Tizenhetedik fejezet: Norie…

Sayuri mosolyogva indult ki a szobából, egészen Sesshoumaru- ig, édesapja követte.

- Sessh… öh… Sesshoumaru- sama! – mondta köhögésnek álcázva a tényt, hogy nem úgy hívja kedvesét, ahogy az etikett elvárná.

- Igen, Sayuri?

- Nem tudod véletlenül, hogy merre találom Őt?

- Kit?- kérdezte értetlenül.

- A menyasszonyodat. – mondta, miközben rákacsintott.

- Norie- val ment el. – Takeda megvető pillantást vetett a férfira, hisz még mindig nem értette a helyzetet. Sayu megvárta, míg mellé ért, majd így szólt.

- És mit hallott édesapám?

- Úgy tudom, hogy ez a lány egy közönséges halandó, akinek megmentette az életét, és azóta  nem hagyja el.

- De miért jegyezte el?

- Nem tudom, talán tetszett neki… ezek az emberek annyira ragaszkodóak…

- Az biztos… itt is vagyunk. Takeda –sama. Ő Rin. – nyitott be egy szobába, ahol Nory és a gyermek nevettek.

- Ez a kislány lenne a nagyúr me…? – nézett rá értetlenül.

- Te mondtad. – mosolygott rá. – Minden igaz addig, hogy megmentette, s vele utazik. Csupán a szerelmi szál nem. Hidd el nekem, én is azt gondoltam, míg meg nem láttam a kis útitársát.

- Nori, egy kicsit kimennél?

- Hogyne. – mikor távozott, Sayuri ismét rámosolyoghatott a kislányra, aki végre megkönnyebbült, hogy nem vesztette el Sayu- t.

- Szeretném bemutatni neked az édesapámat, Takeda- samát. Ő pedig a híres- nevezetes Rin. – most már a férfi is megenyhült, és megölelte a lányát.

- Sayuri… annyira örülök, hogy itt vagy… - a fiatal szellemnek megint könnyek szöktek a szemébe.

- Köszönöm… Apa…- sokáig álltak így, s minden emlékük felelevenedett. Boldogok voltak, hogy végre újra együtt lehettek. Ettől a gondolattól a legnagyobb bánatuk is végre elszállt.

*

- Sesshoumaru… kérdezhetek valamit?- szólt a másik hime.

- Mit szeretnél tudni?- a leány közelebb ment hozzá.

- Ugye Fumie sebesített meg?

- Honnan veszed?

- Onnan, hogy már akkor éreztem a véred szagát, amikor Sayuri elá… jult… - köhécselt egyet.

- Szóval te is tudtad.

- Persze, hiszen én is csak teszteltelek.

- Norie…- lépett hozzá közelebb.

- Igen?

- Találj ki jobbat.

- De ez teljesen igaz!- vágta rá durcásan.

- Ha te mondod…- hagyta rá.

- Most meg mi van? Nem is ellenkezel velem?

- Nem. – mondta, miközben elindult. De Nori megragadta a kezét.

- Még mindig haragszol?

- Miért kellene?

- Tudod… azért…- nézett jelentőségteljes szemekkel.

- Régen volt…

- Akkor már nem vagy mérges?- ragyogott fel a szeme. A youkai kiszabadította a kezét és a kert felé vette az irányt. „Norie… sosem fogom elfelejteni…”

Két szellem áll egy hatalmas hadsereg gyűrűjében. Az egyiknek kissé rövid, vörös, a másiknak hosszú, fehér haja van.

- Hol van? Azt mondta… - kérdezte az egyik, kissé idegesen.

- Tudom, mit mondott. – szólt Sess hűvös nyugalommal. – De valószínűleg feltartják. Később érte megyünk.

- De…

- Nem jelenthet gondot pár egyszerű halandó, nem?

- Meglátjuk. – lépett elő egy világos hajú lány az ellenséges haderő soraiból.

- Norie… mit keresel ott?

- Szerintem egyértelmű… Sesshoumaru… ne légy vak! – mondta a vörös szellem immár ordítva. De Sessh csak nézett, Nory kényszerű vigyort erőltetett arcára.

- Sajnálom… de ezt a csatát nem a te oldaladon fogom megvívni.

- Áruló vagy!- vágott közbe a vörös lány.

- Rie… legalább te megérthetnéd. – kiáltott rá.

- Mit? Hogy már nem szeretsz minket? Bár lehet, hogy engem nem is szerettél, de Se…

- Norie…- mondta még mindig meglepetten- Akkor… értem. Ne hidd, hogy nem foglak megölni, ha lesz rá alkalmam. – vágott közbe a férfi.

- Igenis, nagyúr. – válaszolta, és előrántotta a már jól ismert kardját. – De az energiaostorod most nem lesz elég, ugye tudod?

- Hm… meglátjuk. – szólt ellenségét ismételve, s lecsapott az előbb említett fegyverrel. Megragadta az eszközt, majd kitépte a lány kezéből. – És te mihez kezdesz a kardod nélkül?

- Támadás! – szólt a mögötte álló katonáknak. Hosszú ideje harcoltak, de meg sem tudták közelíteni Sesshy- t.

- Úrnőm, mit tegyünk?- kérdezte az egyik.

- Bízzátok rám. – egyetlen ugrással a youkai mellett termett, és megpróbálta ellökni, de ő nem dőlt el, hanem lefogta a kezét.

- Miért?- a lány furcsán nézett.

- Tényleg nem is sejted?- nemlegesen rázta a fejét. – És ha azt hinnéd, hogy én árultalak el… akkor beszélgess el édesapáddal.

*

A szellem egyik cseresznyefa alatt ült és nézte a kastélyt. Nagyszerűen látszott, ugyanis egy magasabb domb tetején pihent. „Norie… te előre tudtad… de attól még nem kellett volna elárulni minket…”

- Sessh? Mit búslakodsz itt?- érkezett meg Sayu és leült mellé.

- Csak… emlékek. – szólt csendesen.

- Igen… abból nekem is kijutott egy pár az unokanővérkém miatt… mondta hasonló hangon, mint Nory szokta. De ezen csak ő nevetett. – Mi van veled? Sosem láttalak még ilyennek…

- Sessh… Nem fogom hagyni, hogy bármi közénk álljon. – a megszólított kissé elcsodálkozott, hogy miért most jutott eszébe. Vajon megérezte?

- Sayu… - a hime előrenézett.

- Gondolom, hogy sok rossz emléket ébresztett benned… de kérlek, hogy bízz… bennem.

- Sayuri… - nem tudta, mit mondjon. A hercegnő továbbra is a palotát nézte, majd szerelmére pillantott. – Köszönöm. – szólalt meg végül, amin Say elmosolyodott és közelebb hajolt.

- Mindig veled leszek. – a vállára hajtotta a fejét, majd megfogták egymás kezét. Sokáig ültek még így, csendben. Végre elmerülhettek az elmúlt nap eseményeiben. De nem tudtak elveszni… volt valami, ami kiragadta őket a kétségbeesésből és a félelemből.

- Szeretlek. – suttogta halkan.

*

- Norie- sama! Nem láttad Sesshoumaru- samát?

- Nem Rin. Sajnos… - elmosolyodott.

- Min nevetsz, Norie- sama?

- Semmin… láttad már a kertet?

- Kertet?- csillant fel a szeme.

- Igen. Rengeteg virág van. Szedhetnél nekik egy kis virágot.

- Megyek!

- Siess…- mikor elment a gyermek, belépett a szobába, ahol már várta valaki. Sötét volt, a külső szemlélő nem tudhatta, ki is rejtőzik ott.

- Ne mondd ki a nevemet! Hogy viselkedett?

- Hát… ahogy szokott…

- Ezzel nem elégszem meg.

- Mit mondhatnék…

- Minden apró részletet…- az alak egyre közeledett. – Szerinted… kivitelezhető?- Nori elfordult.

- Talán, de…

- Nincs semmi de. Szenvednie kell.

- Miért?- szólt egy kis habozás után. Az csak nevetett.

- Hogy miért? Nem tudom… csak… mert Naraku kérte…

- Norie- sama, Norie- sama!- nyitott be Rin egy apró szál virággal a kezében. – Ezt neked szedtem.

- Köszönöm…- mondta kissé habozva, majd elvette a kis növényt. A kislány rámosolygott.

- Szívesen!- Rin elszaladt.

- Nem lehetsz gyenge. Elég baj, hogy Sayuri elvakult. Vissza kell hoznod őt.

- Ér… tettem. Megyek. – kilépett az ajtón, de pont nekiment Sesshoumaru- nak és a földre zuhant.

- Áú. – jajdult fel.

- Segítsek? – kinyújtotta a kezét, ő pedig elfogadta.

- Köszönöm. – ott álltak kéz a kézben. Egy külső szemlélő félreérthette volna. De Say nem így tett.

- Nem esett bajod, Norie?- kérdezte kicsit sem érdeklődve.

- Nem, unokahugicám, jól vagyok, köszönöm. Sesshoumaru…

- Igen?

- Találkozunk a vacsoránál!- köszönt el kedvesen, finoman kihúzva a kezét a szelleméből. Sétált, egészen ki a kertig, az alá a fa alá, ahol az előbb a jegyespár ült. „Sayuri… sajnálom…”

Sakura92.