6. fejezet: Kalandos lélek

Sesshy és Sayuri kézen fogva sétált a sötét erdőben.  Bár nem ő irányította a testét, mégsem zavarta annyira helyzet. „Nem is tudom, de valamiért nem érzem magam kellemetlenül. Sőt… Hol jár az eszed? Ellenség, ellenség…

- Fogd már be, Sayuri. Idegesítesz.

- Már bocsánat, de nem te vagy vendég a fejemben?

- Vendég… ugyan, maradjunk annyiban, hogy hódító.

- Igaz, ez nem jó szó. Az élősködő jobban tetszik.

- Na de ilyet nem szabad mondani. Ezért büntetést kapsz.” Ekkor Sayuri ráhajtotta fejét Sess vállára, Sess értetlenül állt a dolog előtt. „Mi van vele? Nem szokott ilyeneket tenni… valami nem stimmel… vagy csak ő is úgy érez, ahogy én. Tudom hova viszem. Eddig mindig az ő titkos helyén találkoztunk. Elviszem az enyémre.” Azzal a megszokott, palotához vezető útról letért egy kitaposott, de ritkán használt ösvényre.

- Sesshoumaru- sama, hova megyünk?- Érdeklődött Hana.

- Meglátod. Csak gyere velem. Ugye bízol bennem?

„- Nem, és nem. Hana! Hagyd abba, nehogy azt mert mondani…”

- Igen, hiszen… szeretlek, Sesshoumaru. Soha többé ne hagyj el. - Ölelte át szorosan az idő közben megállt szellemet.

- Sayuri…

- Igen? „- Jaj, mit művelsz Hana… ”

- Kérlek, gyere velem. Ne mondj semmit, ne kérdezz semmit, csak kövess.

- Hogy? Persze, Sesshoumaru- sama! – Azzal újra belekarolt a karjába, és várta, hogy elinduljon. Nézte, várta, hogy felé forduljon, ami nagy meglepetésére igencsak hamar megtörtént. Csak nézett az arany szempárba, és teljesen elveszett bennük.

„- Mi ez az érzés? Annyira… szép…

- Jaj, Sayuri drága, csak nem tetszik neked?

- Mi közöd hozzá, különben is, ne hallgatózz!

- Az nem megy, sajnálom. De ha akarod, egy kicsit előrehajolok…

- Hana, azonnal fejezd be! Hagyd abba… hallod… ha most abbahagyod…

- Na mi lesz akkor? Akkor megígéred, hogy ma nem szólsz bele a dolgaimba.

- De csak ha nem csinálsz semmi őrültséget, rendben?

- Az rajtam múlik…most nem csinálok, ha végre békén hagysz élni, jó?

- Hát, ezt gondold újra, az én testem, és még itt va…

- Csak egyetlen mozdulat, és szerintem ő sem bánná…

- Jól van, rendben. De akkor hajolj el!

- Ahogy akarod. ”- Azzal Sayuri arcán egy halvány pirulás nyomával elfordult, majd előre bámult.

- Öhöm, indulhatunk, Sesshoumaru –sama?- érezte, hogy még mindig az ő arcát fürkészik a férfi szemei, majd elfordult a lánytól.

- Igen, menjünk. – „Igen, most már biztos, hogy valami megváltozott. Nem tudom pontosan, hogy miben és hogyan, de biztosan. Valahogy a szeme… régebben annyira őszinte volt, mintha egy nyitott könyv lett volna. Most pedig...valahogy furcsa, mintha…á, nem. Nem hinném. Mindegy, az a fontos, mégiscsak ő Sayuri. Mindjárt megérkezünk." Azzal egy domb lábához értek, ahol az erdőnek hirtelen vége szakadt. Elindultak felfelé a köves oldalon. Sayuri megbotlott, és a bokájához kapott. Sesshoumaru megtorpant, ránézett és kezét nyújtotta.

- Oh… köszönöm. – Szólt Hana.

„- Mit gondolsz Sayuri? Hát nem aranyos?- mondta ironikusan, de a lány csak csendben figyelt, nem akarta, hogy a másik lánynak oka legyen nevetni. ”

- Gyere, nemsokára odaérünk. – Mondta a youkai, kézen fogva vezette a lányt, vigyázva, nehogy megint elessen. Mikor felértek, Hana nem vett észre semmi különöset. De Sayuri érezte, tudta, hogy mi ez a hely. A tó… továbbra is mentek, míg el nem értek egy tisztásra. Inkább A tisztásra.

„- Sayuri drága, elvesztettem a fonalat… segíts, hol vagyunk… most beszélhetsz.

- Ezen a helyen… találkoztunk először… és ezen a helyen…

- Mondd már, kíváncsi vagyok!

- Itt búcsúztunk el két hosszú évre.

- Ennyi?

- Igen.- mondta Sayuri, pedig pontosan tudta, hogy ez nem fedi a teljes valóságot… az emlékek vihara ismét lecsapott rá, de nem engedhetett neki. Nem akarta megosztani ezeket sem a lánnyal, sem Narakuval. Ez csak rájuk tartozott. Túl személyes volt hozzá…”

Sayuri és Sesshoumaru ugyanezen az ösvényen sétált. Minden pillanatot ki akartak élvezni, amit még együtt tölthettek, mielőtt… Sayuri nem is akart arra gondolni, hogy mennyi időt fognak külön tölteni…”Annyira szép volt ez a két hét… bárcsak maradhatna… és bárcsak én is maradhatnék. Jaj, ezt a pechet… nemsokára indul… ahol kettéágazik az ösvény… ott a mi sorsunk is… talán örökre.” Ahogy így tűnődött, észrevette, hogy az út nemsoká valóban kettényílik. Mélyet sóhajtott, amire a mellette sétáló youkai ránézett, majd megtorpant.

- Sayuri?

- Igen?

- Csak szeretném elmondani, hogy mint tudod ez nagyon hosszú idő. Nem muszáj várnod rám. Visszaléphetsz. - A lány szintén megállt, és visszanézett a szellemre. Hosszasan nézett a szemébe, majd elmosolyodott, és behunyta egy pillanatra a szemét, majd kinyitotta. Megfogta a kezét.

- Soha. - ekkor egymásra néztek, és a hűvös őszi szellő belekapott hajukba, és továbbra is csak nézték egymást, ott álltak kézen fogva az út mellett. Ekkor a lány megborzongott, bár igazán nem fázott. Sess csak nézte, majd a hátára terített egy pokrócot, amit még az édesanyjától kapott, ezzel akaratlanul? is átölelve Sayuri- t, aki meglepetten nézett rá, és elmosolyodott.

- Arigatou!- nem volt menekvés, nem tudott elszakadni az aranyló szempártól. „Nem hiszem el… indulnunk kéne, mit művel… mit… Se…” És a két arc egyre közeledett egymáshoz, már vészesen közel voltak, amikor mennydörögni kezdett, és ez a hang felébresztette a szerelmeseket. Sess megragadta a lány kezét, és elhúzta az út közepéről.

- Sayuri, erre.- vezette a lányt az erdő irányába, arra, amerre mennie kellett.  Szerencsésen észrevettek egy barlangot a zuhogó eső ellenére is. Betértek, majd leültek az üreg bejáratával szemben, és csurom vizesen bámultak ki a szárazból immár sárossá változott tájra. Sayi érezte a természetet. Különleges kapcsolata volt vele már kisgyermekkora óta, mintha mindig segítette volna őt. Odasétált a nyíláshoz, kinézett, közben kifacsarta hajából a nem kívánatos vizet. „Kedves vagy, a legszebb pillanatomat is képes vagy elrontani. Eddig mindig úgy éreztem, hogy segítesz, de most…”

- Azt hiszem itt kéne maradnunk, míg a vihar el nem csendesült. – elmélkedett Sesshy.

- Úgy gondolod? Csak nem árt nekünk egy kis eső…”De annyi igaz, hogy akkor nem kell annyira hamar elválnunk…”Igazad van, maradjunk-, mondta mosolyogva és leült mellé.

- Sayuri. Van valami, amit szeretnék neked adni.

- Igazán? Nekem?

- Ezt még nagyon régen készíttettem egy erős szellem agyarából. Kérlek, fogadd el. –nyújtott át neki egy medált, amibe a Nyugat címere volt belevésve. Nem volt különlegesen szép, de neki mégis többet ért minden gyémántból készült ékszernél és drágakőnél. Csak nézte meghatottan az ajándékot, s úgy érezte neki is adnia kell érte valamit.

- Várj meg itt, kérlek!- állt fel hirtelen és indult a kijárat felé.

- Ne menj ki, esik az eső. – „mintha nem tudnád… de nem akarom, hogy elmenj. Miket beszélek?”

- Mennem kell. Mindjárt visszajövök.- azzal kilépett a zuhogó esőbe. „Annyira kedves tőle… akkor odaadom neki a legféltettebb kincsemet… biztos vagyok benne, hogy megőrzi.” Közben elért egy fatörzshöz, amelyet még 3 ember is csak nehezen tudott volna körülölelni. Már annyira elázott, hogy úgy érezte, mindjárt lecsúszik róla az összes ruha. Megtörölte az arcát, és benyúlt a fa odújába. Hosszas kutakodás után a kezével kitapogatott egy meglehetősen redőtlen felszínű tárgyat, s halványan elmosolyodott. Megpróbálta kihúzni, de ez nehezére esett, hiszen nemcsak hogy alacsony volt, de vizes is, így folyton kicsúszott a kezéből a könnyű, tükörsima dolog.

- Ezt nem hiszem e…

- Segítetek?- szólalt meg egy hang. Sayuri hátrafordult és elmosolyodott.

- Csak ha nem probléma. –lépett ki a hang tulajdonosának útjából, aki történetesen nem a vőlegénye volt. A férfi kivette az óhajtott tárgyat, s átnyújtotta neki.

- Örülök, hogy újra látlak, Sayuri.

- Én is, Shun!- ölelte meg régi barátját. Hosszan álltak így, egymás karjaiban a zuhogó esőben.

- Sayuri.- A megszólított felnézett, s Sess- t látta, aki őket nézi.

- Öhöm. Ez nem az, aminek hiszed. Ő egy régi barátom, Shun. Shun, ő a jegyesem, Sesshoumaru.- szólt, miközben kibontakozott a fiú öleléséből.

- Valóban? Üdvözöllek Észak- keleten Sesshoumaru- sama. Gondolom, nem vagy idevalósi.

- Tényleg nem. – felelte félvállról Sesshy. - És megmagyaráznád, mi célból jöttél ide? Mert gondolom nem azért, hogy Sayuri- val találkozz.

- Ööö… nem lenne jobb ezt benn megbeszélni? – mutatott a barlang felé a lány. – Sesshoumaru, gyere! –karolt bele kedvesébe és szabályosan húzta a barlang felé. Az nem ellenkezett, hisz ezzel is bizonyítani akarta, hogy ők ketten egy pár. Sayuri az övé, senki másé, összetartoznak. Mindörökké.

Sesshoumaru csak nézte, ahogy a lány áll és néz. Mintha tudta volna, hogy miről van szó, de az emlékei közt kutakodott volna.

- Ez… a barlang!

„- Emlékszel? Nagyszerű…

- Igen… emlékszem… mindenre… Hana, kérlek, hadd kérdezzek valamit tőle. Egyetlen dolgot. Kérlek.

- Hirtelen milyen udvarias lettél. Mit adsz cserébe?

- Azt hiszem, engedhetsz neki, Hana. Engedjuk, hogy tisztában legyen az igazsággal.

- Naraku?

- Gyere. Hana, te maradj itt.

- Igen, Naraku. Addig majd szórakozom egy kicsit.

- Nem. Csupán a létfunkciót tarthatod fenn, más egyebet nem tehetsz. A legjobb lenne egy ájulás.

- Kövess, hercegnő.- mondta a megszokott hangján. A lány így is tett, s újra átélte az első pillanatokat, miután Narakuval szerződött. Most meglepően jól viselte, puhán ért talajt.

- Reméltem, hogy hamar megszokod.- hallotta őt, de nem látta. Bizonyára valamely szikla mögött rejtőzött.

- Válaszolj!

- Ne parancsolgass, kérj!

- Mutasd magad…válaszolj…kérlek.

- Nagyszerű. Jól val, Sayuri. Szóval tudni akarod… rendben. Itt ugye emlékszel… természetesen. Kössünk egy megállapodást. Gondolom, igencsak idegesít Hana.

- Nem tudod mennyire, kibírhatatlan egy lény!

- Na… ne feledd, hogy az én részem. Szóval megszabadíthatlak tőle, ám egyetlen dolgot kérek.

- Mi lenne az?

- Emlékszel, meséltem, hogy van az a lány…

- Rin?

- Igen. El kell hoznod nekem, és akkor az emlékeid az út alatt is eltűnnek. De nem fog senki az elmédben lakni.

- Meggondolandó. És mit akarsz, mi legyen vele?

- Az a tervem, hogy őt is a szolgámmá teszem. De erről neked nem szabad tudnod. Csak csald el a palotámba őt és Sesshoumaru- t valamilyen ürüggyel.

- De Neki nem lehet baja.

- Ahogy óhajtod. Akkor áll az alku?

- Igen, Naraku.” Sayi ismét a feketeségben lebegett, majd megállt.

- Hana? Hana? Szélvihar!- Mondta ki a támadás nevét, és a lány ott termett, gyengén, kimerülten feküdt előtte.

- Szánalmas vagy… Tünés.

- Nem mehetek, amíg fel nem ébredsz, kedves… Sayuri.- Válaszolt, miközben feltápászkodott.

- Ha csak ennyi…- Say szép lassan kinyitotta a szemét. Ismét látta a sötét égboltot, melyeket csillagok tettek derűssé. De egyiket sem tudta jegyese szemeihez hasonlítani, amik szüntelenül elvarázsolták.

- Sesshoumaru! – Ekkor Hana kisiklott kígyó formájában a medálból. De nem volt rest Sayuri sem, egy gyors mozdulattal felugrott, és ismételten leterítette, csak most a földre. Majd elővette tőrét, amit a hanyou adott neki. Tűzpillangók harca! Erre a támadásra lángot csaptak ki a fegyverből, melyek átszelték a szellemet. Itt ért véget Hana, a legtökéletesebb inkarnáció.

- Naraku. Azt hittem, ennél ügyesebb vagy.- Szólt diadalmasan, majd eltette a gyilkos eszközt.

- Naraku- t mondtál? Akkor ezért érezte rajtad a szagát?- kérdezte Sess, aki eddig csendben, büszkén figyelte jövendőbeliét.

- Hm? Ó, igen. Tudod… hosszú mese… Jaj, nagyon megéheztem. Nem ennél valamit?- és a jól ismert módon húzta a férfit az erdő irányába.

- De útközben igazán elmesélhetnéd.

- Hát persze! Szóval, az egész ott kezdődött…- és szép lassan távolodtak a halottól.

- Szép munka, Sayuri. Szólt az ismert, nyájas hang.- Tensaiga. Kelj életre, Hana!

- Na… ra… ku… én… élek?

- Ne pazaroljuk a drága időnket, még sok dolgunk van.

- De… hogyan? Köszönd Sayuri- nak. – mondta sejtelmesen. Kövesd őket. De ne ejts több hibát. Ne feledd: Rin-t akarom.

- Igen, Naraku.

Ekkor mindenki elhagyta azt a helyet, amelyen a Tensaiga immár másodszorra mutatta meg hatalmas erejét.