15. rész

- Sesshoumaru, hagyj most, kérlek!

  Az arcomhoz emelte kezét, de mozdulata félúton megállt, majd visszaeresztette maga mellé. Engem nézett. Álltam tekintetét.

  Megfordultam, és bementem, ő követett. Leültem az ágyra.

- Mi van veled?

- Semmi – ránézek arcára, csak akkor értem, hogy neki mi is a baja. – na ne! Mit képzelsz rólam, hogy a személy rabszolgád vagyok, akit akkor. – nem folytattam, ismét forrt bennem a düh.

  Igazam volt, és ezt ő is belátta, bár nem mondta, láttam rajta.

- Fáradt vagyok, nyűgös vagyok, NŐ vagyok!

  Eleinte kérdőn nézett rám, majd szemei már vigyorodtak, bár arca érzelemmentes maradt. Biztos születésekor elzárták az arcizmait.

- Azok a bizonyos napok?

- Pontosan! – vágom rá gondokozás nélkül, bár nem értem, hogy miért kéne ezt most szégyellnem – Tehát néhány napig hagyj békén.

  Végigfekszem az ágyon, neki hátat fordítok, majd felveszem a magzatformát, és alvást színlelek.

  Nem vette be, leült mellém.

- Egyébként mi a bajunk a házasággal?

  Hangjából azt vettem ki, hogy komolyan kérdezi. Gyorsan felülök, és vele szembe fordulok.

- Nem tudom, hogy neked mi a bajod, mi a nem bajod vele, de én ezáltal elvesztem az oly féltett szabadságomat!

- Ha azt..

- Ha azt kezded, hogy te bizony majd nem fogsz meggátolni, már megbocsáss, de nem így lesz! Te is csak egy férfi vagy a sok közül! Egy tartomány urának a feleségének nem olyan könnyű lenni! Példát kell majd mutatnom, így mindent, amit szeretek, elvesznek tőlem! Ez a bajom az egésszel! Nem veled van a bajom, bár egy kicsit igen. És ne mondd azt, hogy nem így van! Te is ezért voltál délután kiakadva! Nem azért, mert házasság! Neked is a szabadságod, hogy függetlenséged, hogy azt csinálj, amit akarsz. Nem akarod te, sem hogy mindig beszámolj a másiknak, hogy hol járt, mit csinált kivel volt, aztán majd később megjelennek azok a bizonyos zöldszemű szörnyek – Megfogja a kezem, hogy fogjam be a számat.

- Talán így van, de talán nem. Igen igazad van, ilyen szempontból, én sem akarok. De úgy is le lehet élni egy házasságot, hogy a másikat szabadnak hagyod.

- Ezt most magadnak vagy nekem akarod bemagyarázni?

  Látszik, rajta hogy elgondolkozik: - talán mindkettőnknek.

  Nem válaszolt visszafordultam, és visszafeküdtem. Tüntetően csuktam le a szemem, és nem beszéltem. Ő sem beszélt. Bevágtam a durcát. Majd felállt, és indulni készült.

- Azért alaposan gondold át ezt az egészet. – fölém hajolt, és homlokon csókolt. Hallottam a lépteit, az ajtó elhúzódását, és becsukását.

  Hátamra fordultam, majd a plafont kezdtem el nézni. Ebben neki volt igaza. Talán jól sül el, talán nem. Végülis ő nem az a fajta, aki korlátozna bármiben, és mégis. Félek. De a szabadságomat nem adom! Azt nem vehetik el tőlem. Ha hozzá kell mennem, hozzá megyek, de nem korlátozhat utána se senki. Ezt az egyet nem fogom engedni.

  Ezzel a tudattal aludtam el.

  Lehet hogy nekem is törzshelyem lesz reggelenként a tető. Ismét ott találtam Minorut. Szótlanul leültem mellé. Térdemet felhúztam, átkaroltam a lábam, és a arra tettem az állam.

  Néhány néma perc után, magamtól kezdtem el beszélni. Mindent elmondtam neki mi történt tegnap.

- Néha tényleg nem értem. Egyszer úgy viselkedik, mint egy kő, mintha lefagytak volna az összes arcizmai. Máskor meg mint egy ártatlan bárány úgy viselkedik.

- Na igen, a valódi érzéseit nem mindenkinek mutatja ki, csak akik fontosak nekik, vagy akiket túl közel engedett magához. Mint én is. Bár a külvilágnak egy mogorva, kegyetlen alak, valójában neki is vannak érzései, csak

- Csak az érdek úgy kívánja, hogy ne mutatkozzon ez rajta. Ilyen egy normális, jó felség. Nem csoda, hogy rend is van. Vagyis látszólag az van, hogy a valóságban.

- A valóságban is. De egyszer ez az ő kárára fog menni. Be fog fordulni.

- Be fog? – nevetek – szerintem már most befordult.

- De most mit tudsz vele tenni? Makacs mint egy öszvér. Nagyon hasonlít valakire – vigyorog rám, majd oldalba bök a könyökével.

- Lelöklek – fenyegetőzőm szúrós szemmel.

- Lökj – vonja meg a vállát – talpra esek.

- Héé! Azok a macskák! – vigyorodom el most már én is.

- Na nee, csak a macskákat ne emlegesd! – néz rám kérő tekintettel.

- Miért? Mit csináltál már velük? – egyik szemöldökömet felhúzom.

- Én? Inkább ők! Egyszer fogságba estem, még újonc koromba. Első bevetésem volt. Én nagy lazán, merészen kiálltam ellenük, mert még akkor azt hittem, hogy legyőzhetetlen vagyok, tudod az általános újonci tévhit. Na igen, és sikeresen fogságba estem, két hónapot töltöttem a macskáknál, de az kész rémálom volt! Amit azok leműveltek. Faggattak is, hogy hol a bunkerunk, de a nyávogásuk, azt nem lehetett kibírni.

- Így csináltálták? – nyávogtam egyet, majd a fejemmel a vállához dörgölőztem.

  Szerintem nem sok hiányzott, hogy lelökjön, persze fogott. Közben jókat nevettünk. Mögülünk köhögést hallottunk. Mindketten ledermedtünk. Lebuktunk. Új búvóhelyet kell keresni.

  Megfordítottuk a fejünket. Ayu állt mögöttünk.

- Elmondtad neki? – nézett rám Minoru csalódott arckifejezéssel

- Nem! – felnézek a lányra. – honnan tudtad hogy itt vagyunk?

- Az egész kastély tőletek hangos! Így nem volt nehéz kitalálni hol vagytok. – leül mellém. – mit csináltok?

  Kérdőjeleket sugárzok magamból, hogy nem értem kérdését.

- Napfelkeltét nézünk! – válaszolja Minoru.

- Ahha…egymásba kapaszkodva, majdnem leesve innen? – mondta elhúzva száját.

  Rájöttem!

- Féltékeny vagy! – arcvonásai megkeményednek, szemei elcsodálkoznak, bár ezt mind egy pillanatra. Tehát beletaláltam!

  Minorura sandítottam, ő nem értette, miről van szó, így csak legyintettem. Viszont Ayu már nem tudta magát lemosni előttem. Ezt értésére is adtam a nézésemmel, és ő vette is lapot. Mire nem képes a metakommunkáció!

  Felálltam, magammal húztam Ayut is.

- Nézegess csak a napot! – búcsúzom a fiútól, majd magam után húzva Ayut elindultam a kert legtávolibb részére, ahol még véletlenül sem hallhat minket senki. Ott leültem egy padra – Mióta?

- Yume, hagyjál már! Nincs mióta!

- Ayu, most nem tudsz nekem hazudni. Tudod, nekem már van egy „párom” – húzom el a számat. – a múltkor találtam a helyre, és ott volt, azóta minden reggel nézzük a napfelkeltét. Amúgy sem az esetem, tehát!?

- Yume, hagyjál már! Nem vagyok szerelmes belé! – hitetlenkedve nézek rá – komolyan nem! Csak szeretek vele lenni a közelébe lenni.

- Miért ez nem szerelem? –nézek rá bambán.

- Miért milyen szerelmesnek lenni?

- Na látod ezt nem tudom én sem!

- Ettől függetlenül nem szeretem… csak, csak jó vele lenni és kész! És ha most azzal jössz, hogy mondjam el ezt neki leütlek!

- Eszem ágában sem volt! Illetlenség volna! Az etiket ezt megtiltja neked! – mondom komoly arckifejezéssel. Egyik kezemet fejmagaságba emelem, öklömet bezárom, csak a mutatóujjam marad egyenesen.

- Te jó ég! – kapja el kezemet – többet nem engedlek nagyapád és Taro közelébe! – mondja szinte kétségbeesetten.

- Tényleg? – csillan fel szemem, majd a nyakába ugrok – szeretlek!!!!!!

- De ezt sem írja az etiket.

  Elengedem. – Nem szeretlek…

  Jót nevetünk magunkon, majd felállunk és elindulunk az edzőterem irányába.

  Néhány hét telt el békésen.

  Egyre közeledett a nap, mikor elindulunk Kelet felé. Ha hihetünk a besúgónknak, és a küldöncünknek, akkor szép lassan foglalja el Hikono a területet. Minél többet hallok a tetteiről, annál jobban utálom, és annál jobban idegesít. Ezt általában Sesshoumarun vagy Minorun verem le…

  Igen, Sesshoumarun. Mostanában kedvet kapott az edzéseinkhez, bár Ayu szerint régen mindig járt rendszeresen, csak az időhiánya miatt nem tudott jönni. És mivel szegény sorstárs nőmet nem akartam sose megverni, vagy akár fordítva, így mindig a fiún vertük le az idegeinken. Ami sokszor jól esett, és megkönnyebbültünk. De a fiúk is így voltak ezzel. Bár sokszor az edzéseink nevetésbe torkollottak, amit általában Minoru vagy én kezdeményeztünk. Ayu és Sesshoumaru rendszerint nem csatlakoztak hozzánk. Ők elvoltak a maguk komorságuknak. Pedig Minoruval elhatároztuk, hogyha törik, hogyha szakad, megtanítjuk nevetni újra őket. Bár én sem mindig jó kedvemből nevetek.