6. fejezet: Egy másik világ

Natsu dermedten állt szemben egy kislánnyal. Erőt gyűjtött magán és egy hatalmasat sóhajtott, mintha ezzel rengeteg gondtól szabadult volna meg. Kedvesen mosolygott és lehajolt a szellem lába mögött rejtező gyerekhez.

-          Szia! Úgy hallom, hogy te vagy Rin. Az én nevem Natsumi és nagyon örülök, hogy megismerhetlek. – vágott bele az ismerkedésbe. A narancssárga kimonós lány előlépett és ránevetett Natsy –ra. „Megtört a jég.” gondolta az idősebbik leány.

-          Igen, én vagyok. Te is Sesshoumaru nagyúrral utazol?

-          Hát… - felnézett a démonra, aki beleegyezően bólintott. – Igen… de csak ritkán jövök…

-          Miért? – kérdezte kíváncsian.

-          Mert… tudod én… nem szeretem az itteni ételeket, haza szoktam menni, hogy egyek… nem tudok meglenni a megszokott ízek nélkül…

-          Látszik rajta… - suttogta az orra alatt Jaken, amire Sessh ismét elvigyorodott, Natsumi pedig egyet nem értése jeléül hozzávágta a cipőjét.

-          Te Rin, nem fázol?

-          De igen… egy kicsit…

-          Majd a következő faluban szerez magának egy melegebbet. – jelentette ki Sess.

-          Nem szükséges… nekem még megvannak a régiek, azok sokkal jobban, mint amilyenek nálatok vannak… tényleg… vissza kellene mennem. – a youkai biccentett egyet.

-          Legközelebb ma este jöhetsz vissza… tudod, hogy találsz meg minket. – hősnőnk komolyan helyeselt, majd rámosolygott Rin- re.

-          Most megyek… még találkozunk. Gyere Kaiji…

-          Kaiji? – érdeklődött a gyerek, Sesshou pedig rájuk sem hederített.

-          Igen… onnan jött, ahonnan én… de indulnunk kell. Köszönöm a segítséget, Sesshoumaru- sama. Rin… örülök, hogy találkoztunk… és ha Jaken túlságosan nagyszájú lenne… nyugodtan szólj majd nekem este…

-          Hai! Ég veled!

-          Ne késs.

-          Igen, Sesshoumaru nagyúr… viszlát. – A szokásos események sora következett… egy furcsa helyen átjutva végül a parkban nyitották ki a szemüket, ismét hajnalodott. Egymás mellett hevertek a másik kezét fogva… különös… gondolhatnánk, ha nem ismernénk a helyzetet… a fiú elengedte kedvencünk kezét és felé fordult.

-          Natsumi…

-          Mi az, hagyj aludni…

-          Kelj fel, kérdeznem kell valamit…

-          Jó… mondd. – közben megeresztett egy hatalmas ásítást is.

-          Ez a Sesshoumaru… miért vagy vele?

-          Hogy érted? – ült fel ő is… hiába, ez a téma kiverte az álmot szeméből.

-          Láttam, hogy mennyit jelent neked, de őt nem is érdekled. – az elején halvány pír, végül pedig szomorúság jelent meg arcán. – Mármint… úgy beszél veled, mint egy szolgálóval, sőt még meg is sebzett… ha jól értettem, akkor nem először. Ezért kérdem… miért? Találhatnál valakit, aki megbecsül téged. – Nats nem nézett rá, de mindketten tudták, hogy kire gondol.

-          Ha tudnád, hogy ez mennyire bonyolult… - hanyatt vágódott. – Amikor megismertem, még nem… figyelmes volt és kicsit sem felsőbbrendű… aztán egyik napról a másikra történt valami… de én még mindig nem felejtettem el, hogy milyen volt. Bízom benne, hogy még mindig megvan benne az a Sesshoumaru, akit én ismerek és sze… - elpirult. – Öh… és akivel szeretek utazni. Induljunk, azt hiszem, hogy Miyu nem fogja könnyen elhinni az elmúlt órák eseményeket. - Kísérője felkelt, majd kezét nyújtotta a leányzónak.

-          Arigatou. – csendesen ballagtak hazafelé, míg nem Kai törte meg a csendet.

-          Akkor ma este is visszamész… hozzá?

-          Igen… nem tehetek mást… inkább nem szeretnék mást tenni.

-          Szóval ezt akarod? Életed végéig cikázni két világ között?

-          Egyikben talán megtalálom azt, amire születtem.

-          Hogy?

-          Semmi. Nahát, már itt is vagyunk… sok erőt Miyu- hoz.

-          Neked is… - a dorgálás valóban nem maradt el, de nem igazán olvasni való szidást kaptak… az est csak lassan közeledett, úgyhogy inkább hagyjuk itt hőseinket és pillantsunk be a középkori Japánba.

Sesshoumaru, Rin és Jaken gyors tempóban haladt egy ódon kastély felé. Míg a kicsi lány húzta a száját, addig Jaken – nek kopogott a szeme az éhségtől, ezért türelmetlenül várta, hogy odaérjenek. Sesshy a szokásos, nyugodt arckifejezéssel rótta a kis ösvényt.

-          Sesshoumaru nagyúr, muszáj megint Mizuki- samával maradnom?

-          Igen.

-          De miért? Nem szeretnék… miért nem maradhatok veled? Már nem akarod, hogy veled legyek? – Sess megdöbbent, nem számított erre, bár tudta, hogy a gyermeki őszinteség még nem veszett ki útitársából.

-          Ne kérdezz butaságokat.

-          Az a hercegnő a várban nagyon szép… talán miatta járunk oda olyan gyakran? – tűnődött.

-          Kire gondolsz?

-          Kasuga- samára, aki ott lakik…

-          Kasugára? – mintha egy kicsit meglepődött volna a démon.

-          Te nem találod szépnek, nagyuram? Bár Natsumi is nagyon kedves… nem így gondolod, Sesshoumaru nagyúr?

-          Ostoba lány, hagyd békén a nagyurat! Csak nem gondolod, hogy be fog neked számolni a… - elharapta a mondata végét… mi tagadás, jobbnak látta, hogy amit mondani akart, azt ne a kis Rin ne tudja meg… ugyanis ha minden úgy alakul, ahogy tervezik, akkor az életük megváltozik… de tekintsünk be egy kicsit a palotába, ahol lázas készülődés folyik.

 A hajnali Nap első sugarai lágyan sütöttek be az ablakon. Egy takaró alá bújt lánynak csak az arca látszott ki. Az oldalán aludt, édesen mosolyogva fordított hátat a zavaró fénynek.

- Kasuga- sama? – nyílt ki az ajtó, egy szolgáló lépett be csendesen, majd behúzta maga után.

- Ha? – szólt, miközben másik oldalára fordult.

- Kisasszony, fel kellene kelnie… a reggelije elkészült!

- Köszönöm, nemsokára megyek… - ásított egyet.

- De nemsokára megérkezik Sesshoumaru- sama is. - a himének kipattant a szeme. Végre eljött a nagy nap. Fáradtságot színlelve intett, hogy nemsokára indul. Mikor a másik kiment, azonnal felkelt az ágyból és készülődni kezdett. Nem akarta, hogy mások is észrevegyék mennyire várta ezt a napot. Egy egyszerű kimonóban indult el a közeli tóhoz. Mindenkinek köszönt, végül kilépett a palotából… „Milyen furcsa… virágzik a cseresznyefa?” az egyik virágot a hűs téli szép lefújta a fáról, egyenesen a hercegnő kezébe…

- Lehetetlen… - Suttogta, miközben szemlélte a virágot.

- Mi lehetetlen Kasuga? - hallatszott a háta mögül, erre ő összerezzent, majd a hang irányába nézett.

- Sesshoumaru- sama! De örülök, hogy itt vagy bár… korán jöttél… - tette hozzá.

- Tudom. Talán zavarlak?

- Hogy kérdezhetsz ilyet, tudod, hogy sohasem zavarsz… á, Rin, Jaken, ti is itt vagytok?

- Kasuga- sama, nagy örömömre szolgál, hogy újra láthatlak! – hajlongott a kis kobold.

- Köszönöm…

- Szia Kasuga! – integetett neki vidáman a kislány, ő pedig szigorúan nézett rá.

- Rin… tudod, hogy nem hívhatsz így, ugye?

- Ostoba… - helyeselt a zöld lény.

- Bocsánat… Kasuga- sama. – törődött bele.

- Gyorsan tanulsz… ha megbocsátjátok, én most elmegy egy kicsit.

- Ne kísérjen el Sesshoumaru nagyúr? Hátha valami bajod lesz… - kérdezte aggódva Jaken… mi tagadás, nagyon tisztelte és féltette a himét.

- Nekem? Ugyan… tudok vigyázni magamra, köszönöm. – szólt inkább a démonra nézve, mintsem a kérdezőre. Közelebb lépett hozzá és ezt mondta:

- Nemsokára itt vagyok… siketek, ahogy tudok. – elindult a másik irányba. Már tíz perce sétált, amikor eszébe jutott, hogy sietnie kell… elkalandozott, szomorúan nézett körbe. „Sesshoumaru… te aljas…” végignézett a gyenge szellemek maradványain, amelyek egymás mellett hevertek. „Hányszor mondtam, hogy ne az én területemen vadássz? Mi maradt nekem… semmi.” Mélyet sóhajtva, zökkenőmentesen elérkezett a forráshoz. Miután levetette ruháit azonnal elmerült a kellemesen meleg vízben.

- Áh… - hangzott fel az elégedettség hangja ajkairól. „Már mióta várok erre a napra… és elérkezett… vissza kellene mennem, de olyan hideg van… na mindegy…” Hamar elkészült, ám mégis inkább szellemgömb formájában tette meg ezt a távot, mintsem gyalogosan. Fentről tekintetével pásztázta a fehéren csillogó tájat. Puha mozdulattal ért földet a kastély kapuja előtt. Halkan belépett, szerette volna, ha még nem tudnak az érkezéséről.

- Meddig szándékozol itt maradni nagyuram? – szólt a másik hercegnő, Kasuga húga.

- Nem maradunk itt éjszakára, annyi bizonyos.

- Már ma este indultok? Pedig a nővérem már nagyon várt téged. – „Chie… te… ezért még kapsz.” gondolta az említett.

- Öhöm… - lépett be a hime. – Hát ismét találkozunk, Sesshoumaru nagyúr… örülök, hogy itt vagy… - ezt a lehető legszórakozottabban mondta. – Kedves húgom, Chie… nem szeretnél beszélni velem?

- Nem igazán. – vágta rá és már kezdett volna bele a Sesshoumaru- nak szánt történeteibe… valójában nagyon szeretett mesélni neki. – Szóval ez akkor…

- Chie… - a hangja is mutatta, hogy most nem jó ellenkezni vele. Csendesen meghajolt és távozott a két testvér. Rin furcsán nézett rájuk, Jaken- nek pedig csillogott a szeme, hogy ennyi magas rangú démonnal lehetett egy helységben.

- Rin- chan, gyere!- kiáltott egy, a két hercegnőnél idősebb hölgy.

- Hai, Mizuki- sama. – azzal már futott is invitálója felé, majd megragadta a felé nyújtott kezet.

- Jaken, gyere te is. – kiáltotta a gnómnak Mizuki.

- Én, én úrnőm?

- Persze, hogy te. – a sárga szempárba könnyek szöktek. Meghatott volt, talán csak akkor örült ennyire, mikor a Sesshy magához vette.

- Megyek! – így szép lassan mindenki elhagyta a termet… kivéve Sessh, aki most egy nő szavain merengett… ez eddig nem történt meg vele túl gyakran, de nem maga a személy a lényeg, hanem az, amit mondott: „Pedig a nővérem már nagyon várt téged… szóval hiányolt…”

- Hm… - arcvonásai kicsit megenyhülni látszottak, majd ismét érzelmektől mentesnek tűntek, de a szemében különös fény csillant… elindult, hogy megkeresse azt, kinek képe minduntalan előtte lebegett… eközben a Nap sugarai kezdtek lehanyatlani…

Folytatása következik.