislány… Mondd csak, mi… - erre a démon fellökte a lányt, aki értetlenül és dühösen nézett rá. – Au…

-          Csend! Ki engedte meg neked, hogy kinyisd a szád?

-          De hát...

-          Nem hallottál, halandó?

-          De, sajnálom.

-          Kelj fel, és siess. – az „ember”  majd’ átszúrta a szemeivel, de a youkai a hátra sem nézve elindult az eredeti irányba. Már szinte sötétedett, amikor Sess ismét megszólalt. – Nemsokára odaérünk.

-          Értettem… - szólt egykedvűen.

-          Mi történt, hogy ilyen rosszkedvű vagy? – az felnézett, erre Sesshou hozzátette – Nem muszáj elmondanod, csak ha szeretnéd.

-          Hogy mi? Nem is sejted?

-          Honnan tudnám? – tette fel a költői kérdést.

-          Talán az, amit ma délután tettél! – csattant fel.

-          Ami az erdőben történt? Hm… ostoba vagy.

-          Már megbocsáss… hogy mondtad?

-          Ebből látszik, hogy nem vagy még csak hanyou sem… azért tettem, hogy ne halj meg.

-          Micsoda? – kérdezte kicsit halkabban.

-          Nem magyarázkodom neked, halandó. Itt vagyunk! – ekkor értek be egy egyszerű tisztásra, ahol a már jól ismert kobold járkált fel és alá, majd hirtelen megörült.

-          Sesshoumaru nagyúr! Hű szolgád már annyira aggódott érted…

-          Megtetted, amit kértem?

-          Igenis, nagyuram!

-          Rendben. Majd én tüzet rakok. Natsumi, te addig ülj le valahova.

-          Hai. – azzal kiválasztott egy fát, de nem igazán akaródzott neki leülni a hóba.

-          Öh… nagyúr… ne haragudj…

-          Itt lesz a tűz, addig Jaken eltünteti a havat.

-          Igen! – ugrott a kis lény. Pár perc elteltével a tűz vidáman ropogott és Sessh egy közeli fának támasztotta a hátát. Natsy a közelében telepedett le, de tisztes távolságot tartott tőle. Mikor úgy látta, hogy mindenki alszik odament mellé. Nem tudott aludni, hiszen eredetileg is álmodott… Közvetlenül a démon mellé térdelt le és csak nézte.

-          Mit sem sejtesz az egészről… nem érted, hogy mennyire hiányzol… itt vagy mellettem és mintha nem is vennél észre… nem hiszem el… de lehet, hogy én… - suttogta. – kedvellek? Lehetséges lenne? – csak nézte a mozdulatlan arcot. – Igen… de ezt sosem szabad megtudnod… csak így merem neked elmondani… nagyon kedvellek… túlságosan is. – A szellem szemei kipattantak és egyenesen a lány szemébe néztek... – Sesshoumaru… te… ébren vagy? – elpirult és felugrott, majd hátrálni kezdett. – Sajnálom. – Azzal futásnak eredt a sötét erdőben. Az orra hegyéig sem látott, de úgy érezte, hogy nem számít, hogy hová ér… csak távolt legyen tőle… és mégis a közelében.

Folytatása következik.