10. rész

  Nem tudom mennyi idő, telhetett el, talán elaludtam, de már csak arra eszméltem fel, hogy Sesshoumaru nincs mellettem. A nap már lemenőben volt.

  Nem igaz! Hogy mostanában mennyit alszok! Így el fogok szokni a harctól! Nem mintha a mostani épségembe éppen tudnék valamennyit is gyakorolni.

  A kezeimre nézek, és látom, hogy azok teljesen be van kötve, a testem számos része is.

  Ezt az „idilli” pillanatot a hasam korgása törte meg. Te jó ég! Mikor is ettem én utoljára? Mióta idejöttem a palotába talán csak kétszer, ettem, hát igen a fogságban nem nagyon kaptam enni, és már egy hete alszok, vagyis aludtam.

  Felálltam és elindultam a kastély irányába, de bent már rájöttem, hogy nem tudom, hol van a konyha! Az oké, hogy Kirievel már egyszer elmentem, de akkor nem jegyeztem meg! Úgylátszik Fortuna most velem van. Ayu jön velem szembe a folyosón, odamegyek hozzá.

- Szia Ayu...

- Te jó ég! Kamik! – nézett végig rajtam. – Taro mondta, hogy készüljünk fel a lehető legrosszabbra veled kapcsolatban, de ez még annál is rosszabb! Hogy nézel ki! Kamik segítsetek! Az alakod! Már szinte átlátok rajtad! Az arcod is! Mint egy csontváz lassan úgy nézel ki...

- Épp ezért kérem a segítséged! – fojtom belé a szót. – most már tényleg kéne valamit ennem. Megmutatnád, hogy hol a konyha, mert hát sikerült elfelejtenem.

  Nem szólt semmit, csak bólintott. Karomat megragadta és elkezdett vonszolni, nem mintha én nem tudtam volna magamtól menni. Próbáltam megjegyezni az útvonalat. Összesen három folyosón mentünk végig. Az első folyosón balra fordultunk, majd a következő hosszú folyosó felénél jobbra. Ayu olyan gyorsan vette be a kanyart, hogy épphogy csak talpon maradtam. És az utolsó folyosó végénél hirtelen megállt egy ajtónál, itt is csak a szerencsén múlott, hogy nem mentem neki, hanem sikerült fékeznem. Benyitott a konyhába. Ott már szinte senki nem volt.

- Nem szoktak vacsorát főzni. Ha főznek is, akkor is csak akkor, ha arra Sesshoumaru kéri. Mint tudod a démonok sokáig kibírják táplálék nélkül, de nem egy hónapig, mert akkor azok úgy járnak mint te!

  Leültetett egy párnára, majd elém tett egy tányér rizst és halat.

- Bocsánat de csak ennyi maradt.

- oh, hadd nekem ennyi egyenlőre bőven elég!

- És megkérdezhetem, hogy mi történt veled? Mert Taro csak annyit mondott, hogy fogságban voltál, de többet nem mondott. De ha nem akarod akkor nem kell elmondanod.

  Elmondtam neki mindent, egy másodpercet sem hagytam ki, nem színeztem ki. Eleinte csak szörnyülködött, majd pedig dühös lett.

- Még szerencse, hogy Sesshoumaru rájött, hogy hol vagy. Bár az örök rejtély marad, hogy honnan tudta. Az egész palota téged keresett, de ezt szerintem Taro elmondta. De nem tudom, hogy azt igen, hogy Azt mondta Sesshoumaru, hogy maradjunk itt, és ne menjünk utána! De az is lehet, hogy csak véletlenül talált rád, de bárhogy is volt, az a lényeg, hogy most már itt vagy, ha nem is épségben.

  Már befejeztem az evést, gyorsan elmostam a tálat, majd elindultunk kifelé az udvarra.

  Kint leültünk egy padra. Egy ideig mindketten hallgattunk, majd ő kezdett el beszélni.

- Nem voltak valami jó szüleim. Kicsi koromban, olyan, 9 éves koromban elszöktem tőlük. Utána az utcákon éltem. Loptam, csaltam, hazudtam, verekedtem. Életben akartam maradni, és ahhoz ezek szükségesek voltak. Az ilyen tolvajokat általában elkapták, és bezárták őket. Én is törvénykézbe kerültem. Két katona kapott el, akkor már 13 éves voltam. Rúgtam, karmoltam, haraptam, nem engedtem, hogy elkapjanak. De ők voltak erőfölénybe. Elkaptak, majd megvertek, utána vonszoltak a palotába. Vallattak, cellába zártak. Aztán egy nap Taro lejött hozzám, gondolom szóltak, hogy nem bírnak velem – itt elneveti magát. – elég heves természetem volt. Ezt Taro is tudta. Mindvégig nyugodtan beszélt velem, ami engem nagyon felhúzott. Elmondtam neki mindent. Ekkor kérdezte, nem akarok e visszamenni a családomhoz. Én csak röhögtem, hogy ha vissza akarnék, akkor már rég visszamentem volna. Megsajnált, és magához vett. Utána lányaként próbált nevelni. Nekem az elején nem tetszett, és mindig keresztbe húztam számításait. Aztán egy nap megkérdezte, nem akarok e a hadseregbe harcolni. Ekkor ismertem meg Minorut. A hadsereg tagja még nem lehetek, de Minoru kitartóan eddz velem. Nemrég azt mondta, ha ilyen gyorsan fejlődöm, akkor hamarosan bekerülhetek a seregbe. – ujjong, majd hátradől a padon, és a csillagokat nézi. – Sokat változtam azóta, de a gátlásaim, amiket felépítettem a négy év során, nehezen, vagy nem is tudtam lebontani. 19 éves vagyok. Ezt most csak azért mondtam, el hogy tudd, rengeteget fogsz itt változni. Vagyis rám Taro és Minoru nagy hatással voltak. Neveletlen, pofátlan gyerek voltam. Bár ha sok időt töltesz együtt Sesshoumaruval, akkor talán sikerül majd ilyen kegyetlennek maradnod...

- Nem gondoltam volna, hogy ezt gondolod rólam. De azt is számísd bele, hogy az időmúlásával is változol.  Lehet, hogy Taro-sensei, és Minoru is hatással voltak rád, de ugyanúgy hatással van rád az időmúlása is. És tudom, hogy fogok változni, hiszen mindenki változik. Ez ellen sokáig harcoltam is. Mondtam én mindig nagyapának, hogy én bizony nem fogok változni, és mindig ilyen maradok! De hát tévedni démoni dolog. – mosolygok Ayura – Már egészen kezdek hozzászokni, ahhoz hogy nem i ember, vagyok, hanem démon. Eleinte fura volt, nem is akartam elhinni, de már el is hittem. Otthon soha nem tartoztam sehova. Volt egy barátnőm, de ő elköltözött. Utána költöztünk mi is el. És akkor csöppentünk, vagyis én ide. De most már akkor értem, miért volt az, hogy sose éreztem magam oda. De ezt most nem nagyképűségből mondom, nehogy azt hidd!

  Elneveti magát, majd megrázza a fejét, jelezve, hogy nem hiszi.

  Még sokáig beszélgettünk mindenfélékről. Jókat nevettünk együtt. Élveztem a társaságát! Sokmindent elmondtunk egymásnak. De hamar elfáradtunk.

  A szobámban furcsa látvány fogadott. Egy talpig fegyverbe öltözött katona állt az erkélyem ajtajában. Tudatta velem, hogy Sesshoumaru nagyúr küldte, hogy vigyázzon rám, nehogy úgy járjak, mint a legutóbb.