5. fejezet: Esti kaland.

A Hold lágyan sütött be az ablakon, a kinti táj még így este is szinte világított, hiszen a hó csodálatos fehérsége beragyogta az éjjeli utcákat. Natsu vágyakozva nézte az utakat, térdét felhúzta majd átkulcsolta. „Bárcsak ne kellene ebben itt feküdnöm, miközben Sesshoumaru mindenféle Rinekkel találkozgat… oda akarok menni… látni akarom… vele akarok lenni…” Mélyet sóhajtott, erre valaki kigurult az ágy alól.

- Jaken… jaj, nagyon sajnálom, elfelejtettem szólni, hogy kijöhetsz.

- Ostoba halandó! Ha Sesshoumaru nagyúr nem kért volna meg már rég… - és csak mondta és mondta, de Natsumi gondolatait nem igazán kötötték le… - Nem hiszel nekem? – erre épphogy el tudott hajolni egy tűzcsóva elől, amely a koponyás botból szökkent elő.

- Megőrültél? – kiáltott rá. – Ez nem játékszer! Add csak ide! – egy laza mozdulattal kihúzta a kobold kezéből a fegyvert, az csak kapkodhatott utána. Hatalmas kacaj hallatszott, de hősnőnk nem tudta beazonosítani, hogy honnan… egy idős férfi harsányan csilingelő hangja…

- Hát ez hihetetlen… kacag a fej… lehet, hogy nem is annyira átlagos ez a lány? – elmélkedett.

- Miről beszélsz? Akkor ez az izé nevet? – azzal a földre dobta.

- Ostoba! – szólt, miközben a frissen visszaszerzett botjával fejbe vágta Natsy- t.

- Áu! – mondta, majd masszírozni kezdte sajgó kobakját. – Ti ott nagyon durvák vagytok!

- Hol ott?

- Na hol… hát nem itt, hanem ahol Sesshoumaru van… egy másik Japánban… - újra kitekintett az ablakon, de kis barátunk ismét észhez térítette.

- Mi mindenre nem jó Sesshoumaru nagyúr ajándéka… eddig is megbecsültem, de most hogy tudom, hogy ezt a gyámoltalan asszonyt is elcsitítja…

- Asszonyt? Hohoho… nem vagyok én asszony… - Jaken kérkedve nézett rá.

- Úgy érted… - nem tudta befejezni a mondatot, hiszen ismét a bútor alatt kötött ki.

- Natsumi, jobban vagy? – kérdezte a most belépett Kaiji.

- Hai. – válaszolta.

- Ha tudok valamiben segíteni… csak szólj nyugodtan.

- Köszönöm, Kaiji! – mosolygott rá miközben átvette a vacsoráját.

- Nahát…

- Mi az?

- Semmi… csak azt hittem, hogy még a nevemet sem tudod… - hősnőnk elpirult.

- Igazából valóban nem tudtam… reggel árulták el nekem.

- Oh. – mondta csalódottan a fiú és lehajtotta fejét.

- De most már tudom, és ennek nagyon örülök… - felnézett a bazsalygó lányra és ő is felvidult. Ezután sokkal kellemesebben folyt a beszélgetés, sokat vigyorogtak azon, hogy Natsu milyen képtelen helyzetekbe került már…

- Valamiért nem szereted azt az akváriumot. – nevetett a fiú.

- Nem tehetek róla… szerintem ki nem állhatnak a halaink…

- Kérdezhetek valamit?

- Persze, bátran. – válaszolta a lány, miközben kezébe vette a teáját.

- A seb… az arcodon… ha jól emlékszem, akkor még múlt délután nem volt ott… remélem, hogy csak baleset, már ha jól látom elég mély. – Natsy szájában megállt az ital, még nyelni sem tudott. Óráknak tűnő másodpercekig nézte az ágya melletti széken ülő osztálytársát: Mit tegyen? Elmondja… vagyis csináljon bolondot magából?

- Figyelj… ez nem… csak egy karcolás, nem kell vele foglalkozni. – tért észhez. – Csupán este, amikor a drága unokanővérem vacsorát készített, akkor vágott meg egy késsel… hiába, nem igazán nagy konyhamester…

- Értem… akkor minden rendben? – a leány kinézett az ablakon. – Nagyon remélem…

- Mi az?

- Semmi… te jó ég, de sötét van…

- Igen. Ezért kért meg Miyu- chan, hogy kísérjelek haza.

- Miyu… chan?

- Igen… nagyon régóta ismerem, úgyhogy bízik bennem… ezért kért meg engem.

- Értem… akkor… mikor indulunk?

- Amikor kész leszel… kimegyek, amíg összekészülsz, rendben?

- Persze… köszönöm. – úgy is tett, ahogy mondta.

- Jaken… Jaken… - szólongatta halkan. – Á… itt vagy… - szólt és kihúzta az ágy alól. – Nemsoká megyek, de nem szeretném, hogy Kaiji is tudjon rólad… légy nagyon óvatos…

- Ne parancsolgass nekem! – kiáltott rá.

- Jó, de nem tudom, hogy mit szólna ehhez a nagyúr… - hangja vészjóslóan csengett. – Most átöltözöm, fordulj el.

- Rendben. „Nem szabad bántanod, Jaken… Sesshoumaru nagyúr megölné hű szolgáját… ez az ember legalább annyira fontos, mint Rin… különleges kapcsolata lehet a természettel… a Bot” – felnézett a tárgyra, erre egy kemény valami orrba találta, elvesztette az egyensúlyát és hátraesett.

- Nem meg mondtam, hogy ne leselkedj? – most vette észre, hogy Natsumi egy egyszerű takarót tart maga elé.

- Ostoba, eszem ágában sem volt rád figyelni… buta lány… - és szórta, szórta a különféle jelzőket, végül már ő maga sem tudta, honnan indult el.

- Natsumi! – nyitott be hevesen Kaiji.

- Ááá… ne gyere be!!! – kiáltott rá, a megszólított zavartan kiment.

- Szerencsére nem vett észre, Jaken.

- Persze, hogy nem… el sem fordította a tekintetét rólad… csak tudnám mi szépet talált benned… - elmélkedett, erre a Koponyás Bot ismét a fején koppanva nevetett. Sokáig ment ez így, mígnem csak-csak elkészültek. Csendesen sétáltak az éjszakában, mikor Kaiji megtorpant. Három fiatal fiú állt a parkban, ahol áthaladtak… mit ne mondjak, igen hamar kiszúrták maguknak csinos hősnőnket.

- Nahát, nahát… ilyen későn… egyedül? – kérdezte az egyik, aki valószínűleg a vezérük lehetett.

- Nincs egyedül. – lépett elé védelmezően kísérője.

- Te… egy kis ficsúr? Csak nem gondolod, hogy megijedünk tőled? – egy laza mozdulattal megpróbálta ellökni, de ő stabilan megállt a helyén. – Most fuss, amíg teheted… - a hó lágyan hullani kezdett… verekednek… Kaiji… megsérült… fáj a feje… lüktet… minden elhomályosul… Kaiji! Megrázta a hasogató testrészét, ezzel visszanyerte látásának élességét.

- Kaiji, Jaken!  - kiáltotta és megragadta a fiú karját, majd futásnak eredt, időközben felvette a koboldot is. Sebesen futottak, közben egyre halványultak a képek…

- Natsumi… a kezed… - szólt a diák meglepetten és valóban; teste egyre áttetszőbb lett.

- Persze, hiszen a hótól nedves lett az arcod… - vágott közbe a kis lény.

- Ez meg mi? – csodálkozott a másik.

- Nem mi, hanem ki. Ő itt Jaken, de nincs időm bemutatni…

- Elárulnád, hogy hová futunk? – Natsy megtorpant és a kérdező szemébe nézett.

- Kaiji… a nevem Natsumi… és van valaki, aki mindig megvéd engem… Sesshoumaru. – erre a szokásos jelenet játszódott le… csak most hármuk testét fonta körül a különös, rejtélyes fény… „Aki megvédi… Sesshoumaru?”

- Kaiji… nyisd ki a szemedet… én vagyok… kelj fel…

- Te Ishigami, hol vagyunk? – szólt egy ismeretlen hang.

- Nem tudom, te ütődött… ez is annak az átkozott kölyöknek a hibája… de úgy látom, hogy a lány is itt van… akkor meg nem teljesen mindegy? – „Jaj ne… nem tudok mozdulni… hagyjátok békén!”

- Ááá… Sesshoumaru… - „Sikítozik… segítenem kell… ” Mi ez a csend? – Sesshoumaru… de jó, hogy itt vagy! „Itt van?” – kinyílta szeme és végre megpillanthatta a híres-neves Sesshy- t. Natsu szorosan átölelte és könnyezett… „De furcsa ez a férfi… fehér a haja?”

- Natsumi… - a z idegen hangja mély és parancsoló volt.

- Sajnálom, Sesshoumaru- sama! – elengedte és lehajtotta a fejét.

- Azt mondtam, hogy nem jöhetsz ide.

- Tudom… de nem az én hibám… szükségem volt a segítségedre. Ott volt Jaken, de… - Sessh bosszús pillantást vetett a kis „varangydémonra”, majd elmosolyodott, erre a „zöld izé” nagyot nyelt… tudta… ez minimum száz év az életéből.

- Gomen, Sesshoumaru- sama… - suttogta.

- És miért hoztad ezt is magaddal? – bökött Kaiji felé.

- Mert… muszáj volt.

- Ugye most nem azt várod, hogy mindenkit pátyolgassak? Menj vissza, nem érdekel, hogyha bajod lesz.

- Arigatou. – szólt gúnyosan.

- Hm… - mosolyodott el a démon. – Emlékszel még erre? – azzal egy laza mozdulattal megint megsebezte a lányt, ez esetben a karját. Az feltűrte ruhájának ujját, ahol még mindig ott díszelgett a fehér kötés, csak színe most mélyvörössel vegyült. Sesshou csodálkozva nézte.

- Miért nem vetted már le?

- Csak. Úgysem érdekel téged. Köszönöm a segítségedet, mi megyünk is.

- Hogyan és hová?

- Haza! – kiáltott rá jelentőségteljesen, odasétált Kaiji- hez, majd megragadta a kezét.

- Mit művelsz? – kérdezte meglepődve a fiú. Nem is sejtette, hogy ugyanezen kérdés futott át Sessh agyán is.

- Menjünk vissza.

- Hogy?

- Ne kérdezz semmit! Viszlát, Sesshoumaru… bocsánat… nagyúr. Reménykedj, hogy többé nem találkozunk! – kiáltotta a szellemnek.

- Gyere ide. – szólt hirtelen. Hangja nyugodt volt, mint mindig.

- És ha nem teszem?

- Natsumi… - csendes volt, most a leány sem érezte magát annyira alsóbbrendűnek. Odalépett hozzá.

- Igen?

- Miért kiabálsz? – tette fel csendesen a kérdést.

- Én… - egy kicsit elpirult, de felnézett a youkai- ra.

- Tudod, hogy nem tiltom meg neked, hogy ide gyere, de… most nem lehetsz itt, meg kell értened…

- Rin miatt? – kérdezte sokatmondóan, valójában fogalma sem volt, ki az.

- Honnan tudod?

- Miért teszed ezt velem? Néha… felejtsd el! – csattant fel.

- Mi van veled? Máskor nem szoktál ilyen zaklatott lenni.

- Te meg ennyire figyelmes! Veled mi történt? Miért viselkedsz velem így? Általában előadod, hogy te vagy a nagy kutyaszellem, de… van, amikor olyan emberi vagy…

- Emberi? – háborodott fel.

- Megyek… a világért sem gátolnálak meg a Rin- nel való találkozásban. – már sarkon is fordult, mikor egy kicsi alak jelent meg a fák között. Boldogan szaladt oda a démonhoz egy hatéves-forma kislány. Arca sugárzott a derűtől, vidáman mosolygott a mellette álló Sess- re.

- Sesshoumaru- sama, ő ki? - kérdezte a nagyurat.

- Natsumi, úgy látom itt az ideje, hogy megismerd Rin- t.