Mikor visszaértek a palotába, Kagome a könyvtárba ment, míg Sango a szerzetes indult megkeresni. Megegyeztek, hogy majd az ebédnél találkoznak, akkorra már Inuyasha is biztosan végez, hisz soha egyetlen étkezést ki nem hagyott volna. Kagome szívesen töltötte szabad idejét a könyvtárban, több okból is. Egyrészt a saját otthonára emlékeztette, másrészt itt nyugodtan tudott tanulni. Mivel a Démonok mestere alaposan lefoglalta Inuyashát, nyugodtan bepótolhatta az eddig elmaradt tananyagokat. Most viszont csak olvasgatni akart, ki is választott egy verseskötetet, és letelepedett az egyik sarokba. Hirtelen Inuyasha csörtetett be gyilkos tekintettel az arcán. Kagome teljesen megdöbbent, miközben a hanyou szitkozódását hallgatta. Inuyashát eddig egyszer sem látta ide bejönni, sejtette, hogy most sem az írások vonzották ide.
    – Hogy fulladna bele a saját mérgébe az az átkozott! Meg az a nyavalyás öreg is!
    – Mi történt már megint?
    – Keh, Sesshoumaru soha nem tudja, hogy hol a határ. Egyszer még megölöm!
    – Szóval csak a szokásos. Gondolom Masahiro küldött vissza, ugye?
    – Nekem nem parancsol senki – dohogott Inuyasha. Ezek szerint igen gondolta a lány.
    – A többiek hol vannak? – terelte el a szót a félszellem.
    – Sango Mirokut keresi, majd ebédnél találkozunk. Shippou biztos Kirarával játszik a kertben. Ülj le és, nyugodj meg kérlek!
    Inuyasha morgott még egy ideig, majd szó nélkül Kagome mellé huppant, és az ablakon bámult ki. A lány nézte egy ideig, majd visszatemetkezett a könyvbe. Tudta, hogy ilyenkor úgyse tudna semmi értelmeset csinálni a hanyouval.

    ***

    A Démonok mestere higgadtan lépkedett a folyosón. Miután beszélt Sesshoumaruval, a kutyaszellem azonnal útnak indult a csapatával. Az étkező felé vette az irányt, tisztán érezte, hogy ott vannak akiket keres. Mikor belépett az ajtón minden szem rászegeződött:
    – Ebédeljetek nyugodtan. Miután befejeztétek elmondanék mesélnék a kardomról. Ha akartok, utána már indulhattok Naraku után.
    – Na végre! Éppen ideje volt. Eddig is egy csomó időt elpocsékoltunk.
    – Inuyasha fekszik!
    – Már megint! És ezt most ugyan miért kaptam?
    – Amint felnősz végre, abban a pillanatban rá fogsz jönni. – válaszolta dühösen a miko. – Hogy lehet valaki ennyire tuskó?
    – Szó se róla egy kicsit faragatlan. De idővel várhatólag benő a feje lágya – szólt a Démonok mestere. – Ha végeztettek akkor menjünk át a nagyterembe.

    ***

    Kényelmesen elhelyezkedtek a délutáni napsütötte teremben a székeken. Kíváncsian figyelték, mi lehet az amit Masahiro még el akarhat mondani nekik. Azt hitték, hogy első nap már mindent elmesélt.
    – Azt már elmondtam, hogy a Yoshikuni egy nagyon veszélyes fegyver. De azt még nem tudjátok, hogy miben is rejlik valójában az ereje.
    – Gondolom valamilyen erős támadást képes megidézni, mint a Tetsusaiga a Szélbordát.
    – Igazából nem. Egyáltalán nem képes ilyen jellegű csapásra.
    – Akkor hát mit tud? – kérdezte meglepődve Sango.
    – Képes sebet ejteni az ellenfélen, de csak olyan mértékben, mint egy hagyományos katana. Ahhoz, hogy hasson természetesen meg kell vágnia, de igazi erejét csak ezután mutatja meg. Ugyanis akin sebet ejt, annak valójában a lelkét támadja meg. Mindenkiben vannak kétségek, szomorú emlékek, bizonytalan pillanatok. Amíg ez a lélekseb “be nem gyógyul”, addig a külső sérülés is megmarad, és továbbterjed, míg végül végez az ellenféllel. Közben folyamatosan visszajátsza azt a pillanatot, amelyet a szíve legmélyén a legjobban szégyell, így súlyosbítva az állapotát. Ebben rejlik az igazi ereje: mindenki egyéni gyengéjét használja ki, anélkül, hogy a kard használója ismerné.
    – Ez akkor egy nagyon veszélyes fegyver, nem? – mondta Shippou.
    – Igen. És mint minden szellemkard, ezt sem könnyű kezelni. A lélek megsebzéséhez különleges személy kell, akárki nem képes előhozni az erejét. Ezt az előnyt kell kihasználnotok Naraku ellen.
    – Van még valami más is? – kérdezte Inuyasha.
    – Nem, más nincs.
    – Akkor szerintem induljunk. Eleget henyéltünk már.
    – Érdekes, valahogy az edzések után soha nem mondtad azt, hogy addig henyéltél – jelentette ki Shippou. A többiek kuncogva nevettek, míg a kis rókadémon az Inuyasha elől való menekülésével volt elfoglalva.
    – Mit mondtál te kis nyavalyás!?
    – Jaaaj ments meg Kagome! – bújt a miko háta mögé Shippou.
    – Fejezd be Inuyasha, csak viccelt!
    – Majd megmutatom én neki, hogyan kell viccelni! – Emelte ütésre az öklét.
    – Fekszik!
    – Egyszer megjegyezhetnéd végre, hogy ez a vége, ha mindig makacskodsz – mondta Miroku.
    – Ki kéne találnom végre valamit ez ellen az átkozott gyöngysor ellen – morogta feltápászkodás közben Inuyasha.
    – Szerintem még maradjatok itt a mai éjszakára, és holnap reggel induljatok. Jobb kipihenten nekilátni egy ekkora útnak.
    Inuyasha már éppen el akarta utasítani az ajánlatot, mikor Kagome villámló tekintettel nézett rá. Ezek után inkább megváltoztatta álláspontját. Miután ezt megbeszélték, mindenki a maga dolgára indult.

    Folytatás következik...