24. fejezet: A láp titka.

- Sayuri, Sayuri… Rin… - szóltak halkan. – Gyertek… gyertek csak. – a fenyegetés most a hátuk mögül hallatszott, majd ismét előröl.

- Ez… mozog… - rohant oda a kicsi a himéhez.

- Sayu… Sayu? Mi van veled? Sayuuuuu…

- Rin, Rin… Rin… - a kislány lassan kinyitotta a szemét és megpillantotta az aggódó tekintetű Sayuri- t. Körülpislogott… Mindenki furcsán nézett rá, Daiki pedig megvetően AhUn- ra támaszkodott az érdeklődés legcsekélyebb jelét sem mutatva. Most már végképp nem értett semmit. Ránézett az őt tartó Sesshoumaru- ra, tőle várt választ. De ő nem tette le, ahogy szokta, hanem intett Say- nak, aki átvette tőle a gyermeket. Sa egyik kezében a Sousei, a másikban pedig a lány.

- Rin kapaszkodj belém, rendben? – lassú léptekkel haladt előre. Michiyo is követte, majd Sesshoumaru és Daiki, utánuk Ah és Un, végül Jaken következett. Egy szűk szoroshoz érkeztek… legalábbis Sesshy így vette észre, valójában az orra hegyéig sem látott el… Mich előrelépett, mert látta, hogy a himének nehéz tájékozódnia…

- Köszönöm…

- Ugyan, nincs mi… - kezdte felé fordulva, csak valami gátat szabott a mondat befejezésnek.

- Mic… kiáltotta Say.

- Szemmi baj, jól vagyog, szak egy kiszit fáj asz orrom… - kiáltotta az említett érzékszervére tett kézzel.

- De hisz vérzik…

- Mondom, hogy szemmi, nem kell fele foglalkoszni.

- Michiyo… - kezdte Sessh.

- Monszom, hogy szemmi vész, túlélem…

- Engem a legkevésbé sem érdekel, hogy mi van veled, csak az, hogy minek mentél neki. – a köd erre lassan oszolni kezdett és egy kapu rajzolódott ki, erre Jaken hátrébbhőkölt.

- Mitől félsz? Ettől? Kinek ártana egy ilyen… - szólt Dai.

- Daiki- sama, ez a Fények Kapuja… - hatalmas döbbenet állt be.

- Úgy érted…?

- Képtelenszég! – csattant fel Mich. – Eszen asz akadályon szosze jutna ász egy olyan félszellem, minsz Naraku!

- Sajnos nem az. Csak az őröket kell megtéveszteni, ez minden. – mondott ellen Jaken.

- Milyen tapasztalt vagy… - vetette oda Say.

- Én csak arra lennék kíváncsi, hogy hogyan megyünk be. – szólt Da.

- Arra én isz… - szólt Mich.

- Állítólag csak az léphet be, akit az őrök hívnak… ti is hallottátok: Rin, Michiyo és Sayuri. Tehát nekünk kell bemenni. Nélkületek.

- Azt hiszed, hogy odaengedünk titeket? – kiáltott aggódva Daiki.

- Igen. És én is. Csak legyetek óvatosak, ahogy beértetek, valószínűleg a medálról eltűnik a jelem… de a tiéd még mindig élni fog, úgyhogy álljatok meg távolt a kaputól és várjatok meg. – Sess a végén már suttogott.

- Rendben. Így teszünk, de… vigyázzatok magatokra… lehet, h ez az egész egy ismételt csapda… ez nem játék. Most komolyan kell viselkednünk. – a második mondat már mindenkinek szólt, talán legfőképpen Michy- nek, aki bólintott. Előrántotta kardját, de elég nehéz volt komolyan venni azzal a kötéssel a fején, ami átívelt az orrán. Rin nevetését elfojtva intett búcsút a szellemeknek. A lányok az akadály elé léptek. Az egyik szobor, amin még észrevehetően nem száradt meg Michy vére megmozdult. Kinyílt a szeme, erre Rin szorosan átölelte az őt még mindig tartó Sayu- t.

- Ki az, ki vérével áztatta a Szellemek Őrét? – szólalt meg az őrszem.

- Én, Michiyo, asz északi területek herszegnője. - válaszolta magabiztosan Mich, majd egy lépést tett előre. A vigyázó összeszűkítette sunyi szemeit.

- És a társaid?

- Lin, halandó, és Sayuri, asz észak-keleti telületek úlnője.

- Hm… eljöttetek? Lépjetek be. – halvány derengés jelent meg, meg a monstrum összecsapta a kezét, erre Michy és Sayu átléptek. Rin remegett, azért a hercegnő nyugtatgatta.

- Ne félj, itt vagyok. – fekete köd szállt le rájuk és minden elhomályosult. „Megint az az érzés… zuhanni a végtelenségben… Csak nem? Hol vannak a többiek? Rin, Rin???

- Sayu? Itt vagyok… valahol… Hol is vagyok?

- Sayuri kedves, sötét van… hol lehetünk? Csak nem a fejedben?

- Haha… de vicces… de nem jársz messze az igazságtól, Michiyo… a szívemben.” Talajt éreztek a lábuk alatt, majd hirtelen vörös derengés támadt.

- Beszéljetek, gondolatok! – egy női alak rajzolódott ki a különös fényből.

- Hana… te vagy az? Mich, Rin, ne gondoljatok semmire!

- Micsoda, de miért? – a kislány a szájához kapott. – De meg sem szólaltam.

- Rin, elég! Ez itt Hana, Naraku szolgája, képes a tetteket irányítani. Most is ezt teszi… csak nem veszitek észre.

- Üdv, Sayuri… de rég nem láttalak… minden rendben? Úgy reszketsz…

- Ne légy nevetséges.

- Enyje, egyre jobban hasonlítasz Sesshoumaru –ra. Apropó, nemsokára ő is megérkezik… addig is ismertetem Naraku tervét… tehát. Te megölöd a jegyesed, Daiki megtámad téged, erre Mich megöli őt, majd te az unokanővéredet… és vége. Csak te és Rin maradtok, és ti meg mi egy szép, nagy család leszünk. Azzal a különbséggel, hogy Naraku bármikor megölhet titeket, ami nem igazán szokás… de semmi sem lehet tökéletes.

- Michiyo, hallod? Semmiképp ne támadd meg Daiki- t, világos? Inkább végezz velem!

- De…

- Nem érdekel! – szólt dühösen. - Sesshoumaru…

*

Sesshou és Dai már régóta sétáltak… inkább futottak. Áthaladtak egy akadályon, majd egy pillanat múlva Sessh a nyakánál fogva egy fához szorította a szellemet. Az fulladozott, de ő nem engedte el.

-         Mi… művelsz?

-         Mi közöd van Sayuri- hoz? Ha hazudsz véged…

-         Semmi… én… - a tekintetében most már elszántság tükröződött. – Szeretem… de el… kell hogy… keserítselek… ő is… engem… mondta. – ekkor a földre esett, Sessh már otthagyta.

-         Hé? Hová mész? Várj már!

-         Ha utánam jössz, megöllek. - vetette oda. „Sayu… el kell búcsúznom tőled… utoljára… sajnálom.” Fénygömbbé változva útra kelt… hogy megvívja az utolsó, de talán legnehezebb csatáját.

*

-         És hol van Naraku? És mi a célja ezzel az egésszel?

-         Türelem, mindjárt itt lesz…

-         Jobb lenne, ha el se jönne…

-         Szeretnéd mi, Michiyo… - ekkor megjelent az említett. Bal oldalán Kagura, Kanna és Kohaku, jobb oldalán Hidetada, Fumie és Norie…

-         Norie. – sziszegte Mich és egy támadást indított felé, de az egy energiafalba ütközött.

-         Hehehe… nevetett fel Fumy.

-         Sayuri drágám, de örülök, hogy látlak! – ölelte meg volt jegyese a lányt, aki erre felpofozta.

-         Naraku, nem azt mondtad, hogy megtörted? – mondta sajgó arcát masszírozva.

-         Ne légy nevetséges… majd ha félreállítottad Sesshoumaru- t, akkor kapod meg a fizetségedet. – Sa undorodva nézett rájuk. „Hogy mernek ezek így beszélni rólam?”

-         Jaj, Sayu azt ne hidd, hogy több vagy egy tárgynál. – vetette oda Hana, aki nagyon is jól hallotta minden gondolatát.

-         Ne aggódj, jó helyed lesz nálam. – szólt Hide. – Mikor jön már?

-         Nemsoká… Naraku, nagyszerű terv volt, hogy Daiki beleszeressen a kis Sayu- ba. – cseverészett Kagu.

-         Tessék? Micsoda? – nézett Mic- re, aki csak lesütötte a szemét. Ekkor már tudta: igaz.

-         És szerinte te is szereted… meg Sesshoumaru szerint is. – fűzte hozzá vigyorogva Nory.

-         De miből veszik ezt a képtelenséget? – csattant fel.

-         Talán azt a szenvedélyes csókot nehéz volt félreérteni… - elmélkedett Kagura.

-         Miiiit? De mi soha…

-         Dehogynem… Daiki érezte, Sesshoumaru és Michiyo pedig látta. – Say segítségért könyörögve nézett a másik lányra, de ő érzelmektől mentes szemekkel nézett vissza rá.

-         Ezt is te tervelted ki, mi? – fordult a hanyou felé. Naraku felé.

-         Elhinnéd, ha azt mondanám, hogy nem?

-         Nem igazán.

-         Pedig mennyire igazad lenne… az egész eredetileg Hana ötlete volt… csak módosítottam.

-         Tűzpillangók! – kiáltotta el magát a hime, de csapása nem hatolt át a falon.

-         Szánalmas vagy, Sayuri… de még mindig elkerülheted a vérfürdőt… már csak tíz hónap… ennyit kell kibírnod, és mindenki életben marad.

-         Micsoda? De utána velem marad, nem?

-         Hidetada. A te segítségedre már nincs többé szükségem. – a megjelent a kezében a férfi szíve, majd összeszorította. A hanyou élettelenül hullt a földre. – Erről jut eszembe. Norie… - ugyanaz történt vele, mint a félszellemmel.

-         Átkozott… Sesshouma… - suttogta utoljára.

-         És ha nem? És ha nem engedelmeskedem?

-         Akkor viszont meghalnak. Tiéd a választás… - mondta nyugodtan.

-         Miért? Miért pont én? Annyi más szellem van…

-         Szellem? Inkább félszellem… igen… jól tudom az igazságot… De hadd meséljem el neked, hogy hogyan szereztem minderről tudomást, és hogy megválaszoljam a kérdésedet. – mély csend következett, Rin Michi –hez futott. - Mindenáron ártani akartam Sesshoumaru- nak. Az első tervem Rin elrablása volt… nagy áttörés, ugyanis addig nem érdekelte senki. De jött ez az egyszerű ember… és a sikerem kulcsa. Tudtam, ha ő nálam van mindent megtehetek… ezért béreltelek fel téged, a naiv hercegnőt,  aki feledni akarja az érzést, – itt szünetet tartott. - hogy hozd el nekem… Előbb tudtam arról, hogy szereted, mint te magad.  Teltek a napok és rájöttem, hogyan kaparinthatlak meg. Elküldtem az egyik részemet, Hidetada- t, hogy intézze el a dolgot… csak akkor ugye már menyasszony voltál. Írtam egy levelet Takeda- nak… hallottál róla. Tudod, mi volt benne? Elmeséltem neki a kis Rin meséjét… egy picit másképp. Hogy a szerelmedet valójában csak ő érdekli… Hogy te ne maradj szégyenben felajánlottam, hogy majd Hidetada felesége lehetsz... És ezután minden a terv szerint haladt… kivéve… nos igen, nem számítottam az elején arra, hogy ennyire szoros a kapcsolatod Rin- nel… még most sem értem, hogy hogyan képes belátni a szívedbe… és akkor már biztos voltam benne: ez a gyerek mindennél többet ér nekem mindennél… fogalmam sincs, hogy miért, de nem akartam végezni veled… de ez nem számít. Egyszóval… a tisztáson, amikor meg akartad semmisíteni Hana- t… de nem tetted… ezzel biztosítottál a hűségedről.

-         Miről? Muszáj volt megtennem… mert hittem neked…

-         Így van… ezután kezdett igazán érdekelni, hogy honnan jöttél. Elmentem a faluba – a hercegnő felkapta a fejét. – Bizony… és megtudtam mindent… meg kell hagyni, nagyon meglepett a félszellem mivoltod… de hogyan titkoltad? Áruld el…

-         Ő sem tudta. – szólt közbe az idősebb démon.

-         Valóban? – felnézett Naraku. – Kagura, Kohaku, Kanna… menjetek… és Hana… nemsokára el kell kezdened. – Mindenki eltűnt. – Hol is tartottam? Hehehe… igen. Hogyhogy nem tudta?

-         Nem mondtam el neki. Ennyi.

-         Hazudsz. Van más is… mivel vetted a hanyou szagát és adtál neki démonit?

-         Ne beszélj ostobaságokat!

-         Úgy látom, hogy meggyógyult az orrod.

-         Ez hogy jön ide?

-         Itt vannak. Tudjátok a tervet. Sayuri, nemsoká visszatérsz hozzám… ne feledd, hogy mi vagy… Hana… - szólt miközben Say nyakába akasztott egy medált. Az ellenkezett, de nem volt képes rá…

-         Igen… - ismét kígyóvá vált és a nyakékbe siklott. Say tekintete elhomályosodott.

-         „Sayu… figyelj rám… segíteni akarok… elegem van abból, hogy folyton parancsokat követek. Visszaadom az uralmat a tested felett, de meg kell ígérned, hogy nem veszed le a láncot… kérlek.

-         Miért kellene így tennem?

-         Mert nem akarod, hogy meghaljon az, akit szeretsz. – csend következett.

-         Rendben… de sietnünk kell.” Eközben Michi ébresztgette az alélt lányt - igen kevés sikerrel-.

-         Sesshoumaru és Daiki… úgy látom átjutottatok a védelmen… - Naraku csak beszélt és beszélt, de csak a kér férfi figyelt rá…

-          „Pontosan úgy kell tennünk, ahogy az a nyavalyás kérte… csak az elején, utána meglepjük, rendben?

-         Igen…

-         Helyes… akkor figyelj…”

-         Sayuri- sama, nem akarod üdvözölni a szerelmedet?

-         De… - szép lassan odament és megölelte… Daiki- t.

-         Figyelj… el kell mondanom, hogy az egész egy átverés volt… én… nem szeretlek… sajnálom, de ezt tudnod kellett… - suttogta Hana, majd odaléptek Sesshy- hez.

-         Sessh… - őt is átkarolta. – Csapda… el kell menned… higgy nekem… más nem számít nekem… kérlek… találkozunk ott, ahol mindig is… Menj! Fuss! – azzal előrántotta a kardját és hanyou felé hajította. Annak még ideje sem volt gondolkozni. – Siess! Vidd el őket is! – Mutatott barátai felé. Keserves küzdelem vette kezdetét. A többiek menekülni próbáltak, amikor a félszellem támadást küldött feléjük. Hana hirtelen kiszállt a testből és eléjük ugrott.

-         Ennyit tudsz? – nevetett a kígyószellem.

-         Te… sziszegte a félszellem.

-         Én… sajnálom, de már nem akarok úgy ugrálni, ahogy te fütyülsz.

-         Kagura… és te?

-         Nem… én a szél vagyok… szabad leszek bármi áron… - azzal egy Sárkánytáncot indított felé. Naraku védőburka visszaverte a csapást.

-         Akkor… véged… - a szíve összeszorult.

-         Elég! Nem! – azzal egy csapással levágta a szervet tartó nyúlványt.

-         Haha… balga. – egy másikkal átszúrta a magatehetetlen nőt. Térdre rogyott majd minden elhomályosult… „Vége… Ég veled!”

*

-         Sayu… Sayu… ébredj…

-         Szerintem későn jöttél.

-         Ne beszélj ostobaságokat! Sayu, ki kell tartanod… képes vagy rá… bízom benned, ne add fel… - „Ki beszél? Annyira megnyugtat a hangja… na adjam fel? Miért tenném? Csak… álmos vagyok. Minden annyira… torz… Ne menjek? Hova ne menjek?”

-         Szeretlek… hallod? – „Ki? Ki mondta… de szépen hangzott… Sessh?” Kipattant a szeme és elmosolyodott – amennyire erejéből tellett-.

-         Sessh… - a szellem a karjaiban tartotta… igen, ő élesztgette.

-         Ne félj… vigyázok rád. – a hangja egyre távolabbinak tűnt… valami puhát terítenek rá… már nem is fázik… újra beleveszett a sötétségbe. „Nem… nem adom fel… szeretlek…”

*

Sayu- nak korgott a gyomra, ezért felült… de hol van? Igen… ez az ő saját ágya… és a kedvenc takarója… Mi történt egyáltalán? Álmosan felvette köntösét és kisétált a szobájából. Viszonylag könnyen ment, csak a lépcsőnél kezdte érezni, hogy miért is van rajta annyi kötés. Lecammogott, majd sok alakot vett észre… felé fordultak és odarohantak hozzá… ölelgették… majd’ megfulladt… de volt valaki más is… csak nézte… odament hozzá…

-         Sayu…

-         Sessh… - a hangok hirtelen visszatértek. – Sessh! – borult a nyakába (kicsit túl nagy erővel, ugyanis a sebei szinte felszakadtak tőle.)

-         Vigyázhatnál… van kedved sétálni?

-         Igen… - lassan sétáltak, nehogy Sayuri- nak gyors legyen a tempó. – Mondd csak, hány napot aludtam?

-         Igazából négyet… de ha hozzávesszük azt, amikor csak forgolódtál…

-         Sessh…

-         Sokat… 35 napig fel sem keltél.

-         Értem… és… hogy végződött a…

-         Naraku még él… nem tudtunk végezni vele… de szerintem egy ideig nem fog hallatni magáról. Ha mégis… - a hime szemébe nézett. – Nem lesz semmi bajod… ígérem.

-         Honnan tudod?

-         Mert megvédelek. – Sa nem volt hozzászokva, hogy Sess ennyire nyitott felé.

-         Miért mondod most ezt? – a démon átölelte.

-         Mert nemrég jöttem rá, hogy semmi sem ér annyit, hogy téged elveszítselek miatta.

-         Sessh… - ajkaik összeértek és a szél hűvösen fújni kezdett. De ez nem zavarta őket, végre kettesben voltak… együtt. „Apám, igazad volt… most már van valakim, akit meg kell védenem…”

*

Egy kislány rohant keresztül az erdőn. Sebesen dobogott a szíve. Csak futott és futott. Kiáltott, de mintha senki sem halotta volna.

-         Most megvagy! – terítette le valaki a földre.

-         Feladom! Győztél!- szólt kuncogva a kicsi lány.

-         Helyes… - diadalmas mosollyal nyugtázta az újabb sikert.

-         Úgy látom, rendbe jöttél, Sayu.

-         Igen, soha jobban, Daiki.

-         Beszéltem Michiyo- val.

-         És?

-         És… végül… megbocsátott. – Sayuri majdnem elkezdett ugrálni örömében.

-