4. fejezet: A barlangban

A Hold varázslatos fénye gyengéden ölelte körül a két lényt, akik egymás karjaiban a csillagok védelmező szárnyai alatt álltak. „Nem szabad sírnom, nem szabad” mondogatta magában egy fiatal, igazán szép lány. Búsan elengedte a férfit és a szemébe nézett... abba az aranysárga szempárba, ami már az első pillanatban elbűvölte.

- Mennem kell... - megszorította még egyszer a kezét... utoljára. Gyorsan hátat fordított neki, vissza sem nézett... futásnak eredt, a könnyei forrón mosták arcát. A fájdalom, amiről azt hitte, hogy nem lehet nagyobb most végtelennek tűnt. A szívére hatalmas nyomás nehezedett, már alig kapott levegőt... de nem állt meg. Minél közelebb volt hozzá, annál jobban érezte, hogy elvesztett valamit... egy darabot az életéből. A eső ismét eleredt, ezért úgy döntött, hogy behúzódik egy barlangba, amely az út mellett magasodva szinte hívogatta a fáradt vándort. Ruháját már nem csak vér, de víz is áztatta... egyáltalán nem emlékeztetett egy hatalmas papnőre. Rohant, majd mikor odaért, a földre térdelt, tenyerébe temette orcáját. „Erős vagy, erős vagy, nem fáj, nem fáj... megoldod... nem szeretheted... nem” Mélyet sóhajtott és kinézett a esőben fürdő tájra... aludnia kellett. Lehunyta a szemét... de az álom, amelyet most annyira áhított nem szállt le rá. Lángoló tekintettel ült fel és egy megvető pillantást vetett a pengékre, amelyek még midig az oldalán pihentek. Lecsatolta őket és teljes erejéből a eldobta őket, majd lihegve nézte a fegyvereket, melyek tőle igen távol értek földet. Hátát egy laposabb sziklának döntötte, úgy csukta le sötétbarna szemeit... A cseppek halkan kopogtak a fák ágain, Natsu pedig immár fegyverek nélkül lépett elő. Habozott, majd kitárta karjait és lehunyta szemét... érezte, ahogy a nedves ruha bőrére tapad, ahogy haja ismételten csurom vizessé válik. Hirtelen erős szorítást érzett a derekán, majd mire feleszmélt volna ajka egy szelleméhez tapadt. „Sesshoumaru...” átkarolta a nyakát és élvezte a pillanatot... egy érzést, amelyre annyira vágyott, egy érintést... végre beteljesült... talán utoljára. Hosszasan álltak így, mikor aztán Natsy ellökte magától, és a szájára tette kezét... ki tudja... talán jelezni akarta, hogy nem lehet... vagy csak tudni... valóság-e ez az egész...

- Seiya... - vette észre az asszonyt, aki fia mellé sétált, ránézett és vigyorgott, majd eltűnt... erre Sesshou ismét kitárta a karját, visszahívta szerelmét, aki hozzábújt... talán örökre elment a nő? Engedi, hogy boldog legyen? Nem... talán ez a végső találkozás. Sírni akart, de nem volt képes rá... mi ez... lenézett és minden elhomályosult... Sess... a Toukijin... a szívébe... szúrta... nevetett... a tekintete... akár a... tűz... Shun...

- Neee! - kiáltotta kétségbe esetten egy lány, akinek hevesen dobogó szíve megnyugtatásra szorult. Mélyeket lélegzett és a Yume után kapott. A barlang üres volt, ettől egy kicsit nagyobb biztonságban érezte magát... az eső nem állt el... csak egy álom... egy rémálom. Felkelt, de esze ágában sem volt kimenni... az egész annyira kísérteties volt... mégis... egy furcsa, megmagyarázhatatlan erő hajtotta... „Az a csók mindent megér...” Az oldalára erősített fegyverekkel végtére is kilépett... nem kockáztatta... nem akarta...kitárta a kezét... pontosan úgy, mint akkor... csak várt és várt... arra a férfira, aki elveszi az életét... de nem történt semmi. A karja elnehezedett, csoda, hogy ekkora sérüléssel eddig tartani tudta. Elkezdte lefejteni róla a nedves szövetet, amely már egészen a sebbe ágyazódott... vissza kellene mennie... most a lágy eső sem simogatta... lefedte a sérülést, amelyet már kitisztított az égből hulló ajándék.

- Segítsek? - valaki finomat felemelte a karját ügyelve arra, hogy ne bántsa.

- Köszönöm...- mosolygott Rá... talán az igazi Sesshoumaru- ra... mikor végzett, akkor magához húzta az ázott leányt, és a szemébe nézett. Végigsimított az arcán, amin egy halvány pír tűnt fel egy széles vigyor kíséretében... mint az álomban... szerelme arca lassan közeledett az övéhez, ám ő az utolsó pillanatban arrébb hajolt, ezért a bizsergető érzés a nyakát érte. Zavartan pislogott rá, amin még a nagyúr is meglepődött volna? Alig láthatóan megrázta a fejét és elfordult... ekkor már a haja is kellőképpen elázott... mintha ez az egész már megtörtént volna... és pontosan tudta... nem. Nem halhat meg... el akart indulni, de egy erős kar magához húzta... az álom... az érzés... valósággá vált. Az ajka... az utolsó dolog, amit ezen a világon érezni akart... lehunyta a szemét... átkarolta a nyakát... hosszú, óráknak tűnő percekig álltak így. Egyszer csak a démon szája szélén mintha egy halvány mosoly bujkált volna... de nem tett semmit, csak átölelte... lágyan... talán nem akart neki fájdalmat okozni?

- A Toukijin! - kiáltotta szomorúan, mikor meglátta a kardot. Sesshy rá, majd a fegyverre nézett.

- Igen. Mi olyan különleges rajta?

- Nem akarsz megölni? - kérdezett rá egykedvűen.

- Miért ne? - látszott, hogy esze ágában sincs elvenni a lány életét... Nats érezte... - De ezt meg honnan veszed?

- Hát... semmi! - átölelte, majd a barlang felé vette az irányt. - Mire vársz? Nem jössz? - elindult, de epekedve várta Sess lépteinek hangját... azonnal leült a kis kőhöz, ahol az előbb aludt.

- Nagyuram... - kezdte el... beszédstílusa egy kicsi hasonlított Jakenéhez. - Nem ülsz le? - mikor nem mozdult a másik, akkor úgy döntött, hogy a tettek mezejére lép. Felpattant ( már amennyire gyorsan ez lehetséges volt ) és kezénél fogva lehúzta a földre. Erre egy enyhe morgás volt a válasz.

- Natsumi...

- Várj... mondhatnám én előbb?

- Persze.

- Köszönöm. Hol is kezdjem? - tette fel a költői kérdést- Először is szeretnék gratulálni az eljegyzésedhez... Kasuga bizonyára nagyszerű lány. - ő maga sem hitte el, amit mondott. - Éppen ezért... hogy most itt vagy velem, az... az nem... egyszóval nem szabadna itt lenned. - Sess nem értette: nem ő hívta? Akkor meg most miért beszél így... „A nők annyira kiszámíthatatlanok” füstölgött magában. - De... ha nem... szóval... nyugodtan elmehetsz, nem szeretném, ha miattam vesznél össze édesanyáddal. Most... így utoljára... megkérlek, hogy menj el. Csak még nehezebb lesz... az én utam... magányosan kell élnem. Neked az örökségedet... nekem pedig az Egyensúlyt kell védelmeznem. Ez ellen nem tehetünk semmit. De szeretném elmondani... - már alig bírt a könnyeivel – én... - „Mondd ki, akkor maradni fog” mélyet sóhajtott – szerencsés vagyok, hogy megismerhettelek. - „Ennyi? Natsu, te szerencsétlen vagy, nem szerencsés! Mondd ki... csak egy szó... igen... egy szó, ami az életet csak bonyolítja.” vitatkozott a lányban két erő... két hatalmas úr... az Ész és a Szív - Nos... az hiszem, hogy menned kell... a húgod már vár... - felkelt, hogy illő módon búcsúzzon el attól, akinek az esetleges boldogsága akkora szenvedést okozott számára. Sessh mintha hezitált volna valamin... talán... a következő pillanatban hősnőnk ismét a youkai öleléséből próbált(?) kibontakozni. - Na de nagyuram... a jegyesed? A családod... Rin... már várnak rád!

- Hm... Natsumi, én még nem értem vissza a vadászatról. - egy ravasz kis vigyor ült ki az arcára, Natsy sosem látott még ilyet... tőle biztosan nem.

- Rendben, akkor én pedig már a keleti területeken harcolok. - felelte és boldogan csókolta meg szerelmét. „Bárcsak örökké tarthatna ez a pillanat”... lopva az oldalán függő katanára tekintett. „Nem... majd később.” Hatalmasat ásított, szinte a hegyek is beleremegtek.

- Nem szeretnél pihenni? - kérdezte a szellem.

- De... nem tudom. Itt maradsz? Megvárod, amíg felébredek? - a tincs ismét a füle mögé került, ekkor már nagyon laposakat pislogott.

- Talán. - szólt végül Sesshou.

- Akkor... talán. - kedvese vállára hajtotta a fejét, de sokáig nem aludt... figyelte az esőcseppek halk neszét... és hálásan nyugtázta, hogy Sess még az apró mozdulatokat is finoman tette meg, ébren vigyázta az álmát.

- „Natsu... tényleg azt hiszi, hogy nem tudom; ébren van... sosem fogom megérteni. De ilyenkor milyen gyönyörű... nyugodt. Talán nekem is pihennem kellene egy kicsit. Hosszú út áll még előttünk.” Lassan hátradőlt, erre Natsumi szemei kipattantak.

- Ugye nincs semmi baj? - nézett rá aggódva.

- Nincs. - ettől a leány megnyugodva hátrébb hajolt, hogy elérje szerelmét, aki a karjába zárta. Natsu még egy kicsit mocorgott, majd teljesen elhelyezkedett az egyetlen helyen, ahol lenni akart. Az egyetlen férfi ölelésében...

- „Szeretlek...” mondta magában. Így aludt el a két lény, egymás karjaiban... de természetesen „elméletileg” egyikük sem volt a barlangban.